az belső munkáról

akkora hosszú feladatlistám van, hogy vége sincs, halljátok.

- félig feldolgozott gyász - mert a mama, apám, a pasi tavaly egyben egyszerűen túl sok volt. túl intenzív, hosszú, összetett és fájdalmas.
érzem, hogy még nincs a helyén, hogy mintha feltettem volna a polcra valahol félúton...
most is, az évfordulón: nem éreztem semmit. szinte nem is gondoltam semmit.

pedig durván beégett egyébként minden, filmszerűen látom, naponként, mit csináltam tavaly, kikkel, hol, melyik zenét hallgattam és hogy nevetett cuki és milyenek voltak a fények és illatok és ízek. emlékszem a hangulatokra, érzésekre.

olyan sokmindenre, amire máskor nem...
úgyhogy ez a semmi, ez inkább beragadás, vihar előtti csend,
az a túlsok-féle semmi.

- fel kell göngyölíteni végre az elveszett gyerekkort, ami tele van fájó hiányokkal, bántással, megbocsáthatatlan dolgokkal,

aztán el kell szépen gyászolni, kifájni azt a csomómindent, az összes elmulasztott lehetőséggel, hamvába halt álommal, hamis jövőképpel.
(amiben egyébként semmi szép nincs, ugye, a gyász rohadtul kínlódós, vergődős pokoljárás tud lenni belülről, kiszolgáltatott padlón fetrengős nemúgyműködős állapotokkal, tehetetlen dühvel.)

- meg kell érteni azt is, mikor-miért-hogyan működöm. rájönni, mit kéne másképp, mit takar az, hogy 'másképp' és azt hogyan lehet.

- meg is tanulni, ami igazából hosszabb begyakorlós folyamatokat takar, sok visszaeséssel és kudarccal, úgy sejtem.

- rá kell jönni arra is, mi az, ami megváltoztathatatlan, vagy sose lesz olyan, amilyennek szeretném. aztán ezzel a tudattal megbarátkozni, ezeket a vágyakat is elgyászolni.

a bejegyzés kulcsszava, úgy tűnik, a gyász.
(no meg a munka, mert a gyászmunka az nem csak úgy történik magától, meg a felgöngyölítés sem, meg a tanulás sem, fene vigye el, hogy ezért a sok szirszarért nekem kell felelősséget vállalnom és beletolni az ipari mennyiségű energiát,
és még azt is le kell valahogy rendezni magamban, hogy az ebbe tolt enerdzsi meg idő kifelé deficitként fog megjelenni, merthogy miért nem inkàbb mindenféle látványos dolgokra fordítom, ránézve mintha nem is csináltam volna semmit.
kb csak én fogom tudni, hogy az a semmi, az igazából mennyi.
nekem ez idáig is rosszul esett, mindig rosszul esik, mert senki se látja, hiszi, ismeri el, pedig évek kemény munkája áll már ebben így is, néha erőn felülinek érzett küzdelmekkel, sikerekkel. viszont a külvilág számàra értelmezhetetlen, mint személyes teljesítmény, ugye. pedig.)