hogy ez a legújabb új férfi is izgalmas. újra el kellett gondolkoznom, ha ő akarna valamit komolyan, ahhoz én vele hogy állnék. (nem rákattanás, hanem musthave előzetes gondolatkísérlet az eddig befutó adatok alapján.) legutóbb ugye nyár végén ereztem ezt. (aztán hogy benéztem.)
na és hát, látom azt az életet. látom, hogy talán ez volna a nekem való. és hogy tán ez a legtöbb, amit kaphatok.
és úgy érzem, nem akarom.
nevetséges, nemigaz?
egyszerű, grounded élet, olyan dolgokkal, mint biciklik, lovak, a kis dolgok hétköznapi örömei, a kívülről láthatatlan és értékelhetetlen mélységek. amiket szeretek, és amiket az idegrendszerem is lájkolna. nem volna probléma az örökös kívülállóság-érzet, mert ő is az, mert ő is máshogy él és más, mint mások.
de én kevésnek érzem. én egy outdoor girly vagyok, persze, aki amúgy viszont városi ruhákban szeret járni. ő nem úgy öltözik, ő zsebes nadrágot hord praktikus kapucnis pulcsival, futártáskával, diszharmónikus munkás outfitet. ő nem fog utazni vinni, és biztos vagyok benne, hogy nem beszél nyelveket. nem jár fancy belvárosi pszi előadásokra, mondván, fontos az önismeret és személyiségfejlesztés. nem fogja érteni az intellektualizáló fejtegetéseimet. nem ott tajékozódik, ahol az én közegem. nem a babkába visz majd meg a pingrumbába, hanem lángosozni.
ő nem fog feljebb húzni magával, se intellektuálisan, se a társadalmi ranglétrán. nem inspirál. nem tudom majd felfele emelni rá a szemem.
nem fogja autóval furikázni a seggem. nem vesz nekünk lakást. nem fog meg és pakol fel egy repülőre, hogy megmutassa nekem a világot.
(hogy a falra felpakol-e, arról még fogalmam sincsen. ezért is tudok még gondolkodni ugye.)
és szégyellem magam, hogy erre vágyom. de erre vágyom. hogy a férfi adja meg, amit én magamnak nem tudok, amire egyedül nem látok esélyt se. azon felül persze, hogy szeret, akar, lát, elfogad, satöbbi. hogy felnézhessek rá, hogy többnek érezzem. hogy annyival.
és tudom, hogy elbasztam, öreg vagyok hozzá és nem csináltattam meg a fogam meg a bőröm... nem élek olyan életet se, amilyet egy ilyen férfi vonzónak talál, semmi karrierem, még munkám se, csak a vergődésem, nincs mit felmutatnom, adnom. adhds-auti kezelhetetlen káosz és értelmetlenség is vagyok teljesen. egy kupac diszfunkció.
velem csak a baj van, én csak kevés vagyok, kivéve, amikor meg túl sok.
mégis azt érzem, az ennél "kevesebb", az nekem megalkuvás.
(nem akaródzik elfogadni, hol vagyok én szintben, zsigerből nem tudom. most fel is vitték azok, akik pedig rólam gondolják, hogy amúgy rendesre kevés vagyok, de felszintezték az illúzíót, hogy megkaphatnám őket, csak mert erre-arra kicsit jó voltam.
de amugy mindigis ettöl szenvedtem. mindigis.)
és nem tehetem meg azt a másikkal, hogy úgy vagyok vele, hogy kevésnek, megalkuvásnak érzem.
hova vezetne az, milyen élethez. (szarhoz.)
és sírok.
sírok, mert félek, hogy engem sosenem fog senki felpakolni egy repülőre. nekem senki se akarja majd megmutatni a világot. megtanitani dolgokra. megosztani a capableségét, a kalandjait, amik afféle kalandok, amiket én nagyra tartok és vágyok, de egyedül nem érek el. szórakoztatni énízlésem szórakozásokkal.
hogy egy ilyen ember engem nem fog elégnek, elfogadhatónak, szerethetőnek, akarhatónak, választhatónak látni.
hogy elkéstem, holott 20 évem is volt rá. olyanná lenni, hogy szintben legyek nekik.
hogy nekem ez juthat csak, ennyi, beszintez az élet, ha nem is úgy gondolom, ha nem is tetszik nekem. hogy en oda sose fogok kelleni, ahova akarnám.
és hogy emiatt sosenem lehetek boldog senkivel se. nem lesz társ, szex, család, szeretet. semmisenem.
aztán meg az is van, hogy sírok, mert én nemrég még azt hittem, egy taszító, egy megnemkivánható, tán undorító-viszolyogtató, vállalhatatlan, reménytelen nő vagyok.
hogy egy férfi se emelné rám a szemét. (se).
családos nő voltam, nem látható és nem is láttam én se, nyilván nem mentem más férfiak közelébe, s akire meg tartozott, annak meg se rezzent rám 3 évig.
és én elhittem, hogy ez azért van, mert én ezt nem váltom már ki úgy általában. hogy én nem vagyok vonzó, ennyire. hogy engem már végképp nem lehet.
és szorítja a mellkasom, és sírok, amiért én elhittem, hogy ennyi jut, ennyi jár, ennyit érek, ez a szintem, mélyen beivódott, minden sejtembe. (beivódott az már részben korábban is, ez csak az abszolút destroy volt. a fullos hozzámállásával, velembánásával együtt.)
holott hányan szólítottak meg idén is... mit nem adnék, ha akár csak 5 évvel fiatalabb lehetnék most, hogy tudom, hogy lett volna választásom. s pláne, ha tudtam volna, hogyan.
tán juthatott volna olyan férfi, akivel nem szar, az ágyban se. aki nem csak használni akar. akivel kölcsönösen elegek vagyunk, aki nem gondol kevésnek... (és nem gyűlölném magam ennyire, amiért aki nekem érdekes, annak én nem vagyok, nem tudok. talán nem gondolnám, hogy ha kívülről sokx nem is annyira, de belülről, közelről borzalmas és szerethetetlen vagyok. mégis, aki ilyen, annak mi értéke, ugye. azt hogy lehet akár csak tolerálni is.)
bárcsak tudtam volna...
hogy nincs vége az életemnek, hogy nem miattam, nem én vagyok ennyire semmise.
bárcsak tudnám most.