a fiúk (nov27-es poszt)

naháthogy - csodás tapasztalás, hogy  vannak... node nem is jó ez így, mert énnekem most, érzésre is, inkább kéne még egyedül maradnom.

számoljuk most le a "ha bármi közöm lesz hozzá, többet senki onnan nem szólìt meg" dolgot...

akkor is az jön ki, hogy inkább még magamban-magammal kéne lennem.

már sokx majdnem beblogoltam, de hogy elképesztő csodálatosság, hogy megadatott, hogy egyedül éljek. (pláne az a kötetlenség, ahogy.)

elképesztő!

no és gondolhatjátok: nincs kedvem senkinek elszámolni az időmmel, enerdzsimmel se, magyarázni-magyarázkodni se (azokon felül, akikre tartozik)... feladni ezt a nagy szabadságomat.

ezt az eddig sosemvoltat.

összébb is kell raknom magamat meg az èletemet még jóval... ezer olyan dolgom van, ami nem igazán publikus igazából. (a dolog szó mindenféle értelmében...)

meg autentikusan tudni élvezni, magamat benne megtalálni is csak èpp hogy mostanában kezdtem egy újabb szinten...

hát hoppá, gondolhatnánk - akkor lehet csak nem ezek a megfelelő emberek. mert az biztos felülírná ezt...

(vagy nem. nem biztos, hogy ezek így működnek...)

node.

a szerelősrác, az basszus csak elkezdett hatni.

engedtem neki, hogy menedzselje itt az összébb ismerkedést, keressen, kérdezzen, meséljen  .. figyeltem, és magam is. hagytam, hogy árnyalódgasson a kép... és tudom, mi nem tetszik és miért, de tudom azt is, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy számít, azok mellett, amik meg amúgy igen, és tegnap a karácsonyi vásárban egyszercsak elkapta a kezem, hogy maga után húzzon, hogy mutat valamit, és ott már, bár egy percig se tartott és annyiban hagytuk, észrevettem, figyelmen kívül hagyhatatlanul, hogy bizony elkezdtem érezni valamit. (már előtte is észrevettem aznap, amikor még nem ért hozzám, csak hessegettem, de ott már nem lehetett.) 

és marhára nem voltunk a középidőm közelében.

nyilván eddig sem volt teljesen semleges a dolog, különben kiszállok, vagy méginkább "lassítom", terelem, vagy ... nemtom.

de hogy szóval hat.

nem tudom, mit csinálok.

nem tudom, miért.

mármint azt tudom, hogy azért, mert jólesik... a társasága, a figyelme, ahogy velem bánik, éssss még kedvelem is őt, mint embert, eddig úgy tűnik... 

de ... nemár.

ja, tényleg

ja hogy én azért nem hallgatok magyar zenét, mert önkéntelenül és sajnos kb visszafoghatatlanul énekelni kezdem... mindegy, nyilvános helyen vagyok-e.

én, aki amúgy már nem tudok énekelni, egyáltalán.

mondhatnám, hogy szegény csorbuló egóm, persze... de inkább szegény mindenkimás.

((igen, ma megint voltam boltban.))

((igen, még a boltban is.))

na ezt hogy?!

oké, szóval emlékeim szerint még csak a múlt héten voltam beteg. 

hát ezt az élményt sikerült újra behúzni, basszus.

én nem is értem - ilyen van?? ez már egy másik, vagy ugyanaz volt még bennem, csak nem vigyáztam magamra és újra kijött?

máshogy indult amúgy...

míg a múltkori egy fekvős nátha volt, ez most egy ilyen 'a semmiből egyszercsak mindened fáj, fázol és húz valami ólmos fáradtság'. mintha lázas lennék, csak nem vagyok. de van hozzá valami mélyről kijönni alig akaró taknyolódás meg torokkaparás is mostmár - de főleg ez a mindenem fáj.

szóval - surprise: megint fekszem, és megint utálom.

és újra tökjó ésvagy fontos dolgok maradnak el miatta.

mondjuk annyiban nem indult máshogy, hogy már megint a társasos srácnál jött ki. teljesen szürreál, most kb átjárok hozzá lebetegedni... (az év első felében többx is ő betegedett le, amikor ott voltam épp, az élet most visszaadja. 

lehetnének jobb hagyományaink.)

már ott tudtuk, hogy baj van, hogy míg valamivel elszöszölt, elszundítottam a kanapéján a tv előtt... (ma délelőtt konkrétan el is aludtam, pedig ott trappolt körülöttem.) pedig én nem tudok zajban, pláne nem tv előtt aludni...

mindketten nagyon örültünk.

jöhettem át megint a fél városon halál rosszul... most még be se volt vásárolva.

mehh, de mostmár tényleg.

