2015. június 15., hétfő

vegyük úgy,

hogy az előző bejegyzést első mérgemben írtam, miközben napok óta nem alszom és két napja nem is láttam közelről élő embert, és szeretethiányom van, meg csevegéshiányom, meg ki tudja még, milyen szociális jellegű hiányaim, és telefonon is mindössze az exemmel meg a családommal kommunikálok, ami... hát nem az, amire szükségem lenne,

és emellett a szakdoga védésemre készülök. amiről eddig nem volt kedvem írni, mert egy nagy rinya az egész, na de majd most.


szóval napok óta nézem ezt az izét, amit én írtam még tavaly ilyenkor.
nézem és nem találok szavakat.

ez lenne az a remekmű, amire olyan kib...ul büszke voltam? komolyan? hát ez egy halombahányt gagyi.... és ezt kéne nekem prezentálnom? mi több: védenem? most tényleg?

nem, ezen a gondolatkörön nem tudom túltenni magam, napok óta. főleg, hogy oké, egy éve még tudtam, mit mért írok, még értettem is, most meg kétségbeesetten próbálom előadhatóvá gyúrni, mégse alakul.

és holnap(!!!) védés. 

ki kell állnom mindenféle szaktekintély elé, és elmesélni nekik nagyrészt fejből(!!!), hogy mit, miért és hogyan kutattam, milyen eredményeket kaptam és azok mit jelentenek. (jelentenek-e egyáltalán valamit, mehh.) közben elhitetni velük, hogy tudom, miről beszélek és professzionális szakembere leszek társadalmunknak. (nem leszek.)
mindezt egy teljesen fapados diasorból, mert  a csillámpónis kisvirágos interaktív prezi-remekművek mindig összezavarnak..

aztán pedig jöhet a rémálom: a kérdezgetés. értitek, hiába lavírozik az ember az előadásával, hogy az értelmesebb részt domborítsa, a gázosabbakat háttérbe szorítsa... itt rá fognak kérdezni az összes gyenge pontra.
amiből ennek a csodás kutatásnak van bőven. (az elméleti bevezetőn kívül nagyjából minden, aktuális véleményem szerint.)
és ha nagyon célirányosan kérdeznek, én, aki híresen kiborulok, mikor prezentációt kell tartanom és többnyire azt se tudom, hogy hívnak, nem fogom tudni elkenni a dolgokat, hanem megsemmisülten lesütöm a szemem és kinyögöm a legrosszabbat: fogalmam sincs. 
(már ha egyáltalán meg tudok szólalni, persze.)

volt már ilyen a történelemben.

statisztika, számok... validitás, reliabilitás, korreláció, próbák, mit mért, basszus, mintha nem én írtam volna. hogy voltam képes ezeket kisakkozni akkor? hol egy időgép, hogy visszamenjek tavalyi lelkes másomhoz és pontos jegyzeteket készíttessek vele, szómagyarázattal meg mindennel?

nem lehet, hogy csak elolvassák és hozzám vágják a diplomát? mért kell nekem ebben az egész megszégyenítő pellengérre állításban részt vennem?

csókolom, kérem, én csak azt a rohadt papírt akarom, megesküszöm mindenre, ami szent, hogy a szakmának többé a közelébe se megyek, ha ez kell, csak hadd ne kelljen magyarázni a bizonyítványom...



igen, rohadtul ideges vagyok mostmár, jól látjátok*. 





*: elsírtam magam a telefonban anyámnak. eleve, képes voltam emiatt felhívni anyámat. és rossz metróra szálltam. és elmentem vele a rossz végállomásig. és biztos nem ennyire rossz a helyzet úgy általában, csak a mostani xtrém kedélyhullámzásaim, a kialvatlanság, az exem és az új életem mondat velem ilyeneket...
de most komolyan nem értem, hogy csinálhattam végig sikeresen annyi szóbeli vizsgát, prezentációt és állásinterjút, ha közben egy fél órás kis izén így kiborulok. 

mikor lettem én ilyen?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése