semmi változás

 kívülről teljesen értelmetlen semmin-nem-változtatás látható. de én tudom (hiszem, remélem?), hogy épp gőzerővel dolgozom az életemen. a pszis szessönök mindent is bemozgatnak kb. szóval a munka a fejemben zajlik, de zajlik. 

hol tartok?

sehol.

de majd valahogy jobban összeállnak a dolgok...

(így szokott történni - hogy iszonyúan foglalkoztat valami, aztán semennyire, aztán megint, aztán úgy érzem, ez még így csak "részeredmény", aztán túl sok, ..., ... de a végén, egyszercsak bamm, kikristályosodik a valami, leülepszik, letisztul, kidolgozódik, és akkor lehet továbblépni szépen.)

most épp ott tartunk, hogy lehet, hogy sikerült túlságosan elengednem magam a pszinél. (nagyon xtrém fáradt is voltam, meg szerintem úgy is érzem, hogy el kell bírnia ahhoz, hogy ez működjön, és bele is merem engedni magam jobban...)

egyáltalán nem gondolni arra, hogy "viselkedjek", hanem csak mondani, mondani, nem elszégyellni magam, ha folyton félbeszakítom, nem fogni vissza, amit épp érzek... 

na, hát lehet, rossz "ötlet" volt, meglátjuk.

(ez kb olyan olaszos vehemensebb magyarázást jelent egyébként, nem támadó, kiabáló, vagy ilyesmi, csak nem felnőttesen disztingváló. csak látni engedi, hogy épp mélyen átélem, amiről beszélünk. bármiről beszélünk is.)

hát el is kezdte szorgalmazni, hogy nézessem meg mihamarabb magánban az adhd-t, mert nagyon ki kéne derülnie, hogyan működöm én gyógyszerrel. (haha.)

(remélem, tudja, hogy én amúgy nem így viselkedem máshol. mondtam neki, de hogy át is megy-e, mindig lutri. szóval nála eleve egy olyan helyzet van, ahol a nehéz témák kerülnek elő, nehéz érzésekkel, érzékeny részekre tapintva, sebekben vájkálva. meg aztán nem is kölcsönös helyzet, az egész arról szól, hogy én odapakolom a dolgokat, és azonnal reagálok, amint érteni vélem, amit mond, nemigen törődve azzal, hogy mennyire vagyok udvarias társalgó. nem fordítok arra időt és figyelmet, hogy visszafogjam az állandó félbeszakítási, belebeszélési kényszerem, mint kint, a világban, és kihagyom az állandó ezen való szabadkozást, amikor nem sikerül. és persze mindent is és azonnal át akarok neki adni az infókból.)

azt jelezte vissza, hogy nagyon gyorsak az érzelmi váltásaim, és nagyon sűrűn történnek, és nagy az amplitúdó.

erre én is rájöttem mostanában: mármint hogy amire gondolok, abban vagyok nyakig, szóval hogy amiben épp vagyok, azt érzem is azonnal és teljesen. és így simán bekönnyezem, ha ülök a buszon és olvasok valami tragikusat / meghatót, vagy nevetgélek magamban, ha valami vicceset. (elég csak gondolni rá, nem is kell olvasni vagy nézni.)

meg non-stop rázom a lábam. (ami elvileg zavarhat másokat. szerintem meg azért tudom úgy rázni, hogy ne legyen zavaró....)

és hogy állítólag xtra sokat és gyorsan követik egymást a gondolatok a fejemben.

