2015. május 7., csütörtök

isten

fura erről írni, mivel még nincs kiforrott, megfogalmazott álláspontom. az egyházzal, mint intézményrendszerrel összefonódva nőttem fel, teljesen a gondolkodásom és a mindennapjaim része volt, a családunk alapvetése. (és szentségtörés lett volna így, kisbetűvel írni.) amikor szakítottam a régi dolgaimmal, távol kerültem tőle.

(talán el kellett távolodnom mindentől, hogy megkereshessem, hol vagyok én a történetben. más kérdés, mennyire sikerült eddig...)

nem tudom azt mondani, hogy nem hiszek a létezésében. még beszélni is, fohászkodni is szoktam néha hozzá, a magam faramuci módján. ám az egyházaktól, vallásoktól igyekszem távol maradni, sőt, isten sem feltétlen a nagy kaporszakállú megszemélyesített atya a fejemben. nem is valami felsőbb tudat.

sokkal inkább úgy él bennem, mint valami mindent átszövő energia, nevezzük bár istennek vagy univerzumnak, sorsnak, véletlennek, bárminek. ebből lesznek a dolgok, oda térnek vissza, benne léteznek. kicsit mint az Avatarban, csak mégse. de mindent ez mozgat, szerintem.

na, ilyesmi. és nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg pontosabban, de amikor csak hagyom történni a dolgokat, csak elengedem az elvárásaimat, sóvárgásaimat és menekülhetnékemet és szemlélődök, hangolódok, és megyek, ha úgy érzem, menni kell (nem amikor akarom, hanem amikor úgy érzem, most ez a lépés jön, és nem erőből, nyígásból fakad), és lesz, ahogy lesz, és ha nem lesz sehogy, az is jó lesz, mert akkor majd azzal kezdünk valamit - na, akkor is valahogy erre az energiára bízom magam.
és engedem, hogy a véletlen elém sodorja a válaszokat.
és nagyon sokszor valóban így is történik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése