kellemetlen idők (xtrémhosszú, részletekben tapicskoló)

most, hogy a pasi összegyűjtötte az erőt konkrét időpontot szerezni egy ügyvédhez, a gyerekanyja olyan félórás (egyoldalú) cirkuszt rendezett (a semmiből), mintha csak megérezte volna.

emlékszünk még, hogy én szentül hittem: simán csak torzíthat a pasi elfogultsága és dühe, közben lehet ez a nő teljesen normális.
na: nem.
megkövetem a pasit - amit az elmúlt 1-2 évben hallottam, megkérdőjelezhetetlenné tette a nő abszolút zavartagyúságát. ((ez nem szakkifejezés, csak amolyan érzékeltető összefoglaló szó.))
mégrövidebben: dzsízösz.

most az van ugye, hogy a pasi is eljutott arra a szintre, ez így nem mehet tovább (- már a vírus előtt). legyen akkor az eredeti végzés szerinti 2hetente hétvégi láthatás (egyelőre töredéke), akkor is, ha így le kell mondjon a hétközbeni látogatásokról,
azt meg, hogy a gyerekanyja nem engedi, hogy a gyerek a saját nagyanyjával és nagynénjével legyen, míg az apja dolgozik, felülbiztosítja majd egy bírósági beadvánnyal, nagyszülői láthatásra...

addig meg akkor inkább kevesebbet hozza el, de legyen végre normalizálva a helyzet.

[tldr következik.]


régebben úgy volt, hogy minden hétvégén az egyik nap ment a pasi/később hozta, meg hétköznap egy délután is. aztán időnként már megkapta ittalvásra. de ez persze töredéke volt a bíróság által előírtnak, anyukával mindenért küzdeni kellett, jó sokáig, csak a pasi inkább belement, mert remélte, hogy a fokozatosság véd majd az esetleges elleneneveléstől (és mert rettegett a nőtől, sajna).

aztán ezt tavaly rendezték úgy, hogy 3hetes ciklusokban változzon, mikor hogy jön / nem jön a gyerek. (ezt is részben azért, mert anyuka nem engedte volna a normális kéthetes làthatást, csak egy töredékest, azt meg a pasi nem akarta nyilván.)
ezzel a nő elkezdett nagyon csúnyán visszaélni, màr megvonta a péntek délutánt-estét, meg rászervezgetett, sőt, volt, hogy azt állította ugye, meg sem egyeztek.
közben nekünk is borzasztóan akadályozta a normális életvitelt, hogy kb sose tudtunk kettesben lenni, a nő is ugyanúgy hajtogatta, hogy ez borzalmas, hogy ő mindig az egész életét a pasi beosztásához kell igazítsa, blablabla, pedig a bírósági papíron az van, hogy.

így végül a pasi is azt mondta, oké, legyen a 2hetente, ahogy a papìron van. meg is állapodtak ebben (fültanúja voltam), el is kezdték.
a pasi meg megpróbálja majd elérni, hogy akkor tényleg úgy is legyen, ne csak töredékidőket adja át. persze erről így konkrétan nem szóltunk a nőnek, majd ha már látjuk az ügymenetet. (eleve úgy krne lennie, tudja ő is, ez kiderült a mostani agymenéséből azért...)

na, hát a nő most totálisan ki volt akadva, mi az, hogy tudja, hogy szombaton a pasi nem dolgozik, aztán mégse akarja làtni a gyerekét.
(mert a 2hetes rendszer szerint megy a láthatás, és ez most megint anyás hétvége.)
de hogy ő ezt nem érti, eddig az egész életét ehhez kellett igazítani, most meg hirtelen nem viszi el...
(de miért vinné, ez most nem az ő hétvégéje...)
de hogy őt itt megint össze-vissza rángatja, blablabla.
(de hát a 2hetentés megállapodás?!)
de ő nem fogja odadni, csak azokra a napokra, amikor a pasi nem dolgozik...
(igen, ezért hozza el a kövi héten csak vasárnapra...)
de ő nem fogja, ...
(???)

szóval először kb úgy csinált, mintha meg se egyeztek volna, aztán ilyeneket mondott, hogy márpedig a gyerek csak az övé, mert a pasi elhagyta őket, így ő dönti el, mikor hol lehet,
és igenis hogy ő nem engedi, hogy a másik családféllel legyen, és ha egyszer is megtudja, soha többé nem adja oda,
és hogy a pasi örüljön, hogy egyáltalán láthatja, mert megtehetné, hogy a közelébe se engedi,
de ő inkább bevállalja ezt a rengeteg nehézséget, mert azt akarja, hogy a gyerek ismerje és szeresse az apját, bezzeg más nők nem ilyenek, és a pasi ezt nem fogja fel, nem is értékeli,
és most se akarja látni a saját gyerekét, pedig ráérne, és [ez így körbe-körbe, fél órában, a gyerek füle hallatára, remegő hangon kiabálva]....