(szóval szerintem azért gyorsak a váltások, mert ilyen gyorsan váltakoznak a gondolatok is, vagyis hát amúgy haladnak a maguk útján, asszociációs sorrendben, meg a környezetre reagálva, szóval amúgy nem értelmetlenül ám, de hát én _mindig_ gondolkodom. én azt hittem amúgy, mindenki más is mindig gondolkodik, és ugyanennyit, és az nagyon fura feltevés, hogy nem... de hát akkor ők nagyon másként élhetnek... woww.)

gyanítom amúgy, hadarok. és ezekszerint ezer dolgot mondok. túl intenzíven.

hát de ki szeretném maxolni az alkalmakat... szóval ez még logikus is.

de hogy szerinte így élni borzasztó fárasztó lehet.

no meg, tegyük hozzá, valószínűleg ezt arra is mondta, hogy előtte azt fejtegettük, mi tellik nekem napokba azon (ezt így kell mondani vajon?), hogy rávegyem magam, hogy lemenjek a kishugomékhoz vidékre.

ezt pont nagyon ügyin előre végiggondoltam és leírtam, mert azt éreztem, hogy fontos lehet, és ki kell használni - szóval fel is olvashattam, aztán elemezgettük.

jön itt mindig a ruminációval, de szerintem ez nem rumináció... mert én nem rágódom rajta, csak tudom, hogy meg kéne csinálni, meg is akarom csinálni, az eszemmel, node mégse sikerül, csak sokára, és csak így tényként tudom, ha tudatosan rá kell nézni, hogy az nekem végtelen olyan dologgal jár, ami rossz és nehéz, de nem agyalgatok ezen és pörgetem bele magam... (nade amúgy ezt a rumináció fogalmat, ahogy a halogatást is szerintem rosszul használom, úgyhogy majd el ne felejtsem megkérdezni tőle, mit is kéne érteni rajta pontosan, mert szerintem nálam nem jól maradt meg. még jó, hogy már nem kell belőle vizsgáznom, ugye.)

na és az ilyesmikre éveken át azt mondtuk, hogy érzelmi oka van. mert a terhelt gyerekkor és családi kapcsolatok, ..., ... és a mai napig elkerülést vált ki belőlem.

de most bizony leesett, hogy ja, ha a pasi azt mondaná, hogy levisz kocsival, akkor már mehetnénk is. (vagy kicsit nyüsszögnék rajta, hogy nem akarom, de aztán mehetnénk.)

akkor viszont hogy is van ez?!

mi is a különbség a kettő közt?

csak nem az utazás folyamata?

hahhh.

mekkora vicces felfedezések ezek, ne tudjátok meg.

(nem önmagában az utazás a lényeg, hanem hogy abban nekem mi a nehéz, mi hiányzik, stb. eddig az időhöz kötöttségre jutottunk, de nekem itthon a kontroll, a szükségletekhez igazíthatóság jutott még eszembe pluszban, eddig.)

tudom-tudom, semmi ez, mért nem oldom meg életem fontos kérdéseit - de ez nagyon is valami!

a pszi szerint is, mert remekül megmutat egy csomó mindent a működésemből, ha megfejtjük.

de szóval lehet, hogy évek óta rossz nyomon voltam?

a huszas éveim elején, amikor megfejlődtem, megharcoltam a családtól elszakadást, akkor valóban ott volt az érzelmi nemakarokodamenni, nagy erővel. na de lehet, hogy már jóideje nincs is.

vagy nem is úgy.

elképesztő dolgok ezek.

meg szó van arról is, hogy ki kell bogoznunk, hogy milyen munkahely feküdne nekem.

mert sajnos nem mindegy.

meg mi kell ahhoz, hogy elköltözzek.

amúgy a költözés, az szerintem ott tart, hogy egy külön albit kell fizetnem ugye azért, hogy a pasi normálisan viselkedjen velem. guess what, most épp csillog a szemem a legutóbbi pszi üléses felfedezésektől, mert ez igazán "valami", és azt mondom, okk, felmondani nem fogom az albit, de most akkor kihámozzuk, mire van szükségem ahhoz, hogy egy új, egyedülálló életet tudjak élni, megmaradjak egy másik lakásban, tudjak szerezni élhető munkahelyet... anélkül önfenntartóvá tudjak válni, hogy pár hónap után összeomlanék, esetleg visszakúsznék a pasihoz és a gyerekhez. (micsoda utópia...)

