másrészt ugye papírom van róla, hogy betegség okozza a nemcsinálást, nemműködést.
kicsit a 'felelőse vagyok annak, amiről nem tehetek' paradoxona.
múltkor a pszichonéni mondta ki: nagyon nehéz lehet, hogy a környezete nem érti, hogy ez nem akaratlagos.
és tényleg. hisz ha tudnám, már rég olyanra csináltam volna magam, hogy teljes, jólműködő életet élhessek.
nem iq minusz vagyok, hogy ne mérjem fel, mit kéne és nem is lusta vagy hanyag vagy...
mégis szinte mindenki úgy veszi.
nagy fájdalom ám, amikor azt éli meg valaki: akárhogy próbálja, képtelen dolgokra, amiket akar. (és amik másoknak, úgy tűnik, játszi könnyedtséggel mennek...)
olyankor jön a tehetetlen düh - nem is én okoztam, mégis én szívok vele még mindig, én nem működöm úgy, nekem nincs még most se olyan életem.
mások cseszték el, mégis nekem kell a következményeket viselnem. fizetni a mások hibáiért annyi év óta.
hiába tudom, hogy sokan vannak így, sőt ígyebbül, és az élet igazságtalan, nem vigasztal.
hiába tudom, hogy immár, felnőttként az én felelősségem a helyrehozása, és a legelőrevivőbb elfogadni, hogy ez van, ezzel dolgozunk továbbra is, azért, lássuk be, a tehetetlen percekben ez sem vigasz.
rohadtul nem az.
ha már olyan lennék, ha már elég eredménye lenne annak a sok befektetett... valahányszor szembesülök az ellenkezőjével, elkeseredett leszek, dühös, és haragszom.
azt érzem, én aztán mindig megtettem minden tőlem telhetőt, akkori legjobb tudásom szerint, hogy helyrehozzam - aztán mire volt elég? ennyire?
még mindig, annyi év után is csak itt tartok az életben, holott úristen, hol tarthatnék, ha csak közelítőleg normális, átlagos alapokkal indulok...
és nehéz a megnemértettség is, igen. hogy kb mindenki azt hiszi, énhibám,
olyan mércével mér sokban, amivel nem is vagyok kompatibilis,
csak azt nézi, hol tartok, azt nem, honnan indultam,
hogy senki se látja, mi munkámba került így is idáig jutni,
nem gondol bele, mennyi mindenről lemaradtam már, mert esélyem se volt és milyen ezzel a sok veszteséggel élni,
abba meg pláne nem, mennyire frusztráló, hogy még mindig nem megy egy csomó minden,
mennyire félelmetes tud lenni így néha a jövő,
mennyi nehéz és rossz érzéssel jár ez az egész,
mennyire magányos tudok lenni az élményeimmel és kétségeimmel és gondolataimmal és örömeimmel és sikereimmel is, ezzel az egésszel, ami vakfolt másoknak.
igen, szoktam néha nagyon sajnálni magam. most ez viszont, szerintem, nem önsajnálat, hanem együttérzés.
azt hiszem, meg kell tudni engedni magamnak, hogy együttérzéssel forduljak magamhoz, úgymond. (fú, hát ez elég értelmetlenül hangzik, de jobb szavak nem jutnak eszembe rá, hátha így is értitek...)
megengedni, hogy ezeket kimondjam.
persze annak tudatában, hogy ettől nem vagyok különleges, millió egytucat hasonló sztori van, semmi extra, nem rinyálni kell, hanem csinálni tovább, satöbbi, satöbbi...
de attól még nekem ez nem kisebb veszteség. nekem ez sérelem, nekem ez fájdalom. engem itt rengeteg mindentől megfosztottak. engem nagy igazságtalanság ért. bántás, ami maradandó károsodást okozott. méltánytalanság, amit nem érdemeltem.
legalább nekem szabadjon azt mondani: igen, ez sajnos így áll, és ez rohadtul nem fair.
jogtalan (és szörnyű) volt, amit tettek, hogy visszaéltek a védtelenségemmel, és jogos (és érthető), hogy emiatt haragot, szomorúságot, elkeseredettséget, csalódottságot, kifosztottságot, elárultságot és elárvultságot érzek.
(és magányt, szégyent, bűntudatot, félelmet, szorongást, reményvesztettséget, ambivalenciát, bizalmatlanságot, cserbenhagyottságot, kiszolgáltatottságot is, sok-sokféle rosszat, következményesen.)
akkor is, ha rajtam kívül senkit se érdekel, senki se ismeri el, senkit nem hat meg, tán még egyet sem értene... legalább nekem el kell ismernem. legalább nekem szavakká kell formálnom ezt a nyomasztó belső súlyt.
néha, azt hiszem, meg kell állni és ki kell mondani, hogy igenis.
aztán mehet tovább a nap.