ez egy töredék, amit akkor nem posztoltam, mert ... nemtom. nem bírtam. de szóval ez volt amúgy a múlthetem:
no, hát valami elmondhatatlanul szarul vagyok. napok óta.
fizikailag is, mentálisan is.
és én tudom jól, hogy ez most mitől, honnan, (front meg lelki meg egyéb konkrét fizikai történések), és hogy csak túl kell élni, de dzsízösz ... ugy érzem, nulla, de tényleg nulla belső tartalékom van, minden mélyre megy, elárasztó, nagyonfájó, reménytelen,
és közben emberek azt várják tőlem, hogy megoldómódban legyek, én meg csak próbálok nem belepusztulni, csak túlélni, kibekkelni, és qrvára érzelmi támogatásra lenne szükségem, külső megtartó erőre, nomeg ölelésre, nem elvárásokra, meg hogy "legyek kemény".
az vagyok, mert még élek - surprise.
qrvára nem azért nem működöm, mert azt hiszem, hogy csak egy férfi tudja megoldani a dolgokat, én nem, hanem basszus, tényleg nem tudom megoldani a dolgokat. legalábbis úgy nem, ahogy azt az élet várja tőlem.
és senki más ölelése nem csillapít még közelítőleg se úgy fájdalmat, mint egy olyan férfié, akivel van kémia. (sokszorosan tesztelve.)
és én fájok. (szószerint is, advilon élek napok óta, de átfáj rajta kb minden.) és a világon semmi se segít... férfi meg nincs, aki megölelhetne.
btw f.szom. elegem van. mindig minden fontos elb.ódik, semmi se sikerül, stbstb, egyszerűen akárhogy próbálok, nem jutok egyről a kettőre,
ésss, tádámmm, most még bőgök is, mindenhol, sokat. a szigeten, a liftben, az utcán, a metrón, ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése