vita meg férfiak meg nők

én rohadtul rettegek mindig tényleg, hogy magamra haragítok meg megbántok embereket, ha kifejtem a másvéleményem. fogalmam sincsen, hogy kell ezt jól csinálni, olyan hangnemet megütni, nem erőszakosnak, agresszívnek, ostobànak lenni, a határokat eltalálni... úgy érzem, nem érzem, és ez félelmetes.

ugyanakkor pl a gender kérdések kapcsán rengetegszer, néha igen nagy vehemenciával vitatkozunk fürtössel, teljesen màs állásponton vagyunk, és sose győzzük meg egymást, de én azokat mindig úgy élvezem, annyira inspirálóak...

ő a feminista, én a konzervatív, ő a társadalmi berendezkedésből fakadó, én az ösztönszinten előrehuzalozott nemi különbségek híve vagyok...

de jajj, imádom a nézeteinket csontig üköztetni! sokat szeretném csinálni... csak akkor mindig vagy butának, vagy kötekedősnek érzem magam, az nem jó.

a tegnapi mű pedig

ez a mangós-kókusztejes csirke volt.
hát gyerekek...

én mindigis a pörkölt-rántotthús-székelykáposzta-krumplifőzelék vonalon mozogtam, sosenem próbáltam még semmi igazán egzotikusat. (a szójaszósz meg a bulgur is nagy kalandnak számított.) ilyet meg még nem is ettem.
nem tudom, ez most hogy történt, csak akciós volt a lidl-ben a kókusztej és rágugliztam, aztán ez olyan agyhalottan is teljesíthető darabol-összeönt-hagyfőni kajának tűnt, és hirtelen nagyon akartam.
(mondjuk a hóvégi forintjaimat nem volt okos dolog egy fogásra pazarolni, de hát az agyhalottság, ugye.)

most oda-meg vissza vagyok a kajától is, meg magamtól is, és akarok sok-sok klassz új receptet, és újféle alapanyagot, és stabilan a kamrába tenni a kókusztejet (nem mintha a pasinál lenne kamra), és már azon agyalok, vajon az ananászhoz megy-e, mert qrvajó... (meg sok vegán fogást is inspirálódásnak a változatos zöldséghasználat miatt pl, csak épp húsosan, nyilván, meg mindenféle gasztroblogokat-vlogokat, ..., ... meg horváthilona szakácskönyvet is, haha. pedig ugye nem is szeretek főzni - ezt se értem.)

egyszer akkor is összeáll majd egy nagyobb receptrepertoár nálam is, és onnantól mennyivel szebb lesz az élet, awww :)

(kezdetben mondjuk lehetne a pasinál meg a melóban is wifi, mert a receptoldalak zabálják a netet, de még a gyönyörű új sárga függönyt se raktuk fel, mit akarok...

majd idővel lesz minden, ahogy gépem is lett.)

a váratlan vendégről

volt ez meg ez a poszt.
ami tök érdekes téma számomra.

arra jutottam, hogy egyrészt full idegen és érthetetlen már nekem, amikor páran arról írtok, hogy akik olyanok, azokkal van átjárás,
másrészt valahol picit irigy is vagyok.


szerintem ott a különbség, hogy "mert szeretem őket, örülök, hogy jönnek".

itt bukott a dolog.
hisz én nem szeretem őket. (és ők se engem, hiába hazudják, csak az illuzórikus képet szeretik helyettem.)
rémes ilyet állítani, ezért is húztam ezt a posztot eddig... de hát ha egyszer nem szeretem őket...
egyáltalán nem is kedvelem őket, igazából.

