életem februárja

mondanàm, hogy legyen már vége, de ezt a nagyonkínlódós szerencsétlenkedést nem akarom átvinni márciusra, ha egy mód van rá, inkább kiszenvedem.

volt egyszer a névnapom, mikor nagyon elkenődve kávézgattam a napsütésben, és kellett egy óra, mire úgyahogy meggyőztem magam, hogy minden jó lesz. és akkor megkaptam a pasi köszöntését, és olyan volt, mintha gyomron rúgott volna.

boldog névnapot. remélem, jól vagy. vigyázz magadra. szia.

ennyi, de belém égett minden szava, hálát adtam, hogy ülök, különben tán összecsuklottam volna.


aztán most, valamiért azt hittem, büntetlenül megihatok egy kvt a törzsben, csináltam párszor, eszembe se jutott, hogy. (tudom, énhibám.) nem néztem rá, de láttam, hogyne láttam volna, a sapka, amit tőlem kapott, világít messziről amúgy is. kimenekültem rágyújtani egyből, és hát volt képe megkérdezni, jól vagyok-e. csak a fejem tudtam rázni megsemmisülten.

legalább aztán hagyott.

ő is tudja, én is tudom, hogy most tényleg vége. bármit fantáziálok/álmodok is a kis abnormális reményeimmel, nem és nem, nincsen itt már semmi, kifuttattuk.

néha egészen felfoghatatlan, valahogy így: oké, eleget fájt, megcsináltam, kibírtam, mostmár akkor visszatérhetünk a régi közös kerékvágásba, ugye?
máskor azt nem értem, mit is akarnék még tőle. de tényleg, ezek után mit?

ha jönne, ha akarná, bevallom, ebben a képlékeny időszakban még valszeg visszacsábulnék. szerencsére nem jön, nem akarja, minden perccel, órával, nappal jobban megerősít a döntésemben.


most is, látni... hirtelen elfelejtettem, hogy kell lélegezni. ugyanakkor olyan idegen is volt, távoli, mintha fizikai valójában ott se lenne - rágondolni is ilyen, nem élményszerű, inkább felszínes valami.


ez már tényleg csak az agyam, hormonok, kötődés, megszokás. a felfoghatatlan, hogy akit a legjobban szerettem ezen a világon, aki a legközelebb állt hozzám, aki minden napomat kitöltötte és meghatározta és akit a hátralévő minden napjára is odaképzeltem, az csak így nincs. nincs itt. nincs sehol, pedig még ott van a helye.

bármi ér, nem elérhető már, hogy osztozzon benne.

és kibaszottul fáj. lábadozás van.

február végéig még biztos túlélésre játszom, utána, terveim szerint már csinálok dolgokat. aztán persze majd akkor kiderül, mennyire reális.

addig is a mindenféle terveimmel vigasztalódom, és örülök az erőmnek, még ha nem is tükrözik az érzéseim.
majd fogják.
megdolgozom érte.