#utálom.

nem ragadtam ott (az állapotban, semelyikben)

a kishugomék vendégszobájában hesszelek helyette. 

(félig előre tervezetten - tudtuk, hogy jövök, a fontos napokat, majd helyette napot, csak azt nem, hogy körülötte hogy lesz, kell legyen, pölö hogy itt alszom, meg hogy két éjjelt...)

egyszerre csodálatos és roppant zavarbaejtő arra kelni, hogy mindenki is ott áll az ajtóban-ágyvégében és bámul.

#kisnyuszik 

patakokban

úgy folyik a könnyem, amióta csak a mindenféle magyar számok keresgetése közben szembejött az apám sírjánál... - symphonic. zokogok rá, mint egy hülye, vagy egy órája legalább.

merthogy ugyan az enyém nem halt még meg, de nincs is már. 

nézem a dátumot, és tavaly novemberi.

tavaly novemberben ő már nem volt.

tavaly novemberre már az én apám is elment. 

tán elment már augusztusban, ültem mellette a buszon gyanútlanul, miközben ő már ki tudja, merre, hol volt... de minimum úton. novemberre meg seholse.

egy éve már.

és fáj. akkor is, ha nem szerettem. vagy hát nem úgy. akkor is, ha olyan ember volt, amilyen.

sok minden fáj.

miatta is sok. amik már nem jönnek pedig helyre. nem mondjuk ki. nem tesszük jóvá. nem kérdeződhetnek meg. 

nem beszéltünk igazából sose, de már nem is lehet. nem vele, az ott nem ő már.

sokszor, azt hiszem, az a stratégiám, hogy nem engedem magamnak átérezni a dolgokat, mert ha átérzem, az az elviselhetetlenség határát súrolóan fáj. csak néha valami gyomron talál. csak néha nem lehet távol tartani.

tudom, hogy minden öröknek és állandónak, változtathatatlannak tetsző dolog megváltozik, elmúlik... 

az élet pereg,

...elpereg..

a dolgok gyorsulnak.

a dolgoknak ez a rendje.

de ... akkor is felfoghatatlan. és akkor is fáj.

amúgyka

amúgy mostanában eléggé pörgött errefele az élet. kicsit nehéz úgy mesélni, hogy foghíjasan írtam meg az eddigieket is, de valahol ott hagytuk abba (már a random pasis gondolatokat leszámitva), hogy le voltam merülve és bezárulva a szociális kapcsolódást illetően...

na, ez oldódott. nyüzsögtem is elég sokat egyből.

voltunk beszélgetéseket hallgatni az ingában, meg fancy kiadványbemutatón, ezeken találkoztam elég sok ismerőssel... voltak kvzós meg sörözős 1-1es beszélgetős beülések is... voltam társasozni a szokásosakkal, meg rajtuk keresztül újakkal is, meg azon a társasos rendezvényen... találkoztam végre feleségekkel, párokkal, gyerekekkel élőben is... hallgathattam BeckZolit fellépni, lett képem is vele, lett képem másik menő énekessel is, hála a csajoknak, akik visszarángattak, mikor mondtam, hogy ójajj, nem csináltunk... voltam osztálytalálkozón, megdöbbentő módon jó volt. családoztam-rokonoztam is többx: temetőztünk is ugye, felszentelték nagybátyám sírját is, meg mind2 hugom többx járt fenn Pesten... unokaöcsiztem is rendesen. a szerelősrác 2 részletben megcsinálgatta a bringámat, voltunk teázni, mesebeli forrócsokit inni is, s volt szerencsém kipróbálni rendesebben egy országúti biciklit is, neki hála. bicikliztem, amíg lehetett, és meg-megszólítottak emberek, illetve én is azt a lányt.. az informatikus fiúval is azóta is csetelgetünk, kár, hogy, tudjátok, mert elég sok a közös metszete az érdeklődésünknek.. járt nálam az exkolléga barátom is segíteni, mikor úgy tűnt, elromlott a mosógép.. megcsináltunk csomó apróságot és dumáltunk sokat. bandáztunk a cseh sráccal, míg haza nem ment. telefonálgattunk az idegesítő csávóval, kitárgyalta nekem az új nőt a képben. meg próbált telefonálgatni-találkozni az exexem is (de őt nyilván leráztam, hát nemár). 

ja, mindez nem ilyen időrendi sorrendben.

meg ugye mennek a messengeres csitcsetek az emberekkel jobban mostmár, nem nézem napokig az üzeneteket, hogy dejó, de basszus, nem megy.

gyerekezni nem gyerekeztem, mert pár hétnyi kórház után meghalt a volt anyósom. gondolom, most se fogok még egy darabig, de megyek majd a temetésre.

