századik

legyen ez egy jobb hangulatú poszt, mint mostanában...

annyi mindent csináltam már végig, menni fog ez is. előbb-utóbb. előbb. minél előbb.

köszönöm a figyelmet.

zárójelek

(( és mindezt úgy, hogy közben fejben és verbálisan egy másik férfi kváziszeretője vagyok, ex-szel meg nem voltunk együtt, de szerettünk volna, tehát nagyon nem állok jól a független életvitelem építgetésével, és sok éve nem látott mélységekbe süllyedtem. tartás? egészséges öntisztelet? erkölcsök?

és nem eszem rendesen. nem is alszom rendesen.

nem érzi egyetlen porcikám sem, hogy valaha bárki is ex nyomába érhet, őrülten vágyom a közös dolgaink után, amik csak vele olyanok, hétköznapi apróságoktól a nagy meghatározókig, meg az illatára, a nézésére, a hangjára, a szuszogására is, mindez szinte fizikailag fáj.

és a legrosszabb, hogy ez is olyan fájdalom, amivel hozzá akarnék fordulni, ő bántott, mégis az ő vigaszára vágyom.

emellett nagyon vágyom a párkapcsolattal járó dolgokra is, magányos vagyok, sok mindenről nincs is kivel beszélni (és itt ilyenekre is kell gondolni, hogy közéleti hírek, vagy a véleményem bármiről - jelenleg mint a se...lyuk, máséra ugye ki kíváncsi...), hiányzik a barátnőm, aki nem ér rá, semmit sem igazán jó egyedül csinálni, ha utána nincs kivel megosztani az élményt.

és úgy félek az állásinterjúktól, egy új munkahelytől, mint a tűztől, úgy is viselkedek, ha helyzet van. pedig már az első etap kölcsönpénzem is elfogy, közben még mindig küszködök a dohányzás újra-abbahagyásával és tegnap este is bennhagytam a helyen a számlám, egy szokatlanul nagy összeget ráadásul. (tartozás lerovós hét, hogy ne tartsanak potyalesőnek.)

szóval tényleg... jelenleg förtelem, amit művelek. nem ismerek magamra. ))

ez most elég kiábrándító

szerintem a családdal töltött hirtelen 6 nap és az osztálytalálkozó (és a pms, hogy rohadna meg a labilitás, amivel jár) sok volt nekem. így, együtt különösen. alkoholos esték zsinórban, kialvatlanság, hormonok és stressz... olyan természetesen menekültem vissza az exhez, még ha tudtam is, hogy most nem a valóságban vagyok... mint valami időugrás, amiből majd' egy hét volt hazakeveredni újra.

és amikor eljöttem, megint egy szétcsapós este, ahol a maradék pénzem is elköltöttem, és mit adj isten szóba elegyedtem valakivel hazafele - és haza is hoztam, és nemértem, nemértem.

életem első, teljesen, 100%-ban klasszik egyéjszakása, egy vadidegennel, teljesen feleslegesen, és szemernyire sem volt jó vele az ágyban, nem is tetszett egyáltalán, szóval totális wtf ez is. 

szerencse a szerencsétlenségben, hogy rendes, kedves srácot sikerült bevonzanom, nem baltásgyilkost vagy tolvajt, bújt, ölelt, beszélt, cirógott még reggel is, láttam a személyijét is (így most tudom, hogy egy ismerősöm gyerekkori barátja, nagyfalu elmélet heló), tényleg tök korrekt találkozás ahhoz képest.

csak éppen minek.

minek kurvulok el, mint valami tizenéves tudatlan kis fruska?

szégyen van, bűntudat, üresség. kegyetlen másnaposság. 

de amit igazából érzek, a félelem és szomorúság.

úgy érzem, ex nélkül nem is vagyok, elvesztem. nem tudom, hogy kell élni a saját életemet, önállóan. (gondolom, előtte is ilyen voltam, nem véletlen volt jó nekem is az ő életét élni..) nagyon keresek valami biztonságot, de mindig rossz helyen - magamban kellene felépítenem, tudom. remélem, igaza lesz milonkának, és tényleg meg tudom majd tanulni, mert így nem maradhatok.

és nagyon-nagyon-nagyon hiányzik az ex ( a szebbik arca).