és jó az idő, és továbbra is jó szar ez az élethelyzet, de azért sokszor-sokszor  jól tudom érezni magam addig is, míg "úton vagyok", ebben a (szerintem) átmeneti időben.

törpölés (tldr)

be kell látnom, hogy ez így nem megy. 

régen mindenki a saját fix felhasználó nevével jelent meg. tudtuk, kinek a gondolatait olvassuk. no nem irl arccal, de nagyrészt ismertük egymás blogját, vagy ha nem, hát megnézhettük, de minimum láttuk folyamatában a gondolatmenetét, gondolkodásmódját.. voltak kapaszkodók, viszonyítási alap.

mára, ezzel a névtelenség dologgal az egész elment ebbe a bántó, megmondó, ítélkező, sokszor kb kegyetlen irányba, ami felett értetlenül pislogok.

mégis hogy érezheti bárki, hogy jogosult mások bántására?!

oké, tudom, tudom, a kérdés költői.

 

nulla kommenttel nekem kockásfüzetté válik a blog (amim amúgy szintén van, ezer év után, úgy szeptember óta, és tök más érzés.) 

cenzúrázni nem tudom úgy, hogy ne hasson rám.

nade ezt meg nem tehetem magammal. 

hiába tudom, hogy aki ilyeneket ír és így, annak a véleménye nem releváns, a bántás mégis hat. a fájdalom valódi.

sőt, legutóbb volt egy igen rossz estém, ahol konkrétan baráti valóságcsekkinget kellett kérnem, hogy ugye nem nekik van igazuk, ugye nem olyan vagyok.

(köszönöm, akik hangot adtatok annak, hogy ez így nem oké.)

 

és teljes a zavar azzal, hogy nem tudom kihez kötni, sőt összekötni se, csak remélni merem, hogy amúgy nem ismerős(ök), se itt, pláne nem irl.

miközben amit ide kiteszek, az többnyire random, egyoldalú, kontextus nélküli vagy csak részben vázolt, sötét mélypontokon idehányt töredékinfó, vagy speciális hangsúlyokra kihegyezett eszmefuttatás. bizonyos szempontból nagyon mély és igazi,  ugyanakkor meg mégis következetlen pillanatképek, korlátozott vetületek. sokszor olyasmi, amit amúgy nem tudok/szeretnék megosztani az irl környezetemmel, nem érzem feltétlen a valódi életembe integrálható ventillálásnak, de a gondolat-kipakolás segít. (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek - mint emlegetni szoktuk.)

(persze utóbbi ott megbukik, hogy lettek, akik tudják, ki vagyok irl, meg hát elég vékony jég a bloggerkedés amúgy is, pláne onnantól.

...tudjuk, hogy orvosomról is jöttem rá, hogy olvasom a blogját, meg fészbukon is találtam meg bloggert csak úgy, aki nem biztos, hogy nekem is be akart volna mutatkozni... pl.)

azt vettem észre, hogy nincs kapacitásom-igényem hagyományos, teljesebb képet is megosztó rendes énblogolásra. (ami amúgy nem fair azokkal szemben, akik olvasnak.)

sokszor le akarom írni, de aztán mire, már továbbkattanok (asszem, pl nem írtam le még azt se, miért volt hiteltelen az adhd vizsgálat, pedig minden érthetővé válna), már nem esik jól részleteiben foglalkozni vele, már kibeszéltem irl, már más fázisban vagyok... meg hát valszeg adhd, na.

sok mindent nem is tudok úgy elmesélni, hogy ne mondjak a kelleténél többet, ne feszélyezzen, hogy esetleg a valódi életemről túl sok derülne ki. (innen is helló, akik ismertek, haha!)

(ja, az adhd-s cuccot szerintem kicsit emiatt se írtam le.)

plusz szerintem le is választom magamban ezt: ahol az ilyen mély bennem felbukkanó sötétséget osztottam meg, ami ennyire sebezhetővé tesz, oda nem esik jól mellé rakni a nemmélypontos, "normális életemet", a teljesebb képet. aki ezeket így elolvassa rólam, az tudja a legsötétebb "titkaimat", úgymond, de furamód nem esne jól megosztani vele a hétköznapjaimat - mintha az sokkal intimebb lenne. (meg ne is kösse össze a kettőt senki lehetőleg.)

