heuréka

tényleg, tényleg, tényleg heuréka...

mert önmagában a szakítás, költözés, munkanélküliség, ez a sok-sok változás és bizonytalanság és elgyászolnivaló nehéz. sírok is, szomorkodom is, elkövetem a butaságaimat is... eddig oké, eddig érthető.

de ez a nagy "leértékelem magam", ezt hagyjuk már. ez nem a velejárója, nem így, nem ennyire.

fasza, hogy erre is figyelni kell mostantól, de mikor kezdjek neki, ha nem azonnal? ugye. komolyan inkább a dohányzás, mint ez...

juteszembe, úgy rágyújtanék...

de legalább kiderült, mi is az én igazi bajom a legitim problémák mellett, ami miatt a zavart érzem az erőben...

magány?

a magányos ember nem vonzó. a kétségbeesés nem szexi.

illene elkezdenem úgy tenni, mintha nem érezném magam tökegyedül.

egyrészt mivel nem vagyok tökegyedül igazából, másrészt mert nem akarhatom ezt a stigmát... 

van egy bff tipusú barátság, van két cukkermukker lakótársam, vannak kocsmahaverságok, vannak régi ismeretségek, akikkel ha nem is rendszeresen, de időről időre, forgórendszerben lehet kommunikálni, van a cuki hugom meg a nagymamáim, és vannak a szüleim. nomeg az ex. sőt, random ismeretlenekkel is lehet cseverészni, random alkalmakkor.

szóval miről beszélünk?

nyilván mindenki tudja, miről, de a probléma inkább a fejemben súlyos, a valóság nem tökéletes, viszont korántsem kiábrándító...

objektíve az önértékelés bajos: azt vettem észre, hogy újabban negatív fényben tüntetem fel magam emberek előtt, mentegetőzök előre el nem követett hibákért, vélt gyengeségekért, utólag súlyos botlásnak címkézett senkisemvetteészre dolgokért, felnagyítom a rosszat, lekicsinylem a jót.

na, szóval értitek.

vágom magam alatt az fát.

egyszerűen nem értem, már megint mi ez... 

például, dolgok a fejemből:

nem tudom elképzelni, hogy valaki őszintén szépnek lásson, és értékesnek és érdekesnek, tartósan szeressen velem lenni és stbstb.... komolyan, van itt egy fal, amibe beleütközik a fantáziám. nem tudom elképzelni, hogy bárki is saját jogon szeressen, tiszteljen, esetleg odalegyen értem.

megkívánni meg tudnak, alkohollal támogatva, újdonságként - pipa. na de hogy ez ne múljon el? 

aztán.

nem tudom elképzelni, hogy felvegyenek valami klassz helyre dolgozni. még akkor sem, ha objektíve simán rám szabták a munkakört... kábé bocsánatot kérek, amiért jelentkeztem, és ezzel felesleges munkát okoztam a hr-nek... és elkövetek mindent, hogy már előre megmutassam a hiányosságaimat, nehogy véletlen mégis felvegyenek... 

meg még.

valamiért úgy érzem, semmit, de semmit nem fogok tudni kezdeni az életemmel, tehetetlenül szemlélem, ahogy úsznak el mellettem a lehetőségek, állok a partvonalon, nem csinálok semmit. mások csinálnak dolgokat, mennek ide-oda, de én nem, nekem ez nem megy, nem tudok élni.

wtf?! komolyan. ezek 85-90%-a kizárólag a fejemben létezik, és csakis ezen, fejemben létező képzetekre alapozva rontom el tényleg a dolgokat. mert ha a viselkedésemet nem ezekhez a fura, szomorú, lekicsinylő, téves (és főleg fiktíííív) képzetekhez igazítanám, akkor halál okés lenne minden.

így viszont félő, hogy tényleg magányos, szerethetetlen, stb, stb leszek. főleg, ha mindenkivel előre közlöm, mint tényállást...pfff...

(szia, nádja vagyok, az előbb egy pasi azt mondta rám, hogy energiavámpír pióca* vagyok, akarsz beszélgetni?

hali! képzeld, nincsenek barátaim.iszunk valamit?)

((példáink illusztációk csupán. a valóság ennél durvább.))

úgyhogy jéééézus, mit csinálok én?!

hülye, hülye - ja, nem. na. 

asszem, megtaláltam a MEGOLDÁSt életem jelenlegi összes megoldhatatlannak tűnő problémájára. ezt abbahagyni. ennyi.

egész messzire futott ki ez az okfejtés, úgy érzem... hát wow. basszus, van dolog.

* tényleg ezt mondta mondjuk, csak 1, adott szituban nem volt igaza, 2, pont ő az az arrogáns pöcsfej, akinek a véleményére nem adunk. (kivéve, mikor kifejtette, hogy milyen nagyon jó nő vagyok... az a rész maradhat...)

...

szóval csak úgy elszaladt az április nagyja.

eskü, meg sem tudom mondani, mit csináltam ennyi ideig... nem jártam itt, sőt, hanyagoltam az internetet is. 

ja, várjunk, volt olyan, hogy húsvét... ezt el is felejtettem.

nagyrészt mondjuk az evésről szólt (meg az alkoholról, eddig fel se tűnt, hogy ilyenkor mennyit iszunk), illetve voltam bálban, igazi, vidéki bálban (ahol meg azért ittam, hogy képes legyek befogadni ezt a szürreális élményt, és táncolni, reggelig, akkor is, ha nem akarok már),

és egyfelől nagyon intenzív volt - találkoztam vagy ötven ritkán látott emberrel és mindig menni kellett és csinálni és beszélni -, másfelől tele lettem tőle hiányokkal meg újra felfedezett régi bánatokkal, szóval alig vártam, hogy vége legyen. (bár a lakomázást megtartottam volna...)

