pszi

az úgy volt, hogy december óta nem találkoztunk, mert elment gyakorlatra, aztán meg világjárvány.

de a depizős időszakban nagyon hiányzott nekem valami kapaszkodó, és pont írt is, hogy ő már csak őszig van kb és addig már nem lesz irl terapi, úgyhogy gondoljam át, biztos nem akarok-e zoomolni, legalább egy búcsúalkalom erejéig.

úgyhogy végül felvettük újra a fonalat tegnap.

és nem volt jó.

azt is éreztem, hogy nem lehet ezt csak ìgy folytatni, hogy na, és mi volt azóta (mert nem emlékszem), meg hogy nem is mindent ért úgy.  (pl a klasszik munkarendes felfedezésemre ő is azt találta mondani, hogy that's life, szóval nem hiszem, hogy olyan nagyon tudna támogatni abban lelkileg, hogy más utakat találjak, hát nem is hisz a más utak létezésében-legitségében kb. és a gyerekezős helyzetet se érti úgy meg, legalábbis az árnyalatokat már nem - pedig ez a helyzet, és az általa kiváltott érzelmi dinamikák sokkalta komplexebbek annál, mint amilyennek kívülállóként az ember gondolja...)

szóval azt érzem, hogy ami jó volt még azelőtt, amikor senkim se volt, már kevés lenne most. ilyen szinten beszélgetni most ott vannak a sulis kisbarátok, mélyebben meg ővele se tudunk. egyrészt annyira azért sajnos nincs megértéses közös hullámhossz, másrészt idő se lenne a valódi, rendszerszintű problémáimmal dolgozni. az őszig, az kevés. (régebben lett volna idő, csak ő annyira nem értett még hozzá, meg én is folyton aktuál kríziskezelést akartam, meg stb...)

ezek azért mind nagyobb volumenű  kérdések, ráadásul össze is vannak bogozódva egymással a mélyben, ehhez stabil évek kellenének, meg szerintem nagyobb tapasztalat is a hatékony módszerekben. (nem vagyok nehéz eset, de eset vagyok.)

((csak az meg g.cidrága. ajh, nem tudom.

oké, megen magasabb lett a fizum, de kb rögtön helló infláció.

pedig tudom, hogy valamikor bele kell már tényleg invesztálnom, ráadásul ha rendesen akarom a szakmámat, mostmár kiképzőhöz kéne, ami még limitáltabb.))

ráadásul mikor kérdezett a suliról, tök meglepődött, hogy eddig minden sikerült, és már mindjárt túlleszek a felén (like a boss), és akkor az is olyan béndzsa volt, hogy egyikünk se erre számított a másiktól...

és így kérdezgetett, hogy de mi segített - de én nem tudom, sírtam-gyötrődtem-depiztem sokat, aztán ez kidolgozódott-kiszenvedődött belőlem annyira, hogy valahogy felülkerekedjek a szorongásomon a nekiüléshez, aztán fokozatosan belejöttem.

na, szóval ő mondta, hogy akkor kövi időpontig találjak ki egy (rövidtávú) terápiás célt, de én nem látok semmit, amivel érdemes volna.

úgyhogy kb azóta visszhangzik bennem, hogy hagyjuk ezt és gyorsan zárjuk le, mert ez így már nem lenne jó. (ellenben pénzbe azért érezhetőn kerülne.) még vakarózom kicsit, de szerintem eldőlt.

szóval megint nem lesz pszim. az univerzum ilyenkor szokott összeomlasztós élethelyzetet küldeni, vicces dolgot várhatók. (azért csaknem...)