és ki az, aki random szívesen lát mindenféle ellenszenves xy-t?!


tàn úgy tudnám legjobban érzékeltetni, hogy képzeljetek el egy nagyon távoli kellemetlen rokont, akihez semmi közötök, full eltérő életvitelt folytattok, eltérő elvek mentén,
és mikor megjelenik, kényszeredett bájcsevelyt folytattok illendőségből, lehetőleg üres, semleges témákról,
de így is megmondó, lenéző, indiszkrét, erőszakos, tapintatlan, beleszól, bírál, számonkér, minősítget, orbitálos butaságokat hirdet egyetlen igazsàgként, passzív-agresszív, érzelmileg zsarol, mártírkodik, leszív, hasonlók, és ti végig alig várjátok, hogy végre szabaduljatok.

na, nekem a szüleimmel dumcsizás valahol ilyen.


ténylegesen két olyan emberről beszélünk, akik hiába tettek eleget némely alapvető szülői kötelességüknek, mert a többinek meg nem.

lehet, hogy voltak szép dolgok, értékek is a kapcsolatunkban, de mellette annyi rosszat követtek el (és folytatnák, ha hagynám), hogy azok nem számítanak.

biztos nekik is vannak értékeik, de mellette olyan negatív dolgok sorakoznak (a mai napig gyűlve), amik ezeket egyszerűen érdektelenné teszik.


kicsinyes, korlátolt, ítélkező, másokat lenéző, felelősséghárító, érzelmileg bántalmazó-zsaroló-kihasználó, mások előtt szorongó-megalázkodó, ezért is a gyengébbet (aka téged) büntető, passzív-agresszív sztájlban, de végtelenül erőszakos emberekről van szó.


pont teszek rá, hogy pl amúgy a barátaikkal szemben nagyvonalúak vagy kedvesek, engem az sehogy se érint...

vagy hogy ők mindent megtettek, hogy ők "megvonták a szájuktól az ételt" (képletesen), hogy nekem legyen pl nyelvi különóra - senki se kérte őket, bár ne tették volna. bárcsak egyszer is engem és a valódi igényeimet látták volna a beteges elképzeléseik helyett...

meg persze, ők szeretetből vertek meg mindig, hogy legyen belőlem valaki. köszi.


szóval majd, gondolom, nekem is lesznek az életemben olyan emberek, akiket bàrmikor szìvesen látok, amikor ráérek,
barátok, tán gyerekek, egy-egy rokon is akad ilyen azért biztos,

aki most olyan lehet, azzal technikai okokból ez fel se merül - jobban belegondolva amúgy vannak, csak ezért el se gondolkodtam rajta.

de amúgy tőlük is elvárom, hogy tiszteljenek annyira, hogy kérdezzék meg előtte, alkalmas-e.
mert nem tudhatják, mert nem az én életemet élik.

nyilván, ha ráérek, mondom, hogy jöjjenek. de ha nem, nem.
(ha gáz van, akkor átrendezhetem a priókat a kedvükért, az más.)


de nem, pusztán az, hogy rokon, nem teszi érdemessé erre. nem jogosítja fel, hogy beossza az időmet és energiámat. nem jár neki a segítségem se, csak ha olyan a viszony...

és a felnőttség az én szememben nem kötelez rá, hogy felelősséget vállaljak olyan emberekért, akik leginkább csak ártottak, és a mai napig bántóan állnak hozzám.

megbocsátani meg kell majd, tény.

de a megbocsátás még nem jelenti azt, hogy ostoba módon úgy teszek, mintha nem lennének ellenszenves, kártékony személyek, akiktől jobb távol maradni.
inkább azt jelenti nekem a felnőttség, hogy védem magam tőlük, meg a szeretteimet is, az életemet, és távolságot tartok, és nem engedem meg többé, hogy használjanak, zsaroljanak.

már mi a fenéért akarnék gondoskodni olyanokról, akik egész eddigi életemben csak bántottak? nem vagyok se idióta, se terézanya...

nem, a vér nem kötelez mindenáron.



szóval ezért van nálatok máshogy, mint nálam, nálatok, akik nem értitek.
pl az én apám puszta jelenléte engem feszélyez, akadályoz. nekem teher.

jó annak, akinek nem.
kár, hogy el se tudom képzelni... komolyan.


