ez már az

tagadhatatlanul érzem a tavaszt. rózsaszín fátyolfelhők úsztak a világoskék égen, azokat bámultam az utolsó citromos-gyömbéres teámat kortyolva.
túl egy reggelin, kávén, jó zenéken.

átváltottam az átmeneti csizmámra, meg is állapítottam, hogy már megint elfelejtettem, hogyan kell hordani, idegen az érzés, csavarodik benne a nadrágom szára.
új szezon, nyitódilemmák.

a dolmányos varjak (vagy mik, csak tippelek) az eszükkel szórakoztatnak: addig húzkodják a kukászacskót, míg elérhetőre emelik a tartalmát. ha kineveted őket, jól visszabámulnak: hé haver, mitnézel.
a kis szégyentelen zsenik.

már a fejem sincs bucira dagadva. reggel még én is kétségbevontam, hogy az éjjel bőgtem szét és nem akkor. (olyan váratlanul tört rám a hiánya és annyira fájdalmasan, hogy azt hittem, ott fulladok meg.)

azon töprengek, mikor ébrednek a medvék, játszom a gondolattal, ki kéne menni a budakeszi vadasparkba megnézni Móricot.

télen jártunk ott, és akkora mákunk volt: éppen etetésre érkeztünk. (megtudtuk, hogy csak párnaponta, és inkább nem járnak sikerrel, mint de. tényleg kivételes volt.)
jópárszor elkiabálták magukat, hogy Móóóric!, mire hajlandó volt egyáltalán kidugni a fejét a barlangból. további ordibálós körök után kegyeskedett előmászni is, kelletlenül lecammogott, 'hagyjatok már' tempóban kétlábra állt meg ült is vezényszavakra, aztán nagy fintorral nem kellett semmisem. végül egy kis lazacot hajlandó volt enni, de a miheztartás végett azt is ímmel-ámmal, amolyan 'komolyan ezért basztattatok?!' fejjel.
egyemmeg.
halálra röhögtük magunkat.

nem ő volt a kedvencem, na de ha már tavasz...

meg ha már tavasz, fehér tulipán is. (az ikonikus, az ultimate virág. ízlések, pofonok.)
éveken át vágyódtam rá, hogy valaki meglepjen egy szállal, mindenkinek elmondtam mindig, hogy ez! - soha senkitől, egyszer sem.
néha vettem magamnak, szomorú történet. talán már nem is kell.
talán új kedvencet avatok.
vagy talán, ha látok valahol, majd elcsábulok megint. ki tudja. most már bármi lehet.