ja, amúgy

nem azért emeltem ki a hétvégéből az előző mozzanatot, mert az volt a leghangsúlyosabb, inkább úgy nézzétek, hogy az a leginkább személyes fájdalmas pont, amivel a legkevésbé tudtam megbìrkózni máshogy.


sokkalta fontosabb dolgok történtek, amiket viszont elég volt megosztanom-átbeszélnem az irl környezetemmel a feldolgozáshoz, jót is, nehezet is, bizonytalant is...

egy gyerekezős alkalom mindig borzasztó intenzív, pláne a 'mérföldkő-alkalmak'.
millió dolgot mondunk, teszünk, milliomegy kérdés felmerül.

ezt vagy azt jól csináltuk-e, hogy lehetne jobban, mennyire jó volt, stbstb.

cuki sztorik, rengeteg szeretet, nonstop figyelem és finomhangolt egymásrarezonálás, apró csodák tömkelege...

nyál meg cukormáz, de irl is pont ugyanígy ott a nyál és cukormáz, erőltetés, túlzás nélkül.
borzasztó sok nehézséget is hordoz, van utána sìrás, kétségek, feldolgoznivaló is simán bőven, mégis tele van lenyűgöző tapasztalással is. (tudjátok: mit mond, hogy mondja, ahogy okosodik, nyiladozik, változik, nő, hogy reagál, hogy tanítjuk egymást a máshol így meg nem élhető helyzetek során át...)
és hát látni a párodat jóapaságában a gyermekével bármit csinálni úgy, az akkor is tud szívolvasztó lenni, ha az a gyerek nem közös. durva.

én meg... nekem ebben brutál sok munkám is van, miközben azért erőltetés nélkül, gördülékenyen megélem én is a nekem jutó jót is. (kis kacsók random ölelései puszival, szeretlekkel for president.)

plusz egyfajta híd is vagyok köztük sokszor, egyengetem az útjukat egymás felé, hogy megtalálják a jól kapcsolódás módját.
ellensúlyozom is anyuka rossz hatását, tanítom is a pasit olyanokra, amike otthonról nem tudott hozni, pl az érzelmi nüanszok megfelelő felismerésére-kifejezésére, külső tükörként a saját működésének gyengébb pontjaira, ő pedig beépíti szépen, korrigál, mélyít.

pl olyan még van, hogy ha látom, hogy épp nem látja, azt mondom: fú, apa mindjárt nagyon össze fog puszilgatni - így felhívva a figyelmét az igényre, A pillanatra, és akkor ő cselekszik is.
így tanulja magától is mindig meglátni, ez van.

az is van, hogy bár nekem a hátam közepére se kellett ez az anyósékhoz bumszlizás-ottalvás, rengeteg xtra melót kívánt, a gyereket is pluszban készíteni kellett lélekben a "váltásra" meg kezelni mindkettőnk izgulását, nehézségeit meg logisztika meg a saját komfortérzetem-zónám is heló volt, meg minden, értitek,
én magam azt akartam, hogy lehessen akkor együtt a családtagjaival is, épülhessen velük tovább a kapcsolata.
(nem volt muszáj, a pasi rámbízta, hogyan legyen.)

és szépen balanszíroztam az összehangolódásukat, hisz én voltam a gyerek biztos pontja, biztonsági kötele, mert velem van úgy összeszokva-hangolódva az apján kívül,
és vontam be fokozatosan pl a nagynénit is,
aki imádja, de hát hirtelen fogalma se volt, honnan-hogyan közelítsen,
intéztem a lépéseket szép fokozatosan, mesélje el neki, mutassa meg, képzelje el, kérje tőle, mossanak együtt fogat, az esti mesét már olvassa ő nekünk, ölelgethessék egymást is, dumcsikázhassanak, jóéjtpuszi, miegyéb...

én vagyok-voltam az a külső pont, aki látta az igényeket, állapotokat, és szép tudatosan "egyengette" a dolgokat - és büszke rá, hogy kielégítően sikerült.

ha már értem-érzem-látom, nem tudom ugyanis szó nélkül hagyni.
nem kontrollfreak picsaként, nem "megmentőként", hanem csak megteszem, ami adódik, amikor adódik, mert szeretem őket, és ebben vagyok jó.

a pasival is egyeztetünk, igazítunk, átbeszélünk, közben is, az alkalmak közt is... és elmesélek neki mindig mindent, amiről lemaradt, akkor is, ha csak pont wc-n volt vagy ilyesmi.

mindenről mindig tud: mit mondott, én mire mit mondtam.

hangoljuk össze a gyerekkel bánást, az álláspontokat, irányt teljesen.

és amikor egyedül hagyott minket, videochateltünk meg telefonáltunk sokat-sokat, küldtük a fotókat, részese volt, amennyire csak lehetett.

és pl az esti telefonokból tudatosan háttérbe igyekeztem szorulni, annak ellenére, hogy a gyerek igényelt volna többet, meg megtámogatom, hogy apa olyanokba is be tudjon vonódni, amikkel a gyerek ösztönből hozzám fordul,
és engem is ugyanolyan boldogsággal tölt el, hogy egyenlítődik ki szépen ez az arány és a bújás és a gyerek által magának megengedett szeretlek-mondás mennyisége,
hogy alvás közben is keresi őt is már, hogy átkerülhetett az ágya apa oldalára végre,
hogy fürdethette, hogy feneket törölhetett, hogy akármibármi.

minden, ami direktebbé, nyíltabbá teszi a köztük lévő szeretetkapcsolatot és kötődést, nekem is egy újabb siker és öröm.

értitek-e s úgy-e...


(ja, amúgy lehet, nem allandósítanánk az ilyenkor anyósnál alvást, mert a gyerek mostanában nagyon igényli, hogy otthon nálunk legyünk, nyugiban, "túlingerlés" nélkül, szóval az még kialakul, szerintem ilyen változó lesz, mikor épp hogyan lesz kedvünk...
de ő magától mondogatta már egy ideje amúgy is, hogy de jó lenne ottaludni egyszer, még azelött, hogy úgy fordult volna a helyzet, szóval nem is volt idegen neki az ötlet.)