olyanokkal fűszerezve, hogy az őoldali nagymama, az más, mert ő születése óta a gyerek életének része (ugye a másik is, sőt, ugyanolyan mértékben is akarta volna, csak a nő nem engedte).
különösen sokszor hangsúlyozva, hogy a gyerek csakis az ő gyereke, és csak rajta múlik, hogy a pasi mehet-e egyáltalán a közelébe...

még az is elhangzott (úgy tippre nekem címezve), hogy nem az ő gyerekével kell elbabázgatni, mindenki szüljön magának aztán nevelje fel azt, ne a másén élje ki a hajlamait. (wtf.)

mindezt az esti videochaten, így volt szerencsém végighallgatni. (nézni nem bìrtam.)

a pasira annyira büszke vagyok, tényleg semmilyen okot nem adott erre az egészre, és végig higgadt és tárgyilagos maradt, bár belül remegett persze, egyszer sem hagyta magát berántani, elsodorni az indulatokkal, de még egy szerencsétlenül sikerült félmondata se volt, ami pedig ritka.

szóval ez a nő, ez így mi, komolyan.

meg aktualitás,

hogy a kishugom mostmár tényleg férjhezmegy, és akkor ruha, cipő, lànybúcsú, szabadság időzítése, miegyebek...

(a pénzt kitermeltem a karantén alatt, szóval haladgatunk szépen...)

meg még hírértékű,

hogy mikor legutóbb a pasi szolgálatban volt, megint lementem sétálni, és egyrészt csodálatos érzés odakint a természetben, a nap a bőrömet, a madárcsicsergés és illatok a lelkemet simogatják,
másrészt egy random séta alatt is olyanok tudnak itt történni, hogy átszökkent előttem egy róka keresztben az úton, meg hogy öt percig bámultuk egymást egy őzikével, és még az is belefért neki, hogy előtúrjam a telóm az övtáskámból és lefotózzam. mindez a fővárosban, el se hiszem.

ezek akkora élmények nekem, hogy csordultig volt a szivem - boldogsággal? nem is tudom, mivel. tudjátok, amikor ìgy kb a föld felett jártok és minden sejtetekkel érzitek, hogy éltek... (és hogy valami nagyobbnak a része vagytok.. kb a mindenségnek, vagy hogy is öntsem megfelelően szavakba...)

és ez így nem ritka megélés nekem mostanában. (állatoktól függetlenül.)

külön hálás vagyok, hogy személyszerint nem kell Bora Boráig utaznom, hogy ilyesmit érezhessek... (bár az is nyilván fantasztikus volna!)


#apusztalétezésöröme

pszi

az úgy volt, hogy december óta nem találkoztunk, mert elment gyakorlatra, aztán meg világjárvány.

de a depizős időszakban nagyon hiányzott nekem valami kapaszkodó, és pont írt is, hogy ő már csak őszig van kb és addig már nem lesz irl terapi, úgyhogy gondoljam át, biztos nem akarok-e zoomolni, legalább egy búcsúalkalom erejéig.

úgyhogy végül felvettük újra a fonalat tegnap.

és nem volt jó.

azt is éreztem, hogy nem lehet ezt csak ìgy folytatni, hogy na, és mi volt azóta (mert nem emlékszem), meg hogy nem is mindent ért úgy.  (pl a klasszik munkarendes felfedezésemre ő is azt találta mondani, hogy that's life, szóval nem hiszem, hogy olyan nagyon tudna támogatni abban lelkileg, hogy más utakat találjak, hát nem is hisz a más utak létezésében-legitségében kb. és a gyerekezős helyzetet se érti úgy meg, legalábbis az árnyalatokat már nem - pedig ez a helyzet, és az általa kiváltott érzelmi dinamikák sokkalta komplexebbek annál, mint amilyennek kívülállóként az ember gondolja...)

szóval azt érzem, hogy ami jó volt még azelőtt, amikor senkim se volt, már kevés lenne most. ilyen szinten beszélgetni most ott vannak a sulis kisbarátok, mélyebben meg ővele se tudunk. egyrészt annyira azért sajnos nincs megértéses közös hullámhossz, másrészt idő se lenne a valódi, rendszerszintű problémáimmal dolgozni. az őszig, az kevés. (régebben lett volna idő, csak ő annyira nem értett még hozzá, meg én is folyton aktuál kríziskezelést akartam, meg stb...)

ezek azért mind nagyobb volumenű  kérdések, ráadásul össze is vannak bogozódva egymással a mélyben, ehhez stabil évek kellenének, meg szerintem nagyobb tapasztalat is a hatékony módszerekben. (nem vagyok nehéz eset, de eset vagyok.)