ennek kapcsán nyilván beszéltünk egy mindenre kiterjedőt exszel telefonon. mégiscsak egy évtizedig egymás családja voltunk, minden rokonunkkal, ez akkor is nyomot hagy, ha már eszünkbe se jut úgy a másik sose.

fogok találkozni gimis exbarátnővel is, meg  ráírtam egyetemire is, hogy mostmár aztán hívjon fel helyzetjelenteni, mizu (ő a gyenge láncszem). meg összefutottam pl volt kolléganővel a pékségben...

igyekszem csakúgy dumálós találkozást is szervezni még barátokkal is...

amúgy alapvetően továbbra is elvagyogatok magamban, szüttyögve a kis dolgaimmal... nagyon mélyen voltam, de valahogy jövögetek megint felfele. nem tudom, mi lesz, hogy lesz, de ez most egy kalandosabb, emberekkel érintkezősebb etap volt.

(le is tudott fárasztani rendesen, de töltött is, csak máshogy.)

maradhatna ez a felfele, meg jobbkedv. (maradhatnának az emberek és pozitív impulzusok?)

mehh

no hát keddre sikerült összeszedni valami takonykórt.

de úgy, hogy estére mentem volna a társasos sráchoz, és akkor így előtte elkezdtem fújogatni az orrom. azt mondta rá, sebaj, induljak, ő nem fél, meg hát vasárnap úgyis együtt voltunk már...

erre mire odaértem, totally kijött rajtam, játszani se tudtunk, úgyhogy tulképp átmentem hozzá teázni, bacikat szórni meg szenvedni a kanapéján.

fun volt. (annyira nem.)

másnap reggel kaptam egy kvt, aztán másztam haza a saját takaróm alatt fetrengeni tovább... amit azóta is csinálok.

azt reméltem, hamar átmegy, de egyelőre semmi látszatja a gyógyteáknak, gyömbérnek, fokhagymának, etc. ...

annak örülök, hogy még tegnap voltam kicsit olyan jól, hogy gyors hajat tudjak mosni,

és bevásárolva is pont be volt,

annak nem, hogy épp félbeszakadt egy pakolási folyamat, és most aztán tényleg brutálisan idegesítően néz ki a lakás, pedig épp haladtam vele szépen,

se, hogy ki kellett hagyjam a könyvtáras társasozást is, amire pont tudtam is volna menni meg olyat is tanultak, ami érdekelt,

nomeg legkésőbb tegnap már a decában kellett volna aláöltözőket meg ilyesmiket próbálgatnom (blackfriday akcios hét van, de csak holnapig, juhú),

ill most, hogy szintet lépett a hideg, egyből körmömre is égett, hogy nincs egyetlen olyan nadrágom se, aminek a szára alá beférnének a bakancsaim-csizmáim... s a felhajtogatott baggy momjeansek inkább átmeneti megoldást tudnak csak nyújtani.

szóval nemjó.

(nem tudom, írtam-e itt legutóbbi nekifutásomat a 20 (de lehet 30)+ darabnyi nadrág felpróbálásával... de attól tartok, elég sok időt igényelne pont mind2 ruhabeszerzős projekt.)

márpedig ha meg is gyógyulok, biciklizni akkor se fogok tudni már kimenni megfelelőbb rétegek nélkül, és utoljára szombaton voltam, éssss már kivagyok a hiányától, konkrétan.

szóval ezek mind ... sürgősek.

meg amugy is alig tegnap ota fekszem, de már úúúgy unom...

jó, igazából ki se bírtam. mivel arra keltem, hogy még mindig gőzerővel bontják-fúrják felettem valahol a lakást, és már majd' szétment tőle a fejem, végül felöltöztem és elhúztam baconos toastot enni, meg aztán akkor már egy jó forró kávéval kicsit sétálni, levegőzni, aka ki a szigetre, ofcourse.

na, hát jól is esett, mìg bele nem feledkeztem egy telefonbeszélgetésbe (keresztanyámmal, kivételesen eszembe jutott keresni, vállveregetés), hogy a végére egyszercsak leessen, hogy totál lefagyott a lábam és a kezem, és elkezdtem nagyon fázni. (ez a bakancs, amiben több éve élek ilyenkor, szerintem kikopott, vagy én nem is értem, de már másodszor történt meg, mióta elővettem...)

na, ez lehet, nem volt így a legjobb 5let, de komolyan nem bírok már a fenekemen megülni, én nem tudom, hogy bírhattam  régen, az exnél. (teljes rejtély, ott mi volt, hogy volt...)

7végére meg elvileg lestoppoltak a mindenféle kerékpáros ismi fiúk, jó lenne, ha tudnék velük már tal.

drukkoljatok.