...

inkább nem is keresek rá jelzőket, mennyire elveszett és elcseszett vagyok mostanában.

marhaságokat csinálok.
alapvető dolgokat meg nem.
sírni se tudok miatta.

anyagi és emberi csődöt jelentek.

kicsit osztálytalálkoztam

és szuper volt őket látni, hiába telt el tíz év. tííííz év, úristen.
más kérdés, hogy nagyrészt pár éves házasok, beindult a karrierjük és házuk van meg ilyenek - én meg beidőzítettem ezt a csodás  nyomi csóró szerencsétlen összeomlós újrakezdős időszakot.
nem, nem esett rosszul kicsit sem.

de azért aww :) cuki exosztály...

nem lettem ám ezo

jó, lehet, kár volt belekeverni istent, csak végre megpróbáltam megfogalmazni valahogy, amiket inkább benyomás szinten érzek.

de amikor az első szabad estémen elmentem kocsmázni, és pont ott volt az a csaj, és pont megszólított és pont itatott és pont törődött velem, igen erős életben tartó erő volt. múltkor mondta, amit én is ugyanúgy gondolok: nekünk valamiért találkozni kellett, összeakadni, akkor, ott. 

a véletlen nem úgy véletlen, hogy random.

vagy egyedül nekiindulni a városnak pusztán az út öröméért, és belefutni a megfelelő emberekbe, akik a megfelelő dolgokat mondják, és hozzátesznek az estéhez, a tapasztaláshoz, élményhez.

vagy a tegnap, mikor úúúgy mentem volna, de megálltam, és nyűglődtem, szenvedtem, hisztiztem, aztán végül összeszedtem magam és elengedtem az egészet, és erre jöttek cukilakótársék és megkaptam az élményt, amiért eredetileg menni akartam. 

vagy mikor nem jött össze a szomszéd albi, én meg borzasztó csalódott voltam, mert annyira úgy éreztem, hogy ez lesz az én környékem, itt találom meg a továbblépést - és elgyászoltam, újult erővel belevetettem magam a keresésbe, és még aznap este megtaláltam a mostani lakást frissen hirdetve, ami pont ugyanott van, csak 5 méterrel odébb, és még jobb, még klasszabb, meg olcsóbb is... mikor megláttam a hirdetést, már éreztem, hogy na, akkor sanszosan ez lesz az, de azért nem függünk rá, cukilakótársék meg pikk-pakk döntöttek, hogy tényleg.

meg még milliónyi példa csak az én életemből, könnyedebb, komolyabb dolgokban is.

szóval ilyenekre gondolok. a dolgok sokszor érzésből történnek, akkor, amikor történniük kell, nem amikor akarom, nem ahogy akarom, de mindenképpen amikor már elengedtem magát a kétségbeesett erőlködést, a görcsösséget. 

mikor elfogadtam, hogy ez van, és biztos lesz rá megoldás, válasz, segítség, bármi, és meg fogom oldani, amikor eljön az ideje. 

mintha a dolgoknak idejük lenne.

mintha az élet megtartaná az embert: mikor már nagyon nagy a szükség, küld segítséget, eszközt, választ, a maga módján.

nem arról van szó, hogy nem magunk irányítjuk az életünket vagy hogy ne kéne dönteni, akarni, tenni érte, mert a sors, a fátum irányít mindent - hanem hogy igenis van valami a véletlenekben, amik könnyítik a dolgokat, és valahogy szembejönnek találkozások, amik segítenek nehezebb időkben... ha az ember nyitott, és figyel. és tesz is érte, hogy haladjon az élete.

szerintetek ez hülyeség? babona? szerencse? vagy ti is tapasztaltatok már ilyet?

isten

fura erről írni, mivel még nincs kiforrott, megfogalmazott álláspontom. az egyházzal, mint intézményrendszerrel összefonódva nőttem fel, teljesen a gondolkodásom és a mindennapjaim része volt, a családunk alapvetése. (és szentségtörés lett volna így, kisbetűvel írni.) amikor szakítottam a régi dolgaimmal, távol kerültem tőle.

(talán el kellett távolodnom mindentől, hogy megkereshessem, hol vagyok én a történetben. más kérdés, mennyire sikerült eddig...)

nem tudom azt mondani, hogy nem hiszek a létezésében. még beszélni is, fohászkodni is szoktam néha hozzá, a magam faramuci módján. ám az egyházaktól, vallásoktól igyekszem távol maradni, sőt, isten sem feltétlen a nagy kaporszakállú megszemélyesített atya a fejemben. nem is valami felsőbb tudat.

sokkal inkább úgy él bennem, mint valami mindent átszövő energia, nevezzük bár istennek vagy univerzumnak, sorsnak, véletlennek, bárminek. ebből lesznek a dolgok, oda térnek vissza, benne léteznek. kicsit mint az Avatarban, csak mégse. de mindent ez mozgat, szerintem.

na, ilyesmi. és nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg pontosabban, de amikor csak hagyom történni a dolgokat, csak elengedem az elvárásaimat, sóvárgásaimat és menekülhetnékemet és szemlélődök, hangolódok, és megyek, ha úgy érzem, menni kell (nem amikor akarom, hanem amikor úgy érzem, most ez a lépés jön, és nem erőből, nyígásból fakad), és lesz, ahogy lesz, és ha nem lesz sehogy, az is jó lesz, mert akkor majd azzal kezdünk valamit - na, akkor is valahogy erre az energiára bízom magam.
és engedem, hogy a véletlen elém sodorja a válaszokat.

és nagyon sokszor valóban így is történik.