de basszus, el se tudom képzelni, tényleg.

a pasi

volt nyáron egy botrányosra sikerült lagzi, ami után én pityeregve közöltem, hogy belefáradtam.
erre ő letette a nagyesküt, hogy már érti, és sajnálja, és mostantól majd ő tesz bele többet.

hittem is, nem is.

no, utàna tényleg minden más lett.
ugyanakkor voltak undi krízisek is, mikor meg azt nem értettem, mi a fenét csinálok én mellette még mindig.

legutóbb december elején.

akkor pl elhangzott, hogy ő márpedig soha senkivel nem fog összeköltözni (de legalábbis velem tuti nem).

igazából azóta se értem, hogyan, de onnantól kezdve lett az összeköltözés konszenzusos realitás.

nyilván átbeszéltünk akkor egy csomó mindent, mégse értem, mintha ott kicserélték volna, mintha valaki azt mondta volna neki, hülye vagy, fiam?!

szóval azóta méginkább egy más dimenzió az egész kapcsolat, és benne a viselkedése.

tényleg-tényleg nem értem, tavasszal a minusztízezerről indultunk, a szakítás utáni újrakezdős erőlködéssel, még én magam is úgy fogalmaztam, csinálom, mert úgy érzem, nincs más választásom, bár az eszemmel tudom, hogy lehetetlen.
szóval a hitem, reményem tudottan kényszerpálya volt, gyűlöltem is az egészet, szégyelltem is magam nagyon, amiért ilyen szánalmas vagyok.

most meg ott tartunk, hogy jobb, mint azt valaha remélni mertem. szeretve vagyunk, összehangolódunk, szerelmezünk, ügyesen megbeszélünk dolgokat, még akkor is, ha összeveszünk, szépen tartunk a mégközösebb közös élet fele.
mostanra sosem izzadtságszagú...
hanem...
hanem minden olyan normális, komolyan.

hát wait, what.

picit se érzem már megalkuvásnak, kényszerpályànak, azt se, hogy én vinném el a hátamon, hogy főleg csak engem érdekelne...

már meg se tudom tippelni, mi lesz ebből így, de nem érzem, hogy aggódnom kéne.
félreértés ne essék, szoktam, hú, de még mennyit,
mert az előzmények, meg az alapok hiánya, meg stb,
de közben belül valami bizonyosságszerű van, hogy ha ilyen átalakulásra képesek voltunk, (tàn) minden lehetséges.


u.i.: lekopogom. sokszorosan lekopogom, hátha.
u.ui.: maradjon így, vagy ígyebbül, nyilván.


(jaja, tudom, határozatlan bizonyosságokba', de ez sajnos ilyen.)

az elvi probléma /2

másik fele pedig a férfi-női szerepek.

olyan nevelést kaptam, ami még egy teljesen másik világra készített fel. (mondjuk ez lehet a generációm problémája is, nem csak egyedi...)
((megspékelve a vidéki vallásossàggal mégmásabbra, de ebbe bele se menjünk.))

a férfi keresi a pénzt, a nő viszi a háztartást-gyerekeket.
ami azért érdekes, mert közben már a nő is ugyanannyit dolgozott...

szóval logikusan úgy fogalmaztam át ezt a rendszert, hogy a háztartást-gyerekeket is igazságosan felosztva, megosztva viszik.


de bennem akkor is ez van kódolva.
hogy legyen elég annyi, hogy dolgozom egy bármit, amivel épp annyi pénzt keresek, amennyit, mert az igazi pénzt, a többet úgyis a férfi hozza.

(hát ez így roppant érdekes lesz a pasival, mert ő aztán nem óhajt eltartani,
szerintem közös kasszát se,

ez a beszélgetés lassan aktuális pedig,
izgi, ki tudunk-e hozni belőle valami használhatót.)


illetve nincs felesben fizetés, igenis elvárom, hogy a férfi költse rám a többet,
(mondjuk 1/3-2/3 arànyban? nemtom.)
(nagyvonalakban: akkor érzem magam biztonságban, szeretve, nőnek, őt meg férfinak)

és még olyan elvárás is fut, mint kiderült, hogy a szabadon felhasználható pénzéből arányaiban eleget fordítson rám.
(itt nincs tudott szám, de van egy lélektani határ, aminél ha úgy érzem, kevesebb,  máris mindenbajom lesz, hanyagolva érzem magam, estébé...)

meg persze odadom én minden pénzem életem parjànak a közösbe, meg hajlandó is vagyok megerőltetni magam egyoldalúan is, ha kell - no de ugye csak akkor, ha már elég biztosnak látom az elköteleződését.
és az nekem a mai vilàgban még mindig a házasság, ha nem is garancia még az se. (aminek ő ellene van..  hát akkor meg?)


aztán az is mélyenkódolt, hogy a nő házias, süt-főz-takarít-rendezkedik, otthont varázsol a hazahordott javakból, míg a férfi ezermesterkedik munka mellett, pont.

no, ez így viszont már üti a logikát, hiszen ha időben ugyanannyit dolgozunk...
értitek.

és tudom, hogy az enyém a felszínen nem várja el, fennen hirdeti a munkamegosztást, simán főz-mos-takarít,
de azt is tudom, hogy ösztönösen meg vàgyna erre a fajta női gondoskodásra, szereti ha (jót) főzök neki (pláne, ha sütök), ha tisztaságot varázsolok, ha úgy várom haza...

ez is érdekes lesz, hogy akkor most hogyan osztjuk majd fel.


pláne, hogyha azt szeretném, hogy ő hozza haza a többpénzt, én meg maradhassak a nempénzes, de sokszabadidős helyemen, ahol is a sok szabadidőt magamra óhajtom fordítani.

no persze órában ugyanannyi az a sokszabadidő, mint neki lenne - ha csak egy állása lenne.
vagyis nem, mert ő a munkaidejének harmadát éjszakai alvással tölti (kevésszer kelnek csak), meg filmet néz, meg délutàni szundizik,
tehát neki több lenne.

de neki nem egy állása van, hanem másfél, plusz a mindenféle pluszmelók.

tehát mégiscsak nekem van több szabadidőm.

de én nem kértem, hogy vállaljon ennyit. sőt, pont hogy kértem, hogy ne.
ez az ő magáncélja, pl jobb kocsira gyűjt most.

mondhatnám, hogy értünk teszi, de igazából ugye nem óhajt közösködni, az tehát az ő pénze. (nem a mi kocsink lesz, hanem az ő kocsija.)

de közben meg vérig sértettem, hiszen akkor miből lesz szekrény, mire odaköltözöm.
ez igaz, énnekem semmi ilyenre nem telne.
meg a kocsiba én is be-beülök mellé.



szóval ez számomra zavaros.


egyfelől értünk dolgozik, másfelől én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

egyfelől vágyom a közösködést, másfelől meg ott az ő vágya is, hogy én is keressek jobban, dolgozzak pluszokat.
és a kimondatlan nyomás, hogy ő széthajtja magát, akkor nekem is többet kell tennem, mint szeretnék...

(régen, a kezdeti csúnyább időkben beszólt sokat, hogy nem csinálok semmit, hogy váltsak munkát, hogy stb,
mígnem megtanultam kiállni magamért,
mostanában is mondogatta még, hogy keressek többet, mert ő nem fog eltartani,
ill most is kölcsönadott csak,
bár az is igaz, hogy most indokolatlanul basztam el a pénzem, nem csak a szokványos kiadások voltak,
szóval fasztudja.
bocsánat.)

meg amúgy mindketten olyan családból jöttünk, ami szerint az élet küszködés, hajtani kell és folyton hasznosnak lenni - meg hasonló fincsi hiedelmek. ez is rémes.
(pl anyám még most is terrorizál azzal, hogy nem foglalom le magam eléggé, nem csinálok semmit, az az én bajom. - wtf.)
meg utálom azt a nőképet, ahol ő az úr egyszemélyben, és erőn felül tol mindent, míg a férfi csak mutatóban van jelen, és a nő megszakad, és úgy priorizál, hogy mártírkodhasson, de a lényeg mellett elmegy.
meg a pasinak is elég gázosak a férfi-női mintái, az anyja se túl szimpi, az apja se lenne az, amennyit tudok róla,
ez is gáz.


szóval nem tudom.
nem tudom, mit várhatok, mit szabad, mit nem.

remélem, majd kialakul, menet közben átbeszéljük,

ami biztos, hogy nem az egymásmellett, hanem az együttélés híve vagyok, nyomatom az összehangolódás és a megbeszélés fontosságát,

a "két külön ember, mégis egy egység is" és a párkapcsolat, mint külön létező entitás elvét.


ja, mert amúgy tavaszfele valahogy próbaösszeköltözünk elvileg.


addig bármi lehet még,
de hàtha jó lesz.

az elvi probléma /1

meg az, hogy nekem van ugye egy állásom. azaz dolgozom, pénzt keresek, mint bárki más.

ez egy teljes àllàs, csak más időbeosztással, tömbösítve 2napokat tizenkétórázom, de óraszámra átlag ki szokott jönni. (persze az nem számít, másoknak munkaszüneti nap van-e.)
borzasztó stresszes amúgy (egy csomó ránézésre nem is látszó dolog miatt), és rohadt keveset fizet. (de pl a titkárnők se keresnek ott jobban, megdöbbentő módon, szóval ahhoz képest meg jó nekem.)

azt szeretem benne, hogy tömbösítve van. vagyis a sok szabadnapot.
meg hogy ott is olvashatok egész álló nap, végülis.

szóval nekem az a hozzáállásom, hogy letudom a kötelezőt, de azon felül hadd foglalkozzak a saját dolgommal. (csupa olyannal, ami aktuálisan érdekel.)

nemigen van bennem ambíció, azt hiszem.

gondolom, ez más lenne, ha olyan melóm lenne, ami egyben érdekel is,
vagy ha olyan célom lenne, hogy pénzt szerezni-gyűjteni x dologra.

de, szomorú vagy sem, egyik sincs.

engem pl a párkapcsolatok pszichológiája érdekelt, az, hogy kinek milyen kariajit vegyek, hogy hol lehet ingyen-occsóér' használható szekrényt szerezni, aztán a hogyan válasszunk jó notebookot, most meg épp az arcápolás, ezzel foglalkozom, erről olvasok napokat,
mindig ami épp érzetre szükséges.

a jövőm építése full hidegen hagy még úgy is, hogy a pasi szerint így örökké màsoktól fogok függeni.


de könyörgöm, legyen màr elég, hogy rendesen dolgozom.


egyrészt tudom, hogy nem marad így, nem is értem azokat, akik magyaráznak, hogy ebbe nem szabad beleragadni, mert bennem sose merült fel, hogy így maradok...

most ez van és majd, ha eljön az ideje, máshogy lesz, továbblépek.

komolyan az a külső nyomás, hogy mindegy hova, csak lépjek tovább, akkor is, ha nem akarok, nem érzem aktuálisnak, nem látom, hova lenne értelme?

utálom ezt.

meg hogy el fogok így késni... végleg lemaradok... (hát nem tudom, ki mennyit lát belőlem, de ezúton jelentem: már elkéstem, már lemaradtam, már biztos, hogy nem tudok olyan életívet befutni,
már hadd ne kelljen a lehetetlenen erőlködnöm, örök kudarcra ítélve...

szóval már mindegy, akkor meg nem lehetne, hogy végre a saját tempómban haladjak?)


másrészt gyűlölöm azt a hozzáállást, hogy a szabadnap arra való, hogy méghasznosabban töltsd, a.k.a. bepaszírozz oda egy másod-, harmad-, sokadállást, meg mindenféle alkalmi pluszmunkákat, meg pörögjél egész nap.

(utálom: az első kérdés a "na és mit csinálsz még mellette?", és jön a döbbent fej, hogy "semmiiiit? de hát kényelmesen beleférne valami más is...")

szóval héló. nemár. komolyan?!
én nem kulimunkával akarom tölteni az életem, van annál jobb dolgom is... ez egy.

ledolgozom órára ugyanazt. ez kettő.

egy átlag irodistán akkor miért nincs számonkérve az x-edik plusz állása? neki miért jár a pihenés a szabadidő, ha nekem nem?


egyáltalán, mi az, hogy ciki, ha a szabadnap tényleg szabad, és urambocsá' pihenéssel tellik?

volt olyan kolegám, akinek 4! állása volt, ebből több 24órázós-ottalvós, borzasztóan nézett ki mindig, és alig látta a családját...

vagy apám, aki még tàntorgott is a kimerültségtől rendszeresen.

vagy a pasi barátja, aki az x àllása meg mifenéje mellett még sulikba is jár, és annyit volt távol otthonról ezek miatt, hogy fix szobát bérelt a városban. (én már akkor mondtam, hogy igazàból ez abnormális, és menekül a rossz házassága elől... és lőn, végre válnak.)

ezek lennének a követendő példák, komolyan?

a pasi is telepakolja megint minden napját munkával. rám ezzel iszonyú nyomást helyezve. ez meg nem fair így. sok szempontból nem az, szerintem.



szóval a dilemma egyik fele nagyjából ez.

valami volt

tegnap. vagy a levegőben, vagy csak velem, de mint akit agyoncsaptak.

a pasira felébredtem, még mondta is, hogy csinál reggelit, meg jóreggelt, meg ilyen napindító dolgok,
és utána már hiába beszéltük meg, hogy szép napot neki, én alszom tovàbb, nem ment. (de legalább tényleg csinált tükörtojást meg kvt.)

((ez nekem ilyen szuperromi dolog, a tükörtojást gyűlölöm csinálni, enni viszont ahh, és úgy általában is minden vagyok reggelente, csak önmagam nem, szóval aww!))

később  mikor dél fele lelkesen felhívott, hogy mizu, mi jót csináltam eddig, hát... még mindig ugyanott ültem, ahol hagyott, és a telefonomat nyomkodtam. kb.

de aztán megihletődtem, mit főzzek.

aztán hazamentem az albiba, hogy ott bőgjek 5 percet, hogy nekem semmihez sincs erőm, én pihenni akarok, én nem értem, mért az a normális, hogy a szabadnapomon nempihenek, utálom ezt, nemmosok, de akkor meg minek jöttem haza, ..., ...

felmarkoltam egy tiszta pulcsit, csak hogy legyen értelme, és elindultam vissza, bőgve.

bevásároltam a kajához az uccsó pénzemen, disztingválva, aztán nekiálltam csinálni, bőgve.

visszahívott a pasi, mert előtte eszembe jutott, hogy ő másnap melózik, oda is kéne kaja, de mi és miből, és miért nem jutott ez eddig eszünkbe (és nem értem el, úgyhogy ezen is bőgtem),
és sírva próbáltam elmagyarázni neki, mennyire fáradt vagyok, és nemértem, miért kell..., de letudta azzal, hogy akkor ne mossak, ne csináljak semmit, pihenjek.

nem tudott azonosulni az elvi problémámmal. szóval ezt még majd szeretném àtbeszélni vele.

mindenesetre a kaja jó lett, örült, mert ezek után nem szàmított rá, adott kölcsön pénzt, hogy csak emiatt ne haljak éhem, és miután ettünk, ő továbbindult, én meg random elaludtam. ez olyan 4 körül lehetett...

szinte sose alszom nappal, szóval valami tényleg kellett legyen.

na.