holnap

persze tökmindegy, hogy sehogy se állok vele és ötpercenként nekiindulok elbujdokolni....

a küszöbről úgyis visszafordulok. 

nincs mese, végig kell csinálnom.

ha a fene fenét eszik is.

valahogy.

ráérek aztán megbeszélni magammal, mégis hogy is volt ez a pánik dolog...

vegyük úgy,

hogy az előző bejegyzést első mérgemben írtam, miközben napok óta nem alszom és két napja nem is láttam közelről élő embert, és szeretethiányom van, meg csevegéshiányom, meg ki tudja még, milyen szociális jellegű hiányaim, és telefonon is mindössze az exemmel meg a családommal kommunikálok, ami... hát nem az, amire szükségem lenne,

és emellett a szakdoga védésemre készülök. amiről eddig nem volt kedvem írni, mert egy nagy rinya az egész, na de majd most.

szóval napok óta nézem ezt az izét, amit én írtam még tavaly ilyenkor.

nézem és nem találok szavakat.

ez lenne az a remekmű, amire olyan kib...ul büszke voltam? komolyan? hát ez egy halombahányt gagyi.... és ezt kéne nekem prezentálnom? mi több: védenem? most tényleg?

nem, ezen a gondolatkörön nem tudom túltenni magam, napok óta. főleg, hogy oké, egy éve még tudtam, mit mért írok, még értettem is, most meg kétségbeesetten próbálom előadhatóvá gyúrni, mégse alakul.

és holnap(!!!) védés. 

ki kell állnom mindenféle szaktekintély elé, és elmesélni nekik nagyrészt fejből(!!!), hogy mit, miért és hogyan kutattam, milyen eredményeket kaptam és azok mit jelentenek. (jelentenek-e egyáltalán valamit, mehh.) közben elhitetni velük, hogy tudom, miről beszélek és professzionális szakembere leszek társadalmunknak. (nem leszek.)

mindezt egy teljesen fapados diasorból, mert  a csillámpónis kisvirágos interaktív prezi-remekművek mindig összezavarnak..

aztán pedig jöhet a rémálom: a kérdezgetés. értitek, hiába lavírozik az ember az előadásával, hogy az értelmesebb részt domborítsa, a gázosabbakat háttérbe szorítsa... itt rá fognak kérdezni az összes gyenge pontra.

amiből ennek a csodás kutatásnak van bőven. (az elméleti bevezetőn kívül nagyjából minden, aktuális véleményem szerint.)

és ha nagyon célirányosan kérdeznek, én, aki híresen kiborulok, mikor prezentációt kell tartanom és többnyire azt se tudom, hogy hívnak, nem fogom tudni elkenni a dolgokat, hanem megsemmisülten lesütöm a szemem és kinyögöm a legrosszabbat: fogalmam sincs. 

(már ha egyáltalán meg tudok szólalni, persze.)

volt már ilyen a történelemben.

statisztika, számok... validitás, reliabilitás, korreláció, próbák, mit mért, basszus, mintha nem én írtam volna. hogy voltam képes ezeket kisakkozni akkor? hol egy időgép, hogy visszamenjek tavalyi lelkes másomhoz és pontos jegyzeteket készíttessek vele, szómagyarázattal meg mindennel?

nem lehet, hogy csak elolvassák és hozzám vágják a diplomát? mért kell nekem ebben az egész megszégyenítő pellengérre állításban részt vennem?

csókolom, kérem, én csak azt a rohadt papírt akarom, megesküszöm mindenre, ami szent, hogy a szakmának többé a közelébe se megyek, ha ez kell, csak hadd ne kelljen magyarázni a bizonyítványom...

igen, rohadtul ideges vagyok mostmár, jól látjátok*. 

*: elsírtam magam a telefonban anyámnak. eleve, képes voltam emiatt felhívni anyámat. és rossz metróra szálltam. és elmentem vele a rossz végállomásig. és biztos nem ennyire rossz a helyzet úgy általában, csak a mostani xtrém kedélyhullámzásaim, a kialvatlanság, az exem és az új életem mondat velem ilyeneket...

de most komolyan nem értem, hogy csinálhattam végig sikeresen annyi szóbeli vizsgát, prezentációt és állásinterjút, ha közben egy fél órás kis izén így kiborulok. 

mikor lettem én ilyen?

eddig tartott

a csaj, akivel találkoznunk kellett alkalmazni fogja az exemet. korábban ezer százalékra vettem, hogy ismerik egymást, de mindkettő állította, hogy nem tudják, kiről beszélek, így elkönyveltem, hogy max látásból, hogy kimaradtak egymásnak.

ex úgy mesélte, hogy felhívta valami csaj, és lehet, hogy egész nyáron tudna ott dolgozni, mintha sosem említettem volna neki semmit, nem is nevezte néven, de eltéveszthetetlen volt, és amikor rákérdeztem, még ő csodálkozott.

honnan ismered te?

mindig ez a kérdés.

a hely, ami az én kis menedékem volt, nem az.  mindenki őt ismerte előbb. min-den-ki. úgy mégis hogyan lehetnék önmagam szégyenérzet nélkül köztük?! úgy mégis hogy ne menjek oda gyomorgörccsel, ha közben ez fog a fejemben visszhangzani?! hogy látják, ahogy vergődök a szakítás után, miközben talán éveken át az ő verzióját hallgatták?

de ugyan hova máshova mehetnék tök egyedül?!

és még jól össze is vesztünk vele, mintha lenne még bármi joga veszekedni velem.

napom

különben két pohár almafröccs közt megtudtam, hogy ha semmit se bírok beerőltetni a befőtt teteje alá, át kell szúrni késsel*. de mindegy, mert nekiduráltam magam a konyhának, és lett tejszínes-sajtos krumplim rántott tökkel meg hússal. (amiből még alig bírtam enni jól bevacsoráztam.)

mondjuk előtte még ki kellett takarítanom a konyhaszekrényt, amibe reggelre belerobbant a tetra-pakkos, jövőre lejárós sűrített paradicsomom... (mikor először kinyitottam, egyből vissza is csuktam, mondom ennek fussunk neki mégegyszer...) ilyet se láttam eddig.

ja, és valamiért olaj van a konyhafiókban. már hogy úgy beleöntve, mert belefolyni sehonnan se tudna... azt se tudom könnyen értelmezni, meg is hagytam holnapi mókának.

meghallgattam még egy sztorit hugom ismerőséről: a komoly pasija bevallotta, hogy megcsalta, csak úgy ad hoc jelleggel, telefonon. mert, mint kiderült, fel lett jelentve erőszakért, ami miatt el is bocsátották. izé. (horror.) hugomnak meg elveszett az éterben a megrendelt telefonja, amit azért vett, hogy tudjon puskázni egy horrorvizsgán mert az előzőt megúsztatta a wc-ben, és csak órák múlva vette észre. az újat meg "átvétel híján visszaküldték", úgy, hogy még meg se érkezett az átvételi helyre, szóval lehet, hogy nem is létezik.

ó, és tegnap este úgy találtunk közös ismerőst valakivel, hogy egyetlen embert ismer a szülővárosomból, és azt pont én is, csak ő az ország másik felén találkozott vele. (ez nem a napom része, csak eszembe jutott.)

kicsit szomorkodtam is, mert látványosan lesoványodtam ebben a pár napban: a mellem és a vádlim rémesen fest. de bízom a rántotthús erejében, szóval. 

valamint lett egy szúnyogom, le fogom még vadászni, miközben vállalhatatlan zenéket hallgatok...  (mindig elfelejtem, hogy zenét hallgatni mennyire must have.) (vállalhatatlanokat meg főleg.)

maradhatna minden kicsit így... 

kivéve a szúnyogot.

update: levadásztam.

*egy befőtt fedelének megrongálása ellenkezik a neveltetésemmel, így sose jutott volna eszembe.

a barackbefőtt tehet mindenről

annyira felqrtam az agyam ezen a befőtt dolgon (nyilván nem ezen), hogy mérgemben elhúztam a városba.

értitek, péntek este, a tömegbe, egyedül.

pedig tudom, hogy az elveszettség halálra ítéli a "bulit". senki se kíváncsi szomorúságra, nyomorúságra, lehúzós ábrázatra...

mégis, órák alatt, nagy nehezen sikerült magamhoz térni, kimászni a fal mögül, mutatni némi életkedvet. úgy indult, hogy nem lesz senki, akivel érdemben két szót válthatnék, aztán megkaptam, hogy unalmas vagyok és még ott is hagytak. de csak beindult valami beszélgetésféle, amiből nagy nevetések lettek, beesett egy rég látott ismerős is, meg hívtak táncolni, bár nem mentem. végül fél öt körül értem haza.

és az univerzum még a kedvenc pultosommal is megörvendeztetett.

szóval a mérleg pozitív, megérte erőltetni. hazafelé már úgy utaztam a trolin, hogy a bőrömben ez itt végre megint én vagyok - amit kb két hete éreztem utoljára, pedig talán a legfontosabb dolog az életben.

keep calm and...

arra jutottam, hogy tényleg ez a soknapos rosszullétes időszak borított meg mindent. ha tovább erőltetem az evést, előbb-utóbb visszaáll, jobb lesz a kedvem is, kevésbé fogom magam egy darab kakinak érezni, aki nem alkalmas semmire és örökké magányos marad....

merthogy ez hülyeség. ma lehetetlen küldetésnek tűnik kisuvickolni az összeolajozva itthagyott konyhát? nincs mit csodálkozni, legyengültem, evvan. legyek kicsit türelmesebb.

.....

update: gondoltam, kinyitom a hívogató sárgabarackbefőttet, amit három hónapja őrizgetek, éééés... nem megy. basszus, nem tudom kinyitni.

most itt bőgök mint a szar, mert nem tudok kinyitni egy szaros barackbefőttet.

pszichológus

persze tudom én, hogy ez egy jó pszichológuson kívül senkire sem tartozik, mert egyből bekerülök a flúgos-kalapba... de mit csináljak, ha egyszer blogom van, nem pénzem...

meg aztán, tudjátok, ez leginkább engem zavar. a pms-es, menstruálós heteken mindig elfogy az étvágyam, szóval annyira nem meglepő, hogy megint nyűglődhetek, mire visszaszerzem... csak ijesztő és fárasztó.

különben épp totál életképtelennek érzem magam, másmilyen szempontból is (gyakorlatilag minden szempontból), szerintem alapból sztrájkolok a saját önálló élet ellen. én nem akarok független lenni. és nem akarok felnőtt lenni. engem etessenek, engem kérdezzenek meg, hogy milyen volt a napom, engem vigasztaljanak, ha megégettem az ujjam és bátorítsanak, ha félek a záróvizsgától vagy az állásinterjútól, dicsérjenek meg, ha csinos vagyok és örüljenek velem, ha gyönyörű zsenge zöldséget kaptam a piacon, nekem ne kelljen azt éreznem, hogy egyes-egyedül vagyok ezen a világon.

én mindig is halálosan féltem egyes-egyedül lenni, senkihez sem tartozni, és ez egy pindurit sem változott, attól tartok.

mintha azzal, hogy nem tartozom senkihez, billog került volna a fejemre: nem alkalmas a valakihez-tartozásra. mintha azzal, hogy egyedül vagyok, azt üzenné nekem a világ: nem vagy elég jó, hogy valakivel legyél, nem vagy elég jó és ezt mások is látni fogják, és nem engednek majd oda a tábortűzhöz, és halálra fogsz fagyni vagy széttépnek a farkasok, de ha nem legalizálja a létezésed valaki más, akkor nem is érdemelsz többet.

mintha az, hogy most egyedül vagyok, azt jelentené, hogy én tehetek róla és hogy ez már örökké így lesz...

(ja, nem, előbb jönnek a farkasok...)

basszus, ideje volna már ezt az elemi félelmet visszanyomni egy felnőtt-korban is elfogadható szintre... ez egy nagyon kisgyerekkori életérzés. hja, mintha fa lennék, évgyűrűkkel: látszik, mikor lett belepiszkálva a rendszerbe... így, huszonnyolc évesen azért kicsit vicces...

valaki simogassa meg a buksimat, mielőtt visszavedlek felnőttbe... ja, várjatok...