hát, ezt a felgyűlt kimerültséget nem 2 perc kipihenni. érzem, hogy már máshogy hat a kv, máshogy forog az agyam, és máshogy is alszom (nem alszom el, az van, mert nagyon szorongok). enni sem esik jól.
anyukám küldött xanaxot (ami amúgy frontin, nem tudom, minek xanaxozza...), lehet, legyűröm a félelmeimet és kipróbálom.
az összes paraérzés felszínre került, nagyon bánt egy csomó dolog, aminek nem kéne,
kisvukkos gyermeki nyüsszögéssel vágyom, hogy valaki mulassza el a rosszat.
az ad okot egyedül bizakodásra, hogy ilyen szépen rálátok, tehát egy részem kint van belőle és tudja értelmezni, és (remélem) vigasztalóan meg tudja simogatni a kétségbeesett kislány-nàdja fejét ott bent, amikor hüppög.
cipőket kell mosnom, felhúzni az ágyat, rendet vágni a cuccaim közt, sütni-főzni, menni sokat, kirándulni, fagyizni, programozni, kihasználni a nyarat, alig van már idő, peregnek a percek - de közben pihennem is, ójajj.
kényszerpihenő. olyasmi, amit nem akarok, én jól alarok lenni, hogy pörgethessem a dolgaim, mi az, hogy előtte pihenni is kell, meg enni is, meg ilyenek?!
nem megyek sehova, győzködöm magam - mindennek megvan az ideje, ennek most van. de jajj, nehezìti a "pihenést", hogy közben szégyellem és rág a bűntudat.
ez van mostanában: rászorongok, ha pihenni, aludni próbálok és persze, hogy nem sikerül...
gyengének, haszontalannak, csökkentértékűnek érzem magam tőle, hogy nem használom ki, ami sok megadatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése