muhaha

gyerekek, hát az univerzum olyan, mint egy sztereotip auti, aki szószerint veszi a dolgokat  - (ujra) annyira mélyen kívántam, hogy valaki olyan, akivel megvan a kémia, akitől jólesne, érjen hozzám,

hogy legyen férfienergia, flört,

hogy legyen valami,

de közben tökre nem bírok új emberekkel kontaktálni, nem adja magát semmi, minden fáj meg depresszív-szorongós meg kishitűséges kisugárzás van ... és borzasztó gáznak és rondának és öregnek látom magam...

de és pont gondoltam is este, hogy nekem ez a 3 eddigi kellett volna, kellene csak amugy is, viszont azokbol is igazából csak egy volt olyan, hogy igazán azt és ugy adja (az ágyban, meg amugy a csetben is), amivel klappolok, szoval erthetően leginkább utána vágynék én emiatt is... 

és napok óta újra sokat, egyre többet, intenzíven a fejemben forog a biciklis srác (aka A srác), annyira mélyen "érzem", hiányolom, vágyom, haragszom, estöbö,

és akkor ma reggel arra ébredtem, hogy hát ő átjönne huncutkodni egyet melóba menet, ha van kedvem...

így out of blue.

(egyszer volt, hogy ráírtam a "szakitás" után még, mert láttam egy vicces bögrét, ami teljesen ő, és némi gondolkodás után arra jutottam, nehogymár ennyit se lehessen, nevetni egyet ezen együtt ... ott váltottunk pár szót arról, hol van, mit csinál, de ennyiben maradtunk csak... szóval gondolom, innen, ott látta, hogy még mindig szóbaállnek vele... de .. ez még így is out of blue azért rendesen...)

hát azota pislogok a megnyitatlan üzenet felett, mert végülis ezt akartam. csak közben persze nem így.

a régi klasszikus: vigyázz, mit hogy kívánsz, mert az univerzumnak szar a humora.

és azt fogja adni, csak épp nem úgy, ahogy elkepzelted, de hát te nem fejtetted ki jól, szavad se lehet ... 

aztán lehet, ez nem is humor, csak tenyleg, szoszerint annyi, hogy nem fejtetted jól ki...  haha.

ugyanott: wtf.

hogy nekem semmi se jó... ahh.

leszek-e valaha (féligmeddigposzt tegnapról)

újra capable.

voltam-e egyáltalán*. 

(*vagy csak átmeneti (ön)szemfényvesztés volt, egy qrvanagy kamu, amit csak mutattam, meg amit kikértem magamnak, hogy én is.)

nade, ez nem haiku, hanem csak qrvamélyen vagyok önmagam tehetetlennek megélésében. 

és az érdekel, el tudom-e mulasztani, össze fogom-e úgy rakni magam, hogy abból még valami önmagát kompetensnek megélő önjáró felnőttség jöjjön ki... 

biztos megoldja a munka.

biztos megoldja a munka? 

mert én emlékszem az örökös összeomlásokra, hogy nem bírom, ezt nem lehet bírni, így nem lehet élni... a folyamatosan visszatérő túlélesre játszásra... hogy egy ciklikus körforgó volt az egész, a padló - kipihenés - újra meg újra nekifutásokkal, ahol mindig megint jött a lefele spirál, hogy sok, nem bírom, esek szét, padlófogás...

az eszköztelenségre, arra, hogy nem értem, miért, de nekem ez nem való, mindenki elbirja, én mégsem, egy kib. ufó vagyok, aki körömszakadtáig próbálja ezt titkolni, mert senki se érti meg, és pláne mert ez nem elfogadható.

és mindezt úgy is, hogyha közben pörgettek a feladatok, helyzetek, emberek, és esetleg királynak éreztem magam, meg tudtam, hogy jó vagyok, meg mások is tudták, és voltak benne szuperjó részek is akár, meg olyanok, amikor szerettem ott lenni, azokat a dolgokat csinálni (csak többnyire nem annyit meg nem akkor, stb) ...

most bizonyos szempontokból nagggyon alul vagyok ingerelve, "foglalkoztatva", strukturálva, mert ugye null24ben nekem kéne fejben megalkotni, átlátni, priorizálni, szervezni a dolgokat, ami nyilvánvalóan nem megy, és ha épp megy is, jól semmiképp se,

és az élethelyzetböl fakadóan tele van szociális meg egyéb hiánnyal,  bizonytalansággal, szorongással, kontrollvesztettséggel, érzelmi szenvedéssel, stbstb,

és nagyon ki is jön minden, aminek nincs tere kijönni, ha kényszerpályán van az ember az ideje nagy részében - például, hogy fogalma sincs, mit kezdjen az életével, nem tudja kihasználni az idejét, nem tudja minőségi tartalommal megtölteni az életét, se számára értelmes irányba tenni, most, hogy végre alkalma van rá... egyfajta teljes ötlettelenség, fantáziátlanság is, pedig annyi mindent de jó volna csinálni...

és ez volt a biciklis srác (aka A srác): valami elképesztő capable-ség, ami ki is tudja találni és meg is tudja valósítani a maga számára a minőségi időtöltést és mindazt, amiért-ahogy érdemes élni (szerintem is, nyilvan, ha nem pont olyanokat csinálna, ami engem is izgat, nem rezonálna ennyire), az életet, élést megélni...

és ez egyfelől rohadtul triggerel, már csak a puszta létezésével is,

másfelől sóvárgok érintkezni a jelenséggel legalább az elbeszélésén keresztül.

mai napig ott forog az agyam egy sarkában, hogy neki megvan az, ami az egyik nekem legjobban hiányzó dolog az életben (#irigysóvárgás) 

és erre nem ad "hozzáférést", és utálom érte.

és úgy látom, hogy ezért is(!!) kellene annyira egy férfi - kompenzálni ezt az issue-mat.

fú, de mennyire.

és amúgy külső fogódzónak. meg keretezni.

és be is csatornázni a szabadgyökeimet, meg a dolgokat.

kb horgonynak is, hogy ne vigyen el ez a sok kontrollálhatatlanul sodró belső történés, se érzelmileg, se kognitív káoszként ..

komolyan, ilyenek.

aszittük itten, hogy (a jelenben már téves hiedelmekkel dolgozó) séma, (ú, melyik is, az önállótlanságos, de lehet több is, amit benéztünk így, most nincsenek a fejemben,) 

közben most inkább tűnik úgy, hogy azon nagyon is valós, jelenben is aktuális tény áll mögötte, miszerint nekem (a) must have dolgok tényleg nem mennek.

úgy értem, really nem. 

hát muhaha.

és egészen, tutira biztos vagyok benne mostmár, hogy számomra nem csak "szeretetnyelv" meg lelki szükséglet a testi érintés, hanem jóval több...

konkrétan gyanús, hogy nekem ez egy alapvető tool, amit sanszosan valahogy önszabályozásra (is?), mármint hogy így érzelmi meg idegrendszeri regulációra használok-használnék, hangsúlyilag tán kifejezőbben a kb folyamatos diszreguláció "kezelésére",

bármilyen szürreálisan hangzik, simán lehet, hogy a kiváltódó biokémiai anyagokon keresztül, azon folyamatok szintjén. (is?)

ésss ezért (is?) tűnik olyan brutálnak a hiánya. 

és hát egyelőre semmivel nem tudom kiváltani, én megadni magamnak, stb. 

az a minkahipotétisem, hogy minél jobban ki van alakiva és rendezve az új környezetem és életem, telepakolva jol kitalált, kialakitott, kézreálló, ismert dolgokkal, folyamatokkal, "mankókkal", emberekkel és tevékenysegekkel és minel jobban tudom biztosítani a működesi felteteleimet,

annál könnyebb lesz.

node persze ez egy rókafogta csuka, mert hat minel kevesbé áll ez rendelkezésre, annál kevesbé működöm, így annál lehetetlenebb feladatsornak tűnik megugrani ezeket, szoval pont az előfeltétele hianyzik annak, ami az előfeltételeket megteremtené...

szoval qrvára wtf.

és persze úgy is érzem, hogy nem csinálok semmit - aztán ha összeszedem, hirtelen rájövök, hogy de, folyamatosan, csak nem azt és úgy, ahogy kéne, jólesne, estöbö, és valahogy végtelen a frusztráltság és a kilátástalanság, hogy nem megy, meg nem olyan... amiben időn és téren kívül, konstans vagyok, érzésre.

és akkor így ez.

szómenés vagy mi

úgy tűnik, míg élőben most alig kommunikálok bárkivel, itt hirtelen nagyon közlékeny lettem.

hát megjött a laborlelet, ésss úgy tűnik, sanszosan én is belépek a lifelong gyógyszertszedők klubjába.

#kedvesTSHm

olvastam, hogy lehet jódhiánytól (hány hónapja is nem eszem rendesen?),

nagy stressztől (na, az van-e, haha),

node egyrészt a covid előtt pont felmerült a gyanú, hogy valami nem jó a pajzsmirigyemmel, és pont küldtek volna megnézetni, csak ott félbeszakadt minden, és sose vettük fel újra a fonalat,

másrészt a kishugom és az apám is szednek rá ezer éve.

ahh. nemörülünk.

és ez már azután derült ki, hogy az egész napom egy kib.ott szenvedés volt,

és hiába mentem sétálni, jött egy olyan korábban leírt 'pánikroham de mégse' tipusú rosszulvagyokság, 

amikoris első kézből tanulmányozhattam, helytállóan írtam-e le. (saccperkábé igen, csak most az inguna sétányon próbálhattam visszanyerni az uralmat a létezésem felett.)

azt is éreztem, hogy üres vagyok, de és igen - legalább annyi volt a helyzetben, hogy észrevegyem, hogy ez, amit annak neveztünk mindig, ürességnek, nem az, tele vagyok én közben csordultig érzésekkel, rosszakkal, meg gondolatokkal is, mindennel ugyanúgy, és ez inkább egy elképesztő hiányállapot tényleg*.

azt nem tudom megmondani, minek a hiányállapota, de valami nincs, ami irtóra kéne pedig legyen.

[update -   *: nem, nem jó megfejtés. mert nemcsak. nem úgy. nem raktam még össze, de hogy nem ennyi, vagy nem mindig ennyi. van benne (tud benne lenni?) egy erős tehetetlenség, talán egy valahogyan elszakadtság is, meg az is lehet, hogy abban is a túlsokság, elárasztottság, ... de hogy annyi biztos, hogy nem vagyok üres, amikor ürességet érzek, soha.]

amúgy a vérvételnél is rosszul lettem, csak ugye máshogy, first time evör, nagyon. én nem tudom, hogy nézhettem ki, de mind2 néni ugrott segíteni, hogy feküdjek le, és még csokit is hoztak.

amúgy meg azt vettem észre, hogy először a múltkori (fiús sztoris) sokkhatás után, mikor az első társas kapaszkodós rész lement, olyan voltam napokig, mint akit kb lekapcsoltak,

vagy legalábbis mint akiben lekapcsoltak valamit,

mostanra viszont nyilvánvalóan az a szitu, hogy elfáradtam - túl fáradt vagyok a szociális dolgok kezdeményezéséhez, szervezéséhez, tán magukhoz a szociális dolgokhoz, akár csak megkérdezni másokat, hogy vannak, valahogy mintha nem lenne kapacitásom másokra meg erre,

és nincsen is semmise*,

pedig valoszínűleg pont most mindennél fontosabb volna lennie.

egyszerre van, hogy ugy érzem, nem bírok, de közben azt is, hogy nagyon-nagyon kéne.

és beugrott, hogy ó, hányszor, régen, ez.

hogy valahogy nem volt kapacitásom, kapcsolódni.

és akkor nem válaszoltam, nem kerestem őket, izolálódtam, és közben úgy éreztem, hogy belefulladok a magányba. de nem ment.

ez volt, olyan sokx, olyan sok éven át  ...

és most megint épp van.

hogy nem megy, pont, mikor a legjobban kéne.

talán nem azért, mert ha valami bajom van, nem akarok terhelni másokat, mint ahogy régen gondoltam... mert terheltem a bajommal most rengetegszer rengeteg embert.

inkább lesz köze valami belső "elfáradtam, elfogytam, nem megy"hez.

okk.

hátha hamar kijövök belőle, mert ez nagggyon nem tesz jót így.

egyedül ülök emberek közt, nyüzsis helyeken, és úgy érzem, láthatatlan vagyok, sőt, kb nem létezem, illetve hogy egyedül vagyok a világban teljesen, ...

nem jó, nem jó.

nem tudom, mire nem tellik: szervezni, menedzselni, összetartani, kivitelezni, végigvinni, ...

vagy magára a kapcsolodásra, odafordulasra, beleállásra...

figyelesre.

vagy egyikre se.

de ezek a tippek.

valamihez épp el vagyok fogyva, és szenvedek ettől is.

hát kicsit már unom.

