azért basszus

ez is mi, meg mintegy mellesleg kiderült, hogy van még egy hasonló eset pepitában a tágabb rokoni körben (szerencsére nem vérszerinti), akivel szoktunk néha összejövetelen találkozni, tudtuk, hogy elváltak meg hogy beteg, láttuk, hogy nem szól azóta kb semmit,
de kiscsaládom elfelejtette elmesélni a részleteket.
hogy tudniillik azért váltak el és százalékolták le, mert bekattant, rögeszméi meg dühkitörései lettek, és végül majdnem meggyilkolta a feleségét (de hogy így szándékosan tényleg-gyakorlatilag, kb hajszálon múlt, hogy el tudott menekülni) és azóta rendszeresen meg kell jelennie gyógyszerezésre (a nemtom, ideggondozóban, talán? értitek), különben jelentik a rendőrségen.

de persze pont most volt, hogy már fenyegetve érezték magukat majdnemhugomék (- az ő apósa), mert már mondogatta megint a régi meredek dolgait, meg hogy az unokája nem is az övé és akkor milyen jogon viseli a nevét, ..., ..., mire is kisült, hogy ja, hát egy ideje kihagyta, csak a külföldön élő lánya elkente neki valahogy (kedves egészségügy, wtf),
és akkor s.o.s.ben kellett bevinni gyógyszereztetni azt is.

hát ez is egy nagyon wtfwtf, na.

egy másik dologban meg, mint rájöttem, több vonatkozásban személyesen érintve érzem magam, kicsapta rendesen a biztosítékot.
miután ez leesett, és jól kiadhattam magamból a felháborodottságot kishugomnak is meg a pasinak is, nagyokat gesztikulálva, fullos vehemenciával, sokkal-sokkal jobb lett, de na.

most ebben a pár napban túl sok volt a jóból, már ami az agyrém sztorikat illeti.
felzaklattak, megviseltek, több része a pasit is,
a gyerekezős ráizgulós stressz poszthatását is heverjük,
az idő is tré,
a tempó is feszìtett,
tegnap jó sokáig fenn voltunk nevetgélni-dumálni, hogy ellensúlyozzuk az érzéseinket,
és én bónuszként továbbra se tudok aludni a pasi nélkül, tehát halmozom egy ideje (a vasárnapi pihi se ért semmit, mert utána virrasztottam...).

szóval ma már kb egy gyermekágyas ikres anyuka kipihent arcával vánszorogtam melóba és arra is büszke vagyok, hogy egyáltalán beértem.

meg a múltheti vétvétel helye is bezöldült teljesen, de legalább már tudjuk, miért fáj.

hátvanilyen, hogy így ledózerol a sok faszság, de mehh.


(még három hét az első szabikáig, addig vonszolódás.)

update

na, azóta exsógor kórházba is került.
szomorú.

mifszom

jajj, hát hajnalban arra keltem, hogy írt az exsógorom a fészes üzenőfalamra: beszéljek a hugommal, hívja fel, nagyon-nagyon fontos, nem akarja bántani...

wtf.
nyilván letöröltem.
vacilláltam, mi a jobb, kommunikálni, szó nélkül hagyni... részeg-nemrészeg...

nem tudom, mi történt köztük anno, zavaros katyvasz volt az egész, homályos félinformációkkal.
legutóbb karácsonykor kaptam tőle felkavaró üziket (fényes nappal), hogy ő szakít a hugommal, sajnálja, de nem bírja tovább, de hiányozni fogunk.
akkor már öt hónapos volt az unokaöcsém, értelemszerűen mástól, egy új, rendezetten élő családba születve. rég nem gondolt senki exsógorra.

nem is értettem.

(akkor azt is írta, mostmár szabad neki chatelelni velünk, eddig nem szabadott.
hát ez is a mivan kategória.)


na, most végül ráchateltem, hogy leszedtem, amit írt, de ha publikus, amit akar, írja le itt, átadom. ha meg kettejükről, azt a hugom dönti el, akar-e vele beszélni, ha nem, tartsa tiszteletben.

de hogy ő csak meg akarja magyarázni, mi miért volt.

hát írjon levelet.

de ő már próbálta, de semmire nem reagál.
és hogy ő sejti, hogy valamit titkol, hogy talán gyereke van, pedig neki azt mondta, a rák miatt nincs meg a fél méhe, de ő nem bántaná érte, csak segíteni akar rajta...