és egyenesen exhez menekültem belőle. (ahol szeretek lenni. már megint. még mindig. túlzottan.)

és most, hogy lejárt a szerződésem, és egyáltalán nincs még új munkahelyem, teljesen új szintre emeltem a depit.

valahogy elfogyott a lendület, ami az újéletkezdéssel jár, és engem mindig borzasztóan megvisel a munkakeresés, meg a magány is, és a családozás is, szóval ez így mind összejött, én pedig teljesen elveszett lettem.

de ma itthon voltam, és nem csináltam semmit a napozáson, heverészésen, pakolászáson, főzőcskézésen kívül, 

csak nyalogattam a sebeimet,

és ettől valahogy jobb.

próbálok úgy gondolni erre a hétre, mint egy vakációra - mindig szabadságról álmodozik a jómunkásember, én meg most kaptam, egész álló nap azt tehetek, amit csak akarok.

(lehet, hogy semmittevéssel fogom tölteni, belassulással, megnyugvással, de és.)

közben zakatol a fejemben, mi mindent kellene megcsinálni, elintézni, bejelentkezni az okmányirodában, bejelentkezni munkanélkülire, még küldözgetni cv-t, angolozni, rendbe tenni a mailjeimet, a gépemet, a külső vinyómat, filmeket szerezni, rendezni a fotóimat, fotózni, megcsinálni a nyavalyás wc-t, szoftverfrissíteni a telefonom, tornázni,stb,stb,stb...

#denincskedvemezekhezmég.

#jajjnemleszmunkám, #tökegyedülvagyok, #nyüssz.

szóval nincs nagyon mit írni, összébb kell szedni magam és kész.

az idő szalad

olyanok történtek velem, hogy

barátnővel "kibékülés"

hatalmas munkahelyi parák

sikertelen felmondási kísérlet

három nap szabadság

túl sok exnél töltött idő (kb másfél hét? vagy több? fogalmam sincs, basszus)

tegnap akaraterőből hazajövés és szomorkodás, amiért le kell válni róla (újra)

izgalmas állásinterjú

csodálatos idő

rozé hosszúlépés

tejeskávé napközben nyilvános helyen

rum

új ruhák és cipők

megrohadt krumpli

állandóan elduguló wc

dohánytermékek indokolatlan és ijesztően rendszeres fogyasztása

egy férfi kitartó ellenállása minden vonzerőmnek (ami épp nem sok van, meg amúgy is inadekvát az egész)

érdekes emberekkel találkozás

bunkó emberekkel találkozás

az egyetlen téli sálam akaratomon kívül új tulajra lelt (a.k.a ellopták)

munkanélküliség (kényszerszabadság?)

arról, hogy főzött nekem

(és nem feküdtem le vele cserébe, hanem mostam neki, meg hajtogattam. szex az múltkor volt, gondolom egyértelmű, hogy nem volt nehéz dolga, azt csinált velem amit akart, mivel pontosan tudja, hogy kell. 

tartalmas két nap volt, abszolút tűzoltás.

ettől függetlenül már nem érzem, hogy otthon lennék nála. és ez annyira szomorú.)

apró örömök

önálló felnőtt nőként jelentem: tegnap, amikor ex bejelentette, hogy elkészült a vacsora,

elsírtam magam.

tudniillik, hogy másfél hét után végre meleg étel.

ez csak onnan jutott eszembe, hogy hazajöttem aludni (egész nap ezt vártam, komolyan) ééééés kiolvasztottam a csirkeszárnyat. ééééés még nem álltam neki megcsinálni.

mivel ezt nem akarom kidobni, mint a darálthúst, amit szintén kivettem, hogy na most, aztán elmentem itthonról 2 napra ( - azt sem akartam egyébként kidobni, de na -), kénytelen leszek abbahagyni a bőgést és megerőltetni magam, és elhinni, hogy alvás nélkül is lehet élni... (de tényleg, mára pl elfelejtettem a pin kódomat is. ciki.)

kicsit előre sajnálom magam, de egyszer majd biztos képes leszek 5 percnél továbbra is megbízhatóan tervezni, újra, és akkor majd... nem tudom, jó lesz? alszom? eszem?

valami.

basszus, megint főtt kaja lesz, ha közben el nem ájulok, szépazélet.

elvesztem

én próbálom elhinni, hogy lesznek megint emberek az életemben, nem csak egy szétesett barátnő összesen, aki akkor hagy faképnél mikor csak kedve van, 

és leszek megint otthon valahol, 

és lesznek még napok, amik nem konganak az ürességtől, 

és lesz biztos munkahelyem, sőt, jó munkahelyem is, 

és megint hagyhatom a mérgező családomat a francba, 

és lesz, hogy megint nem érzem, hogy felesleges, nemelégjó és nevetséges vagyok, és amikor nem szégyenkezem non-stop a puszta létezésemért és nem gyűlölöm magam random napi 200-szor.

de azért még van hova fejlődni, az biztos.

ugyanitt a lelkem is kizokogom, miközben az egész nyolc évet siratom, és csak azért nem üvöltök, mert a zene üvölt helyettem.

nyolc év, emberek. nyolc.

az egész fiatalságom és minden kudarca.

leszek-e még újra én, vagy már csak ez lesz?