((*: jó, jó... 2x voltam a héten a tarsasosnál, 1x találkoztam kishugomekkal, 1x ex+gyerekeztem, meg 1x az unokatesómmal ittam, de ennyi. ez nekem lof.szka ahhoz képest.))

ehh

na ki volt olyan nagyon ügyes, hogy minden megfeszített igyekezet ellenére csak elb.ott valamit a laborvizsgálatnál?

_ügyesen nem sikkadt el, hogy időpontot kérjek... (szerintem jóval több orvosi beutalóm járt le, mint lett "beváltva"..)

_nem felejtettem el beírni a naptárba (és jól írtam fel)

_nem felejtettem el úgy általában (attól, hogy beirom és emlékeztet, még el tudom felejteni, ráadásul most is megint csak aznap reggelre időzítettem emlékeztetőt, ami hát  .. ilyen dolognál eléggé későn van, de valahogy beugrott, hogy mostanában nézegetni kell sokat a naptárat meg mondogattam sokat meg pont beszeltem róla valakinek és akkor így valahogy megvolt felszínen az infó)

_előző este is eszembe jutott, igaz, már csak jóval miután megbeszéltük, hogy átmegyek, hogy reggel ez lesz és megkérdezni róla a társasos srácot, hogy oké-e neki másnap emiatt kelni, hogy kiengedjen

_ehhez megnéztem, hogy hova kell menni és mennyi idő tőle és igy időben kilogisztikáztam az indulást meg ébredést

_erről még pont időben eszembe jutott, hogy steril küblit kéne venni a pisinek, hogy odaérjek egy gyógyszertárba

_és ugyan 5x megfeledkeztem róla kicsit, de szerencsére mindig újra beugrott, legutoljára ugyan már meztelenül a zuhany alatt állva, de gyorsan felöltöztem és elrohantam és oda tudtam érni

_nem vettem ki a táskámból már (és nem cseréltem táskát se)

_nem felejtettem el beállitani az ébresztőt

_nem nyomtam ki öntudatlanul és "aludtam át", se nem aludtam vissza utána, mintha mi sem történt volna

_jó, igazából meg se szólalt, mert hajnalig fenn voltunk és utána én még lassan aludtam el és óránként felriadtam, hogy kelni kell, majd az utolsó 2 órában olyan 20 percenként, és már 10 perccel előtte annyira éber voltam, hogy végül kikapcsoltam, hogy a srác ne kapjon szívbajt

_aki amúgy szintén ébren volt addigra, mint kiderült, és 8 óra 1 perckor kiszólt, hogy nem kellett volna-e 8-kor csörögnie az ébresztőmnek

_nem mentem ki öntudatlanul pisilni semmikor se és nem felejtettem el felkeléskor se, hogy nekem a küblibe kell és előtte le kell mosakodni...

_eltenni se felejtettem el

_azt se, hogy nem ehetek és pláne nem kvzhatok

_és odaértem a megfelelő helyszínre és időben

na, szóval irtó király voltam - csak épp a beutalómat hagytam otthon.

úgyhogy majdnem nem csinálták meg. de hogy végülis mégis...

oltári mázlival bemákoltam egy nagyon kedves és jófej társaságot meg a körülmények jó együttállását.... 

a fenti néni mondta, hogy hát nem működik az eeszt nekik most, úgyhogy abszolúte nincs mit tenni, de jövő héten soron kívül fogadnak majd, és ráírta a sorszámomra, hogy mizu...

de hogy esetleg még most megpróbálhatnám, hogy megkérdezem a lenti betegirányítást, hogy ők látják-e, és esetleg kinyomtatnák-e nekem, ..., ...

akik mondták, hogy hát ők se látják úgyse, de amúgy sincs nyomtatójuk, szóval nincs mit tenni ... esetleg, ha valahol ki tudom most nyomtatni, de hát ugye hol...

de pont jött egy nő hátulról valami irodából, meghallotta, és felajánlotta, hogy adjam a tajom, majd ő megnézi nekem azért, ha már .. de nem hiszi, hogy sikerül, de hátha.

és végül sikerült,

de mondta, hogy szerinte ez csak félig jött le, mert a túloldalán csak összevisszaság van, kerdezzem meg fenn...

és fenn meg megnézték, és mondták, hogy na, ez így pont elég, juhú.

#kalandok.

azért így elég morci voltam magamra, mert tényleg annyira igyekeztem, aztán mégis majdnem buktam az egészet...

jo, nyilván ráért volna jövő héten is, a pisikübli ára semmi, időm meg alkalmam meg most pont van, még ha messze van is, de hogy ... na.

rosszul esett volna ezt a sok mentális erőfeszítést és xtra stresszt meg kényelmetlenseget ilyen hülyeség miatt repeatelni. meg hogy a mostani minden "kárba vesszen"...

#utálomezeket

(btw van, hogy jobb, könnyebb, de összessegében nekem az élet az intéznivalóival, az ilyen, akkor is, mikor visz a sodrása és benne vagyok, akkor is, amikor összejönnek a dolgok... csak nem illik róla részleteiben nyifogni, de hogy ez. csomó stressz meg külön észbentartandó megugrandó, buktatópont meg hajszálhíján meg kapkodás meg ilyenek vannak mögötte. sokx iszonyatos energiákat emészt fel egy ilyen akarmilyen mezei izé is. 

és a nemalszom, mert másnap kelni kell dolgot is simán tudom produkálni egy mezei munkanap miatt is, akkor is, mikor elvileg az a hétköznapi "rutinom", szóval máson múlik, nem (csak) azon, hogy xtra, meg elszoktam tőle...

még ha most nagyon éreztem is, hogy mennyire nincsenek épp ilyen kötött teendőim - és mennyire nem is hiányzik ez nekem.)

amúgy

annyira szar örökösen kétségbevonni magamat, 

hogy gondolok valamit a működésemről, aztán jön rá szintén önmagamtól a gyötrő megkerdőjelezés, az "á, ez tuti baromság, túlgondolás, belemagyarázás, kiforgatás, faszság" ...

hogy hát én nem is olyan vagyok, amit eddig gondoltam magamról, hanem - jajj, ugyanmár, belelátok már mindent mindenbe, agyamra megy a sok poszt, komment meg videó, ami csak nettó mások okoskodása, s a fele se helytálló, de tudomanyos forrást meg nem olvasok direktben...

aztán az is az, marmint hogy szar, hogy hát én lehet, nem is olyan vagyok, amit gondoltam magamról. (ez ugye megy már egy ideje, konkrétan, mióta komolyan kepbe jött az adhd-gyanú.)

pölö ez is: hogy én amúgy nem vagyok szenzoros, gondoltam.

aztán igazából qrvára az vagyok (most azt gondolom) valószínűleg.

de másokhoz  képest nem, hiszen remekül bírom...

de mégiscsak az nálam konkrétan fontos szempont, hogy milyen hangszínen csörög majd a biciklilakat, és nem is biztos, hogy ez másoknak ugyanígy az, jobban belegondolva... hát így erre eddig úgy gondoltam, mint valamiféle elb.ott egyéni perfekcionizmus, aztán lehet, nem is.

ill hogy milyen színű / mintájú / mennyire fényes...  és hogy nem is (csak?) az önkifejezés miatt, mint eddig gondoltam, hanem hogy ne legyen diszkomfort ránézni... igazából. marmint - amugy nagyon melyen belegondolva az, hogy jó legyen ránezni, mindenkinek alapszempont, de hogy mi van, ha így "elég jó legyen ránézni, különben rossz"-szerű ez inkább. (nem tudom biztosan, az-e, munkahipotézis még azért...)

belegondolva kivagyok, hogy "az új fehér sneaker" az adidas [akármilyen] modellje - mert az túl mintás, többszínű, vagy legalábbis rosszul az, és nekem valahogy vizuálisan "sok", szóval én azt nem szeressem...

és basszus, tökre nem is azért, mert simán nem a stílusom...