?!#
hát. itt nagyon szépen, tapintatosan, szájbarágósan elmagyaráztam, hogy ehhez nem kell reagálnia a hugomnak, ill ha segítségre volna is szüksége, az olyanokra tartozna, akik a jelenben az élete részei,
ha már eljuttatta neki az üzenetet, azzal mindent megtett, és nyugodtan lépjen tovább, nem "tartozik", nincs már dolguk egymással, így nem releváns már a "titkolózás" se...
(meg hogy a rák még akkor kiderült, hogy nem igaz, ő is tudott róla, ennek tudatában maradt együtt vele, szóval ezt nem értem.)

erre elvileg megnyugodott, neki ez elég, elköszönt, hogy legyünk boldogok meg minden. (ezt legutóbb is így tette.)



hát gyerekek.
rág a fene, hogy minek folytam bele, de ez talán nem belefolyás mégse, mert hát azért ez a csávó nyolc évig a sógorom volt, ne csináljunk már úgy, mintha már nem létezne.
ugyanakkor meg így mijafasz,
totál meg van buggyanva? ilyen szinten nincs képben a valóságot illetően vagy ezt hogy??
rossz ezt látni nagyon, kedveltem őt, jóban voltunk. el se tudom képzelni, mi történhetett.

ráadásul volt egy mondata ("nagy útra készülök és aki fontos volt az életemben azon még segíthetek"), amit, amellett, hogy nem tudok hova tenni, még ilyen öngyilkosos izének is lehet venni, hát tiszta olyan, nem? és akkor meg jesszus. de hát csaknem... hátha csak elmegy krisnásnak, vagy mittudomén... úgyis telerakta a fészbukját ilyen buddhista meditálós meg motiválós akármikkel...
ajjj.



annyira felkavart ez az egész, hogy egy az egyben otthon hagytam a napi kajámat, és nem is tudok szabadulni még az élménytől most se.

egyébségek

ezt csak úgy helyzetjelentettem, ne higyjük, hogy sz.r, ami nem is. nyilván nem tökéletes, és hullámzik, de ha kategorizálni kell, normális és jó vele.
(ki gondolta volna, mi?)

közben olyanok történnek, hogy

az unokaöcsém, aki életének legutóbbi negyedében nem látott, két perc visszafogott távoli pislogás után azt gondolta: ha anya azt mondja, hogy kérjem meg nádját, fújjon nekem bubit, akkor megkérem,
és nyújtotta is nekem a bubifújót, és simán maradt velem a szoba azon felében kettesben, mutogatni a játékait,
aztán már nyújtotta mindig a kacsóit, hogy vegyem fel, meg vegyem át attól, akinél volt, meg bratyizott meg magyarázott nekem dolgokról babanyelven, mintha mi sem lenne természetesebb,
sőt, egyszer még oda is kotort hozzám boldogan négykézláb dumálni, mikor messziről odaszólva megdícsértem valamiért,

szóval az unokaöcsém totálisan aww,

és lesz nemsoká elsőszülinapja, készülni kell,

meg átadták egy koccintós alkalommal a pasibarátjáék az esküvői meghívót, és már egyre kevésbé idegenek nekem, jó lenne többet bandázni velük (csak hát a felnőttélet),

meg voltunk kettesben anyósnál vasárnapi ebéden, amit szerintem még soha (- a rizibizihez a franciasalátából szedte ki a zöldborsót, ennyire jót akart), ami nem is volt rossz trip, végülis, pedig nagyon távol áll tőlem,

megtudhattam, hogy (ha jól emlékszik, mert állítólag már sokszor nem) nem is akart hozzámenni a pasi apjához, csak ha már biztos a gyerek (konkrétan ha élve rendesen megszületett), és akkor is úgy volt, hogy nem maradnak együtt, csak valahogy végül mégis (hogyan adjunk jó kapcsolati mintát a gyerekeknek -ja nem),
és nem csak a pasi apja volt alkesz, hanem, úgy tűnik, a családban a férfiak úgy általában. (majdnem kiejtették részegen a tesóját az ablakon babakorában, ha jól értettem.) (remek.)

