találtam még

nem csak az, hogy mély meggyőződésem: a szeretet az ilyen.
hanem mellé még: a férfi az ilyen.

hogy vagy ez, vagy a kishugom pasija féle, aki ugyan a tenyerén hordozza, cserébe viszont meghunyászkodik, papucs, akibe egy csepp férfiasság se szorult.
aki hagyja, hogy a nő irányítson, az nemférfi. a nemférfi az meg csak szenvedést okoz. igazán nagy szenvedést a nemférfi okoz, nem az önző seggfejek, azok kismiskák ahhoz képest, az van.

ugyan mondjátok, hogy létezik egyenrangú kapcsolat, olyan, ahol viszontszeretnek, tisztelnek, becsülnek, miközben nem engedik ledominálni magukat és férfinak látjátok őket,
de én olyat még nem láttam, szóval nekem kb mint az unikornisok: mesebeli lények.

hímnemű ismerőseim szánibbnál szànibbak. vagy olyasmik, mint a pasi. másféle kategóriát én hiszek, ha látok.

igen, ezt már írtam tavaly, de most is muszáj.
itt vitatkozom a sóvárgásommal, próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem kell nekem, mert.
és továbbra is masszívan, egyre jobban vesztésre állok.
igen kicsire vagyok attól, hogy a jól begyakorolt 30 éves rutinommal átkapcsoljak továbblépő üzemmódba (tekintsünk el a megbocsáthatatlantól) és minden észérvem és ellenérzésem egy dobozban találja magát valahova jó mélyre elzárva, ahol többé már nekem se hozzáférhető. (átmenetileg, a következő nagy csalódásig, amit okozna.)

mi sem könnyebb, mint kimagyarázni a viselkedését, ráhúzni a sógorom sztoriját és azt mondani: de hát kiterdekel, a végén úgyis hepiend lesz, akkor meg megérte.

nem kommentálnám. küzdök.
nem ezért dolgoztam ebben a hónapban.