((régen volt hasonló cipőm, de akkor nem lehetett kapni szerintem egyszínűeket, és abból is a lehető legletisztultabb volt, csak fehér, kevés fekete részlettel... aztán egy masik márkától meg fekete, a lehető legkevesebb fehér részlettel rajta ... hm. 

gyerekkorban minden csicsás volt... nyilván. de ... rémlik, hogy egyszer tökre kiborultam, annyira akartam egy meglátott szép sárga cipőt a szóbajöhető többszínű helyett, de hogy nem volt belőle méret, asszem, és végül anyám megvette azt, pedig nagy volt... pedig ő aztán... szoval ezt meg kell kérdeznem, mert ... mi van, ha rosszul emlékszem, ez ilyen homályos cucc, lehet, totál mashogy történt ... hmhm... de tuti volt egy egyszínű sárga cipőm.

meg ... nem tudom. van pár mintas ruhám. van egy sokkutya-mintás szatyrom... mintás bögrém és poharam és ágyneműhuzatom is. szóval vannak néha jó minták... de az arány is fontos, és a minta mellé akkor nincsen más. van feliratos pólóm, sztem kb 3, de azok nagyon ... letisztultan, célirányosan feliratosak. ja meg van mintás pizsim, for the record, és nem zavar, ha üti az ágyneműhuzatot. (oke, melyebben belegondoltam - de, ha üti, az zavar, de hát elvagyok, hogy nem konkrétan megy hozzá... de pl a lilásszürke lepedőhöz megvolt, hogy melyikeket preferáltam, haha.)

de a cuccaim nagyja egyszínű, és színben harmonizálnia kell a dolgoknak. komolyan képes irritálni meg az is, ha a fekete darabok eltérő árnyalatúak, tudjátok, hideg meg meleg fekete, amik nem passzolnak. ez vajon másokat is zavar?

jó, mondjuk elkanyarodtunk. de hogy így ertitek...

vagy lehet, a minta, az már a vizuális zaj kategoria, és nem számít szenzorosságnak, hanem csak túlterheli a figyelmi rendszert, meg ilyenek? de most komolyan zavarna a mintás ruha magamon a belváros non-stop vizuális xtremitásában ilyetén módon? how?!***

*** btw össze-vissza írtam a posztot, ez a vége után került be, és rájöttem, hogy már azt se tudom igazából, mi micsoda, tán utána kene nezni a pontos definicióknak, ésss amúgy se ettem ma még csak egy szendót, elfelejtettem elmenni ebedelni, pedig mindjárt 5 ora,és nem ittam vizet délelőtt ota, mert ezeken gondolkodom, és igy már pláne csak egy katyvasz lett. de mostmár így hagyom, hámozzátok ki, ha esetleg elég motiváltak vagytok, én már szétestem ehhez...))

((juteszembe, papucsot is úgy vettem otthonit, felnőttként, 

hogy amellett, hogy legyen jól tisztítható, ne csusszon, ne legyen nehéz se, ne nyomjon sehol, ne álljon torzan a lábamon,

legyen megfelelő (és egy)színű, tehát konkrétan ne zavarhasson, hogy interferál valaminek a szinével, bki, 

ésss legyen halk. és ne csattogjon, kopogjon, csuszolódjon ... semmiképp ne legyen semmilyen zavaró hangja, sehogy.

és amikor megtaláltam a jyskben, olyan tizensok évig biztos olyat hordtam, vittem belőle mindenhova, anyámékhoz és exanyosékhoz is pont ugyanazt, csak kivonták már sajni a forgalomból, és jött a pánik, majd a szerencse, mert végülis valahol megtaláltam az utódját.

illetve színben nem teljesen jól, sajnos, az most kompromisszum volt, de addigra annyira elb.ódott minden, hogy ez volt a legkevesebb kb...))

és igy állok ezzel a felismeréssel, hogy wait, what?

komolyan?

emlékszem, exben is kiemelten tetszett, hogy ízlésesen és letisztultan, harmonikusan öltözött, kellemes volt ránézni,

aztán lehet, ezt is a "szenzorosságom" lájkolta, és nem a stílusbeli preferenciáim, ízlésem??

((mikor felvett valami "diszharmonikus" outfitet, tökre idegesített, emlékszem. ilyen van?!))