meg nyílt egy hangulatos kiülős hely a hátsókertünkben (továbbra is imádok itt élni), le szoktunk menni egy fröccsre, szörpre, akármicsodára esténként, múltkor még élő minikonci is volt, jólesett ejtőzni rá kicsit.

és a lakás patika lett, nyilván, mire jött az gyermek, a pasi el se hitte, hogy ezt ìgy fél nap alatt (hát igen, majd' megszakadtam bele, de meglett minden), szóval most olyan jó itthonlenni éppen (egyedül, mert ő a laktanyában),

nem is csinálok mást, mint pihenek, eszem-iszom, pötyögök, az ágyon fekve hallgatom a madarakat, meg az esőt, mikor el-elered...
a vágyott béke és idill, mert magamban szüttyögni is kell.

aztán holnap majd munkás hajnalbankelés, de még nem érdekel.

can you hear me

furamód mióta nincs párterápia, egyre jobb a kapcsolatunk a pasival... (már konkrétan csodálatos.) persze veszekszünk is, de máshogy, valahogy ügyesebben. sokat ügyesedek én is a terapim miatt, sokat változtatott a felvételi is, hogy egészen új oldalaimról látott, meg - amit senki nem gondolna - egy kollégája házassági válsága is.
(összeültek a kemény férfiak lelkizni-megszakérteni, és kiderült, hogy a pasi bizony velem példálózott, meg olyanokat mondott ott bele a közösbe, hogy még a pszichológusom is csak pislogott, hogy aww, micsoda fejlődés, legyek nagyon büszke!
vagyok is, hogy ilyen okosan-komplexen gondolkodik dolgokról magától, amikben régebben teljesen vakon volt...)

és úgy vettem észre, a gyerekezés, ami még nagyon szépen össze tud rántani minket, amikor épp nem találjuk egymáshoz az utat. az akkor megélt mély intimitás visszabillent minket, és utána már megy nélküle is megen'.

de sokáig nagy bánatom volt, hogy nem mondja, vagy nem úgy mondja, hogy szeret - na, hát már mondja is, és úgy, magától, rendszeresen-rendesen... és becézget, és szeretget, és nem húz falat már úgy sosem, és egy csapat vagyunk, és azt mondja, érti már ezt a nedolgozzonannyit dolgot is, hogy mit és miért mondtam, és úgy általában, engem, magát, kettőnket is jobban.
meg tudjuk már hallani a másikat, ha nem is azonnal, és egyre jobbak és jobbak vagyunk benne.

szóval nagyon jó nekünk együtt mostmár stabilan, huzamosabb ideje. rajta vagyunk az úton, ami maga a lényeg. és kéz a kézben csinálni egészen más a mindent.

szeretési.
#legyenmindigez

hálistennek pont olyan volt [tldr]

és akkor itt aludt a kismuci. megvolt ez is. (és pont olyan volt, mint bármikor máskor együtt lenni - jó és valahogy természetes.)
a felnőttek szénné parázták magukat előtte, ő letudta az egész izgulás dolgot egy rövid "hiányozni fog anya" sìrással indulás előtt, de az ajánlatra, miszerint el is lehet ezt napolni, ha úgy szeretné, határozott nemmel felelt és a földszintre már kacagva érkezett.

késő délután kezdődött a móka, nagybevásároltunk egyet, mert korábban nem volt már idő, ő választhatta a fogkeféjét meg a papucsát is, (már onnan kifele közölte, hogy ő úgy gondolja, inkább szeretne tovább maradni nálunk, mint egy hetet - hm, hát ezt nem értettük, milyen egy hét, de örültünk, hogy jól érzi magát...), felpakoltunk a lakásba, lementünk még egy játszó-körre (félútig jutottunk, mert már a parkban kibohóckodtuk-szaladgáltuk magunkat), aztán este is volt.

