random helyzetjelentés update-je

 na, azóta kaptam 5 darab munka-e-mailt, amit azért látok, mert beállíttattam a magánmobilomra is. (eseti magánhülyeség, de máshogy nem lehetett kivitelezni az elmúlt hónapokat.)

nyilván egyből felqrták az agyam - most, 3 hét után értesítettek róla, hogy az első megnyitás után 30 nap van megcsinálni valami többnapos tanulós dolgot, amihez a felkészülésre az év végi hajrában tudottan nem volt idő, mert utána lejár. ez az érintettek harmadára vonatkozik. a maradék kétharmadnak lesz év elején pár napja, ha addig nem csinál majd más feladatot. 

ez szerintem annyira felháborító, hogy szavakat se találok.

(igen, az illetékes inkompetenciája volt az egyik emlegetett csalódás és küzdelem.)

szóval most vagy megcsinálom a szabim alatt, vagy durva szankciók várhatóak.

kapják be.

random helyzetjelentés

szóval a munkahelyem: 

egymagam voltam erre a munkakörbe az egész intézményben, de azóta jelentősen bővült a feladatkör. tavasszal felvettek mellém valakit. betanult, jó volt, szerettem - erre elszipkázták más részlegre. felvettek egy újat szeptemberben - nem tanult be, hiába küszködtünk, kellemetlenül alkalmatlan volt - szerencsére őt is elszipkázták, így a továbbiakban nem az én problémám. felvettek megint egy újat - aki bevallottan csak 3 hónapot tud maradni, szóval mire rendesen betanul, elmegy.

ez azt jelenteti, hogy nagyjából augusztus eleje óta egyedül viszek egy kétemberes munkaterületet, miközben a betanítást is csináltam szinte végig, és mellé bejöttek extra feladatok, meg még bónuszként képzésre is járattak. folyamatos elhavazottságban, csúszásban, megfeszített tempóban, túlórázva, csak mert megkínáltak egy előrelépési lehetőséggel. amiről kiderült, hogy csak hintába tettek.  és a betanításokat is mindig kezdhettem elölről, hiába vártam nagyon, hogy végre megint normális, élhető munkamegosztás legyen.

közben volt egy fizuemelés, amiből engem a megalázóan kis emelést tekintve tulképp kihagytak. mennem kellett harcolni, házalni, érvelni, míg végül felhúztak mások szintjére, bár késve. 

ehhez meg kellett hallgatnom, hogy mennyire nincs igazam, hogy rosszul számoltam, hogy mennyire nem ér többet a munkám, hogy mennyire mit képzelek magamról... stb. végig kellett élnem, hogy leszólnak, hülyének néznek, hazudoznak, burkoltan fenyegetnek, nyomást gyakorolnak. 

amely élményekre azután rakódtak még hasonló dolgok bizonyos ügyeket érintően, mert kaptam újféle feladatokat, belelátva olyan szintek működésébe, ahova korábban soha, és hát marha nagy csalódások  értek - amit én nagyon, nagyon nehezen viselek, nyilván.

most épp ott tartok, hogy év elején remélhetőleg végre tényleg kiderül, mi lesz a munkaterületemmel - de lehet, hogy nem lesz érdemes tovább maradni. és ettől szomorú vagyok. meg félek. meg stb.

a jó hír, hogy én, a félős sarokba húzódó jelentéktelen nyuszi komoly nagyemberekkel is vitába szálltam, és kiálltam magamért (és még csak nem is sírtam, csak előtte meg utána, haha) - amikre nem gondoltam, hogy képes vagyok. állati király. 

tanultam, tapasztaltam továbbá sokat. meg szembesültem vele, hogy feladatilag is meg tudok oldani olyasmiket, amikben, azt hittem, nem lennék kompetens. (sőt. másokhoz képest pláne sőt.)

kaptam rengeteg pozitív visszajelzést, sőt, szeretetet is.

az emelt fizumat pont nem, mert természetesen rosszul számfejtették le, de majd kapom azt is, és az már egészen hasonlít egy elfogadható összegre, függetlenül attól, hogy persze még így is alacsony.