értitek mire akarok kilyukadni?

faszságnak tűnik, de szerintem van, lehet különbség. vagy igy mindenkinek ilyesmi formálná a stílusát, izlését, preferenciáit?

de másokon, barátokon, tesókon, kollégákon nem zavar a túl sok minta, szín... vagy amúgy igen? csak elvagyok vele? tudom, hogy egyertelmű preferenciám, hogy harmonikus és letisztult és kerek egész legyen mások külseje, outfitje is, ... 

((és így kellemetlen pl a mai kamaszdivat, a sok össze nem illő részlettel, random asszimetriával, rátéttel, csipkés meg szegecses meg pillangós meg megtekert meg flitteres meg gyöngyös, meg nyomott kepes meg feliratos meg hímzett meg egyéb kb retró részlettel ... ésss lehet, hogy nem is azért, mert vótmá', es a saját meghaladott, régi korszakunkat idézi, nemízlesem, stb?

és szegény gyerek is, emlékszem, olyan csicsamicsán öltözött kicsinek, és hát én ösztönösen mindig terelgettem volna valami letisztultabb irányba, pedig tudtam, hogy nem kéne, szabadna, s pláne, hogy gyerek, azoknak kell ez a vizuális túlingerlés kb, ... s lehet, hogy nekem meg ez volt benne? hogy sok volt számomra?))

vagy ez nem is szenzorossag, hanem kényszeresség? s lehet ennek bármi köze egyáltalán neurodivergencia-témához?

egyáltalan: most ez vajon valami, vagy semmi?

tök fura...

na, és csupa ilyen.

és a most

a most, az már annyival jobb, hogy el se tudjátok képzelni - és még mindig szar.

hát én nem tudom, lehet, az univerzum azt szeretné, hogy mindenféle tipusú nemvagyokjólt átvegyek újra - csak ott b.uk el, hogy nem dokumentálom, így rácsodálkozom, megértem, majd kb 5 perc múlva megy az egész a "kukába", mert mindent is elfelejtek róla az összefoglaló érzelmi élményen kívül, hogy például "szar volt".

sokx nekifutottam fejben, de végülis nincs kedvem konkretizálni, mik történtek múlthéten, amiktől annyi rétegben voltam nagyonrosszul, fizikailag, lelkileg, kognitív működésileg... volt egy shitcunamis halmozódás rendesen.

most meg az van, hogy végülis elérkeztünk oda, hogy hosszú hónapok után újra találkozzunk a gyerekkel.

az apját ugye láttam többx (mikor cuccokat adogattunk, mikor segitett elhozni a bringám, mikor végül ő szedte ki a köcsög kullancsot a derekamból - ja, wait, nem is biztos, hogy meséltem, pedig nagy sztori volt és kiváló pünkösdhétfői késő esti program... különösen azzal a szitu végi csavarral, mikor kibökte, hogy az új nője kint várja a kocsiban... tiszta szürreál dolgokról maradtok ám le, csak szólok..),

beszéltünk azért jópárszor telefonon,

de élőben most először asszem február óta.

(kéne részleteznem, de most nem fogom.)

elmondhatatlanul hiányzott, és érzésre konkrétan majdnem belehaltam, hogy láttam. (de semmiert nem adnám, akkor se, ha ilyen.)

meg pláne, hogy ott, a volt otthonomban voltunk (ez sajnos így tudott most csak megvalosulni a technikai feltételek miatt, de hát nyilván nem volt szerencsés körülmény ott vendégeskedni), ahol a cuccok 90%-a nemrég még az enyém is volt, és ami (és amik nagyresze) konkrétan az identitásom része volt kb, és szintén nagyon fájdalmasan érint még mindig, hogy már nincs meg ...