nálunk valahogy úgy alakult, hogy apa (mármint a pasi) szorgoskodik ilyenkor a konyhában - nem tudjuk megmagyarázni, de reggelit-vacsit édeskettesben is ő prezentál többnyire, enyém az ebédfőzés (tudom, tudom, becsüljem meg magam, amiért kitálalt tükörtojással várnak a reggeli mosakodásból),
kipakoltuk és elrendeztük-átbogarásztuk, amit elhozott (a fél szobáját), aztán míg a pasi csinálta vacsira a rántottát, mi csajok megejtettük az első nálunkfürdést (ahova persze apa is be-bekukkantott).
később míg apa fürdött, megágyaztunk neki a földön, majd amíg én, ők mesét olvastak.

hát azért brutál, hogy alig lehet haladni egy gyerekkel, mert csivitel és játszik és bohóckodik vég nélkül... el se tudom képzelni, milyen, ha ez van mindennap... (ezt azért mosolyogva ìrom ám, mert egyrészt belenő az ember, és el se tudja képzelni, hogy nem olyan, másrészt mi így is nagyon vártuk ezt, és jó volt..)

ahhoz képest, hogy még sose csináltunk ilyet, megdöbbentően flottul mentek a dolgok!
egyszer ráírtunk anyára, hogy mit ért azalatt, hogy a gyerek ne üljön le fürdéskor - annyi volt, hogy zuhanyzóban ne üljön le, de nekünk ilyen hibrid, magasított tálcás "kádas zuhanyunk" van (pont a gyerekre gondolva), és hogy jaaa, az más,
egyszer meg mondtuk a gyereknek, hogy azért vagyunk néhány kérdésben most ilyen bizonytalanok, mert ugye még sose csináltunk ilyet - mert hát nem titok az...

ja, meg mellesleg tisztáztuk az gyermekkel, hogy mindent, bármit elmesélhet, ami itt van, nem titkolunk semmit anyáék előtt. (mert anya valamit úgy vetett múltkor a szemünkre, hogy "mert a gyerek mesél ám", mintha ezzel lebuktatott, leleplezett volna - pedig nem volt abban se semmi. azóta se értjük.)

villanyoltás után a pasi és a gyerek 5 percen belül aludt - én nem voltam ilyen szerencsés, nekem gyötrelmes éjszaka jutott...
úgy oldottuk meg, hogy mi lányok ketten maradtunk a franciaágyban, ugye (ráadásul én idegen térfélen, hogy mégis "közre vegyük" a pasival a csimótát), de az gyermek bejelentette, hogy ő középen alszik, hogy közel legyen hozzám és bármikor odabújhasson - és tényleg,
na, viszont ìgy én meg nem nagyon tudtam elengedni magam...
úgy alszom, hogy kitolom oldalra a könyököm és a térdem, most viszont valahogy annyira bennem volt, hogy meg ne üssem, hogy nem mertem,
így szinte nem is aludtam,
meg kimozogni pozikból se mertem, azért a gumilepedőnek mégis csak volt hangja, meg a gyerek télleg rendre bújt/ közeledett, szóval zsibbadtam elfele folyvást.

rettenetes volt. (nem a gyerek miatt, hanem hogy én nem tudtam lelazulni, megoldani ezt.)

de: ő jól aludt, sokáig, meg se ébredt, be se pisilt,

kaptunk apájától reggelire ágybakávét (ő macikvt persze), aztán töltött meg sima bundáskenyeret teával, ment a játék és arconpörgés ezerrel,
majd kb mikor érte szoktunk menni, elindultunk, és onnantól csak egy szokásos közös nap volt.
vettünk előre ebédet egy közeli étterem napi menüjéből, majd kimentünk Szentendrére fagyizni, mászkálni, nézelődni, kavicsot a Dunába dobálni,
elharmadoltunk egy lángost is a kisasszony kérésére, ...

