csak őszintén

én szeretek már egyedül lenni, tényleg, (vagyok is most sokat, meg szándékaim szerint még egyre jobban belejövök majd),

de olyan végtelenül hiányzik már egy rendes, mélyebb, hosszabb, élőszavú beszélgetés...

nem csak bájcsevely, udvariassági körök, súlytalan flört, poénkodás, panaszkodás, vigasztalás, a történések direkt darálása vagy chat.

hanem... értitek.
az, hogy kivel, se mindegy, nyilván. (sőt.)

nem volt rá alkalom mostanában, nem úgy jöttek ki a dolgok. és asszem, elérkeztünk arra a pontra, hogy már zavar.

kezdem tőle (eléggé) magányosnak érezni magam.
újabb feladat a listámra, vagy mifene. (már, hogy alkalmat teremtsek, ha már észrevettem.)


(de hogyan. ajh, néha olyan béndzsa vagyok ebben...)




update: de mivel a sürgető, kétségbeesett kapcsolódási vágyat mindkét oldalról ismerem, és tudom, hogy a lehető legkellemetlenebb kiindulóhelyzet, igyekszem türelmesen hessegetni a magányt. so-so, nem könnyíti meg, hogy ide vagyok zárva egyedül, nyűgösen. most ez az amúgy szeretett nyugi kisebbfajta kínzás.