óriásit nőtt, de tényleg, elképesztő látványosat, és hirtelen azt se tudta, mit meséljen, mit mutasson, annyira szeretett volna mindent is, 

és annyira-annyira szeretem őt, mint mindigis, valami mindenen túlmutató stabil mély alapvetéssel, akkor is, ha amúgy nem gondolok már rá mindennap.

folytattuk azt a társasjátékot, amit még anno megbeszéltünk, hogy folytatni fogunk,

meg aztán pont úgy jött ki, hogy őnekik is volt dolguk a plázában, meg nekem is, szoval együtt mentünk, és mi ketten csajos nézelődtünk kicsit a kedvenc eyecandy boltjaiban, míg az apja intézte, amit kellett.

nagyon sután, de kimondtam neki most is, hogy ugyanúgy szeretem és ez sose fog változni, mert ugy ereztem, ezt így hallania is kell, nem tudom, csak ugy muszáj volt, meg nagyon megölelgetni ezt a mostmár teljesen kamasz lányt... 

talán mostmár elég idő telt el, elég távol került mindenki (erre szükség volt), hogy újra tudjuk rendezni a viszonyunkat egy a gyakorlatban közelebbi formában... 

nem tudjuk még az apjával, hogyan legyen, de beszéltünk, gondolkodtunk is róla mind2en, én mostmár kikértem szakmailag hozzáértő ismi véleményét is... 

szóval nem az van, hogy ez így nem zajlott, zajlik... hanem formálódik, folyamatában.

csak nem irok róla.

na, de hát hazaértem, és lélekszakadva zokogtam minimum fél órát ... és eszembe jutott, hogy hát ... igen, én nemolyanrég (már hogy pár hónapja) még így, és ilyen formában voltam rosszul, és fájtam egyfolytában ...

szóval már mennyivel sokkal jobban vagyok, rendszerszinten, mikor rosszul is...

durva.

de hát hogy gyászfolyamatok.

amugy meg nem alszom, sok napja (a tegnaptól full függetlenül), és mostmár eleg nagy kihívás egyben tartani magam.

megy tovább a baszakodás a tűzhellyel is, tudniillik, hogy nem lesz... gyűlölöm.

nem tudom, hogy menjek vissza dolgozni, hogy legyek újra önellátó felnőtt... (voltam én egyáltalán valaha, vagy csak átmeneti illuzió volt?!)

hát sokx még azt is nehéz megugrani, hogy etessem magam... najo, valojában többnyire ez a helyzet.

gondolkodom az életemen, a dolgaimon, és ma is csomo mindenre rájöttem...

de már megint nem írtam fel és hirtelen kiesett, mire ide behoztam volna, rémes. aranyhalság van. diszfunkcionálás.

pedig vehetem fel ujra a fonalat a multheti után, amit kb csak túlélni lehetett... ugy erzem, megint kb a nulláról...

erre ilyenek vannak.

világfájdalom - a múlthetem

ez egy töredék, amit akkor nem posztoltam, mert ... nemtom. nem bírtam. de szóval ez volt amúgy a múlthetem:

no, hát valami elmondhatatlanul szarul vagyok. napok óta.

fizikailag is, mentálisan is.

és én tudom jól, hogy ez most mitől, honnan, (front meg lelki meg egyéb konkrét fizikai történések), és hogy csak túl kell élni, de dzsízösz ... ugy érzem, nulla, de tényleg nulla belső tartalékom van, minden mélyre megy, elárasztó, nagyonfájó, reménytelen, 

és közben emberek azt várják tőlem, hogy megoldómódban legyek, én meg csak próbálok nem belepusztulni, csak túlélni, kibekkelni, és qrvára érzelmi támogatásra lenne szükségem, külső megtartó erőre, nomeg ölelésre, nem elvárásokra, meg hogy "legyek kemény". 

az vagyok, mert még élek - surprise.

qrvára nem azért nem működöm, mert azt hiszem, hogy csak egy férfi tudja megoldani a dolgokat, én nem, hanem basszus, tényleg nem tudom megoldani a dolgokat. legalábbis úgy nem, ahogy azt az élet várja tőlem.

és senki más ölelése nem csillapít még közelítőleg se úgy fájdalmat, mint egy olyan férfié, akivel van kémia. (sokszorosan tesztelve.)

és én fájok. (szószerint is, advilon élek napok óta, de átfáj rajta kb minden.) és a világon semmi se segít... férfi meg nincs, aki megölelhetne.

btw f.szom. elegem van. mindig minden fontos elb.ódik, semmi se sikerül, stbstb, egyszerűen akárhogy próbálok, nem jutok egyről a kettőre,

ésss, tádámmm, most még bőgök is, mindenhol, sokat. a szigeten, a liftben, az utcán, a metrón, ...