csak sajna elrázta a kocsi, olyankor itthon már nem bír visszaaludni sose - hát erre most, vagy egy negyven percnyi szenvedés, tornázás, minket basztatás, néha szó szerinti vergődés után ("nem akarok aludni, játszani akarok, ne pihenjünk, mikor kelünk fel") hirtelen elájult, aztán akkorát aludt, hogy már keltegetni próbáltuk, hogy így mi lesz éjjel.
de amúgy ilyen van, szóval ez szigorúan véve szóra se érdemes.
(mindig igyekszünk segìteni neki, mikor nagyon fáradt de már átesett a holtponton, de hát nem olyan egyértelmű dolog ez...)

egyszer se jött ki a száján, hogy hiányzik anya, vagy hogy haza akar menni, vagy hogy hívjuk fel - mondjuk szerintem azért se, mert nincs éles elvágólagosság, folyamat beszélünk róla, mi hogy' van otthon, anya hogy szokta, mik történtek, írtunk neki, küldtünk neki fotót a fogkeféről, szóval bár anya nincs ott, jelen van, hát miért ne lenne...
és tudja, hogy bármikor lehet hìvni, menni,
és amúgy meg velünk is biztonságos minden...

oké, én tudom, hogy akinek már van gyereke, nem érti, mi ezen a nagy szám, minek részletezem,
de pls, vegyétek figyelembe, hogy én, mint gyerektelen nő hirtelen szülőszerepben gondoskodtam egy négyévesről,
én, aki nem nőttem bele, nincs rutinom, "szabadkezem", egyáltalán semmim, ami miatt ez menne,
szóval nagyon-nagyon más helyzetben àlltam helyt, amibe kb csak belecsöppentem.
a pasinak is hatalmas hátránya van,
nekünk, mint párnak se egy magától jövő, természetes állapota az ovis gyerekkel "szülősködés",

szóval nagy szó és nagy öröm és megkönnyebbülés és hìrérték. ( és nem ér köpködni, hogy mi csak a szép oldalát kapjuk, mert nekünk meg máshogy nehéz ez.)

hát, kíváncsi vagyok, hogy alakulnak a továbbiak, de családság meg szeretet az ugyanúgy van. (és: megcsináltuk, yeee!)

megdöglési

fú, hát fú, az elmúlt két napban kicsináltam magam. volt itt minden a régi, rossz szokásokból: nemevés, nemivás, nemalvás, egész napos boltokat járás, otthon mindent szétdobálás, időből kicsúszás, elúszás, bűntudat, szétesés.

rettenetes volt, és most is az, ez megint a masszív alvásdeprivációs jézusmária.
felér egy kínzással.
(és most két nap meló, yeeeyyy.)

ráadásul az otthoni kupi és végtelen teendő és végletes kimerültség mellett még tíz fokkal melegebbhez is öltöztem,
és se nem főztem, se nem szőrtelenítettem, se nem mostam hajat.
szóval minden szinten tré a helyzet.

jó, nem, nemigaz, mert egyfelől tré és nagyonnemkomfortos,
másfelől ott egy csomó jóság:
hogy a pasival milyenek vagyunk most,
hogy jön aludni a gyerek,
haladtunk a nyári dátumokkal,
okés lett a citológiám és a hpv szűrés,
voltunk olyan orvosnál, aki végre nem csak a vállát vonogatta, hogy ígyjártunk, hanem érdemi lehetőségeket vázolt,
csomó-csomó mindent elintéztem vagy haladtam az intézésével,
végre vettem konyhai aprítót és nempicsagatya rövidnadrágot,
megint mindent pont leáraztak a bevásarlólistámról,

és egyelőre normálisnak tekintem ezt a teljes "visszaesést", hisz újra kell tanulnom a 'pasi szolgálatban' életet, átstrukturálni a feladatokat, ami nem olyan könnyű, mint gondolná az ember.

csak .. csak most nagyon szeretnék aludni, aztán hajat mosni, aztán tenni-venni otthon, újabb alvásokkal tarkítva.
vagy csak aludni.
hát igen.