viszont jó kis céltáblát csinálok magamból. olyasmiket teszek ide, amitől mások, arra hajlamosak elítélhetőnek látnak. kipakolom a sebezhetőségem, a legnagyobb valós vagy vélt gyengeségeim és félelmeim. olyasmiket is, amit mások kb maguk elől is titkolnának. sőt, olyasmiket csak igazán. sokszor magyarázat és kapaszkodók nélkül.

itt sokszor (többnyire?) nem mutatok erőt. nem mutatom azt az arcot, amit az ember más emberek közt mutat a "normális életben". ide jövök elpanaszolni azt az erőtlenséget és esendőséget, amit a való világban nem vállalunk fel, csak nagyon szűk körben, vagy esetleg úgy se. idehozom azt, ami nem tartozik másra. 

egy részem nagyon akarja, hogy kevésbé egyoldalúan ismerjetek.

de a blogot meg másra használnám.

hát milegyen, ugye.

képzeljétek, asszem, már 2008 óta blogolok. hát az már egy 16 éves kamasz... máshol kezdtem, más néven, más hangsúlyokkal, sőt, kb egy másik életben. szociális közeg is volt sokáig. őrület, mennyit változott ez is. 

(meg már én se olvasok lassan, majd lehet, ha a pasi meg a gyerek kikerülnek a képből, újra fogok, nem tudom.)

múltkor már szomorkodtam egy sort, hogy full abba kell hagyni, hogy ezt így nem lehet... aztán ez enyhült, tök mással voltam elfoglalva, most meg nem is tudom.

szóval csak ideteszem ezt egyelőre, aztán még meglátom, hogy' szeretném.

a nemcsinálásról

szóval így kb az a szitu, hogy leírom ide: életem problémája, hogy nem tudom csinálni a dolgokat, leirom, hogy sanszosan ennek egészen konkrét létező biológiai oka van,

majd megkapom rá, hogy csak csinálni kéne a dolgokat. csak küzdeni, akarni, felelősséget vállalni, akármi...

(mert biztos nem küzdök, akarok, felelősségvállalok, különben csinálnám.)

ettől még depis is leszek, hiszen nem elég, hogy van velem valami, ami megakadályozza, hogy megcsináljak dolgokat (és ettől szenvedek),

de mások szerint amúgy nincs velem ilyen / van, de rajtam múlik.

szerintem amúgy ilyenkor elég lenne annyit mondani, hogy "sajnálom, hogy ez van veled, nehéz lehet..."

és értem, és tudom, ha van segítő szándék, és tudom azt is, hogy "az ő hibája, mert ilyen nem történik csak úgy, mert ha ilyen történhetne, még a végén velem is megtörténhetne vagy valaki nekemfontossal", meg hogy "az ő hibája, hiszen minden, amit én elértem, az én kemény munkámnak köszönhető, tehát aki nem tud valamit elérni, az csak nem tett érte eleget" és "ha én küzdöttem, más is küzdjön csak, a küzdés az élet rendje", vagy hogy "tuti nem küzdött, ha valaki küzd az életben, annak megvan a látszatja, a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét", stbstb

sok-sok minden...

nomeg hogy ez olyan nemlátható és elképzelhetetlen, felfoghatatlan dolog, kb úgy, hogy jó-jó, nem tudod csinálni, értem én, de és ha esetleg mégis csinálnád?

tényleg, tök abszurd.

de hogy így nem lehetne, hogy csak nyugiban ventillálhassak, amikor már majd' felrobban az agyam, anélkül, hogy az mások önigazolásának-önkifejezésének eszköze lenne, stbstb?

meg mondjuk rájöttem, hogy sokkal könnyebb megoldani egy problémát, ha nem kell először a probléma léte miatti megítéltséggel és az ebből fakadó szégyenérzettel foglalkozni...

utálatos feladatok

asszem, ideje tényleg megtanulni nem magamra venni a nem túl támogató véleményeket...

arról, hogy írjam ki magamból

behalt a jobbkezem. (csuklóm-kézfejem.) a pasi szerint "telefonkéz", merthogy túl sokat nyomkodtam... 