emellett van rá még némi esély, hogy jól alakuljanak a dolgok szervezetileg és hogy olyan ember lesz a főnököm, akivel lehet érdemi közös munkát végezni és kiáll értem, ha igazam van. (meg hogy nem volt értelmetlen az a rengeteg elvégzett plusz feladat. bár arra kevesebb.)

valamint ez a legújabb új kolléganőm, aki lassan pont menne el, lehet, hogy mégis tud maradni, sőt, akarna is, ami szupercsodálatos volna, mivel ő megint okos, ügyes, lelkiismeretes, gyorsan is tanul, ráadásul szeretek vele közös irodában lenni.

és megfogadtam, hogy jövőre aztán már tényleg nem csinálom ezt magammal és nem vagyok hajlandó megszakadni, és valahogy kezelem azt is, hogy mostanra kb kiégtem, 

és megpróbálom élvezni a szabadságomat (ami azért van ennyi, mert korábban nem tudtam kivenni, mivelhogy magam voltam a napi határidős feladatokra, míg a múltkor le nem betegedtem, haha), 

és pláne nem dolgozom álmomban.

aztán persze meglátjuk, egyelőre szét vagyok esve, és keresem a fonalat, hogy úristen, mindjárt karácsony, úristen, ajándékok, úristen, a magánéletem is mekkora sz.r már,

innen szép átszellemülni és nem rohanva rohanni, hesteg akkorisjólesz.

pokol

mikor hétfő reggel megkérdezik, milyen volt a hétvégéd, és csak annyit tudsz kibökbi, hogy ha van pokol, az itt a földön van...

önkívületi állapotig hergelődött, földöntúli hangokon sikítozó, szörnyű dolgokat kiabáló, topogó-kapálózó-vergődő gyerek - zsinórban 4. alkalom, harmadszor elhozhatatlanul,

mert végül "de megígéred, hogy holnap reggel tényleg átmész, igaz?",

persze pótlás ezekre a péntekekre no way, mert hogy "úgyis csak alszotok, ugyanmár".

most már a sógornőm ment tanúnak, nem én.

ő már a helyszínen is zokogott, nem csak utána.

most már három órás műsor volt. (a műsor nem a gyerekre értve, hanem amit anyuka erre "reagálva" együttműködés címén levág - meg mostmár a mama.) (a mama az teljesen értelmezhetetlen, konkrétan.)

most volt rendőr is, csakhogy papírt nem adott, mert hát anyuka levitte a földszintig, de javasolta, hogy apuka így hagyja ott, ne "rabolja el", hát nézze már meg szegény gyereket...

mert ugye anyuka szerint nincs mit tenni, ha a gyerek nem akar menni, és ő nem fogja akarata ellenére kivinni, és úgyse menne vele, és ez az egyetlen helyzet van az életben, amit a gyerek nem akar, sose semmikor se volt még ilyen, ő meg sose kényszerítené akarata ellenére semmire... hát nézze meg mindenki, ez mennyire rossz a gyereknek...

de azért ha véletlen annyira lenyugszik épp a gyerek, hogy akár indulásra is bírhatná, gyorsan mond valami olyat, hogy már hátráljon is újra... (félelmetes. nem hiszem el, ha nem látom-hallom irl. nem segít neki megnyugodni, ó, dehogy, csak "ál-", csak "alibidolgokat" mond és tesz, tökéletesen kiadagolva, gondosan ellensúlyozva, hogy úgy tűnjön, mintha, de tényleges hatása ne lehessen...)

első alkalommal le kellett fognom a gyerekülésben, hogy el tudjunk indulni, mert nem volt gyerekzár, és gyakorlatilag egy filmbeli ördögűző jelenet zajlott, anyuka meg nem óhajtotta becsukni az ajtót, mondván a gyerek fogja őt, nincs mit tenni... azóta ez a fő fegyverük - holott így, indulás után öt percen belül(!) már kinn volt a gyerek a nagy érzelmi viharból, már lehetett vele beszélni, már elmúlt a fájdalom. előtte egy órát hergelődött, és anyuka képes volt elnézni, sőt pörgetni bele, miközben nekünk a szivünk szakadt érte tehetetlenségünkben.