((csak az meg g.cidrága. ajh, nem tudom.

oké, megen magasabb lett a fizum, de kb rögtön helló infláció.

pedig tudom, hogy valamikor bele kell már tényleg invesztálnom, ráadásul ha rendesen akarom a szakmámat, mostmár kiképzőhöz kéne, ami még limitáltabb.))

ráadásul mikor kérdezett a suliról, tök meglepődött, hogy eddig minden sikerült, és már mindjárt túlleszek a felén (like a boss), és akkor az is olyan béndzsa volt, hogy egyikünk se erre számított a másiktól...

és így kérdezgetett, hogy de mi segített - de én nem tudom, sírtam-gyötrődtem-depiztem sokat, aztán ez kidolgozódott-kiszenvedődött belőlem annyira, hogy valahogy felülkerekedjek a szorongásomon a nekiüléshez, aztán fokozatosan belejöttem.

na, szóval ő mondta, hogy akkor kövi időpontig találjak ki egy (rövidtávú) terápiás célt, de én nem látok semmit, amivel érdemes volna.

úgyhogy kb azóta visszhangzik bennem, hogy hagyjuk ezt és gyorsan zárjuk le, mert ez így már nem lenne jó. (ellenben pénzbe azért érezhetőn kerülne.) még vakarózom kicsit, de szerintem eldőlt.

szóval megint nem lesz pszim. az univerzum ilyenkor szokott összeomlasztós élethelyzetet küldeni, vicces dolgot várhatók. (azért csaknem...)

hálásságok

ez egyben azt is jelenti, hogy megint volt már itt a gyerek. három hónap után. hosszúhétvégén egy kicsit, most meg egy (mármajdnemrendes) kétnaposat.

paráztam/(szerintem -tunk), hogyan lesz ez, elszokott-e tőlünk, ilyenek,
node csak annyi történt, hogy matricaként öleli-szeretgeti az apját. (meg engem is.) jobban, mint eddig bármikor. még akkor is, mikor az alszik.
különben ugyanolyan kis cukorborsó maradt.

szóval ezt átélni. (((még ha bizonyos szempontból ambivalens is.)))

...

hajnalban hallgatni mozdulatlanul, alvást színlelve a gyerek és az apja megébredt sutyorgását, és büszkének lenni, amikor érzelmeket érvényesítő okos dolgokat hallok a pasi szájából.

...

esti dörgés-villámlásra bebújni a nagy, erős ölelő karjai közé, biztonságban, szeretetben.

...

lassan de biztosan a vizsgák-beadandók vége felé menetelni.

...

találni szuper új evős helyeket.

...

üzit kapni az elkészült vászon kenyeres-zsákjaimról.

...

tesós csopi-chat. sulis csopi-chat.

...

sulis-dumálós, pasi-barátos dumálós irl szociális élet.

...

illatos-ráérős reggeli kávék esőszagban/napsütésben, ágyban.

...

nemnagyon dolgozni még.

...

újcipők, jóvételek, bőrönd is meg övtáska is. meg az elővett nyáribb ruhák, végre.

puffogás

gyerekanyja már megint elkezdte a "nem fogok adni vele ruhát" f.szkodást.

ugyanúgy jött a "nem érdekel, ha megbüntetnek, úgyse fogom befizetni" és a "mert te sose a gyerek érdekeit nézed, mindig csak a magadét" lemez is.

mondjuk újdonságként behozta a "jöhetsz nekem itt mindig a törvénnyel meg a bírósággal, de én a való életben élek" érvelést...

azért nekem mégis erős déjá vu-m van.

dolgok /3

ma rájöttünk a kishugommal, hogy mostanra nagyjából ugyanazt gondoljuk a munkáról, társadalmilag elvárt életmódról, "élésről", és nem is sejtettük egymásról!

nagyon vicces egymás szavába vágós rácsodálkozás volt hirtelen.



(ja, és más irányból, úton, háttérrel, egymástól függetlenül jutottunk el ide, bár tény, hogy a szülői minta egyezik.)