nyilván jobbkezes vagyok.

egyszer már jobb lett, de csak pár napra..

most a legmeglepőbb dolgok tudnak fájni. nem is gondolnánk, mennyiféleképp  mozgatjuk és mennyiszer... és hogy kb mindenhez is kell. (még alváshoz is, mikor begyűrném az állam alá, vagy mit is nem tudok most épp csinálni vele...)

mondanám, hogy gyógyuljon meg hamar, de nem bírom ki, hogy ne használgassam (pl még ezt is a telómon pötyögöm vele). hát rémes.

pszichológus után

amúgy akkora bennem az érzelmi feszültség, hogy üvölteni, sírni, toporzékolni tudnék, telistele vagyok mindennel is, csilliárd gondolat és impulzus, ami sehova se tartva kavarog... - közben meg ezt nyilván nem fogom megtenni,

viszont olyat léptem, amit ezer éve nem... fogtam magam, és beültem valahova meginni egy sört.

egy szuperfancy/trendi/menő helyre, valami szupergurmé drága kézműves cucc mellé. vannak szép fények (meg indokolatlan rózsaszín neonfény), növénykék és a kelleténél hangosabb zene, ami nekem most pont jó.

na jó, hát nem csak úgy valahova.

tegnap is voltam pont itt, így ugyanazt iszom - amúgy náluk tökre nem az én ízlésem a fősodor, csak ez most egész oké...

tegnap nem egyedül voltam, szocializálódtam kicsit, jól esett. eröltetni kellett, mert mindig lutri, hogy maradnak-e a progi után, akikkel beszélnék, de tegnap nagyon jó volt.

néha amúgy belesodor az élet ilyen bennfentesebb menőségekbe: karszonkóma (nemígyírjuk) akusztik, meg közös fotó betonhofival (direkt kihagytam a pontot) meg random dumcsi valami híres influenszerrel, úgy, hogy nem is vagyok képben előtte, hogy kikezek-mikezek... (bénaság a köbön.)

((a történeti hűség kedvéért: csak a véletlenen, mondjuk ki, szerencsén múlt, hogy a híres influenszernek pont nem tettem fel a kérdest, hogy na és te mivel foglalkozol... egyszerűen másfele kanyarodott épp a téma...))

erre a helyre is úgy szoktam jönni, hogy kötődésem van, nem azért, mert menő.

egyedül még sose voltam itt.

de teljesen komfortos tudok lenni a valahova egyedül beüléssel.

(nem mindig, de úgy általában.)

ezer éve nem csináltam már... és inni se szoktam rég, hogy oldjam a feszkót...

de most amúgy szerintem oké.

egyszer pár hete egy kvra is elzarándokoltam egy régi helyre, ... tök fura volt. a pasi, s főleg a covid óta nemigen csináltam már ezt.

de most majd ki tudja, mi jön.

(ja, lehet, hogy holnap is ide jövünk, most jut eszembe... előtte tavaly voltunk utoljára, jól besűrítem itt .. de akkor mondjuk már lehetne más az outfitem :D)

(semmi normális összképet nem tudok összehozni mostanában, kissé lepukkant vagyok, de hát már nem akarom rendszerezni a pasinál semmimet, közben nincsenek elöl a nemtundra-cuccok, és az ötleteim se.

outdétidebb vagyok, mint valaha.)

pszichológus

na, hát vállal, és nekem is szimpatikus. nem úgy néz ki, mint aki merev sablonokban gondolkodik, ami szuper hír.

és olyan árat mondott, hogy oké.

sőt, az adhd-val is képben van, úgy tűnik, ami egy váratlan bónusz feature...

((még azt is mondta, hogy szerinte ahogy beszélek, az konkrétan teljesen olyan, amúgy...))

nem zárja ki, h van az előző diagom is, vagy hogy ez nem valami olyan, aminek pont adhd-s tünetei vannak...

de alapvetően nem ez a fókusza a dolognak.

negatívum, hogy sokx csak 2hetente ér rá.

de így is örülés van.