nem jó arra kondicionálni, hogy ha eléggé hosszan kiborul, utána fölmehet, miközben indulás után pár perc és huss, elfújják a sötét felhőket...

alvás nekünk ilyenkor napokig miaz, tehetetlenség, sokkos állapot, megmondani a gyereknek, hogy az anyja egy elmebajos hazug, nyilván nem lehet, bármit az egyes viselkedések nemokéságáról mondani is csak ront a dolgokon,

anya és a nagyi folyamat sulykolják, hogy ez azért van, mert rossz neki, hogy apa el akarja vinni, meg mindenféle hazug vádakkal bombáznak minket a füle hallatára, amiket megcáfolni nem lehet, mert akkor mi "már megint veszekszünk, mi mindig csak veszekszünk velük", "mi bántjuk anyát, azt mondjuk, anya hazudozik, pedig nem is", 

a gyerek szenved, mi szenvedünk, az a két nő meg büntetlenül és megállíthatatlanul forgatja ki a valóságot és bántalmazza érzelmileg.

családsegítőnél elindult valami, bíróság is megkapta végre az első jelzést,

de ez itt csak fajul, fajul, pedig már így is rég a pokol.

fú, gyerekek

iszonyat mennyiségű dolog történik most gyorsan, nagyrészt számomra kihívást jelentő helyzetek sora, összességében plánehogy kihívást jelentve... nem tudom megen' lekövetni, feldolgozni se, nemisalszom, munkával rémálmodom, assetudom, meddig vagyok talpon ebben, kb.

szóval hogy a munkahely, az nagyon meggyúrja az idegeimet és a lelkem, minden gombot nyomogat rajtam és megtippelhetetlen, hogy kerülök ki a folyamatok végén, jobban-e, maradva, vesztesen, menni kell-e, vagymivan - naponta változnak a kilátások kb..

a nemrég még újnak emlegetett kolléganőmet, jelentem, megszoktam, sőt, nagyon meg is szerettem - na, erre ő nincsen már meg. (volt szomorúság, aztán bennecsalódás is, csupa fordulat, csak nem merek sose semmi konkrétumot megírni, ugye.) mostmár épp izgulok az új új miatt.

minden képlékeny és félelmetes, és (that's me, sajni): átlag óránként pánikolok, hogy elrontottam, mellette csomószor büszkén veregetem a vállam magamban, aztán persze elszégyellem magam meg bűntudatom van, aztán nemtudom. mindezt nettó százhetvenért, emiatt meg eszemmegáll, hát minek.

de legalább sokat vagyok csinos.

ja, amúgy parázok a végzettségemmel járó felelősség miatt is, ha váltani kell majd rá, mi lesz, örökösen úgy érzem, hogy a bennemunkához nem tudok eleget.

(a végzettségemet se akarom itt megmondani, valahogy parázok a felismerhetőségen, meg nemrég aláírtam, hogy nemzetbiztonságilag átvilágíthatnak bármilyen módszerrel, juhúka.)

a magánélet meg a másik... mindkét testvérem babát várt. mindketten elveszítették. mindennek tetejébe' még össze is balhéztak egy sanszosan kommunikációs félreértés miatt, és több hónapja nem beszélnek. illetve nekem azért mondják. 

a pasival is volt a krízis nyilván. (megtudtam, hogy így nem is tudok elköltözni, pl.)

de feljebbi munkaköre is lett, ami neki is xtra sok kihívással jár, ezzel nyilván az életünkre is hatva. 

a gyerekanyja is szokásos, úgy gondolja megakadályozni pl, hogy a pasi elmenjen a gyerek first time ever iskolai napi évnyitó reggelre, hogy ordít a gyerek füle hallatára, hogy jó, menjen, de azért na, mert dehátazértnemlehetottmindenki, meg különbenseadottbeleanyagilagaziskolakezdésbe, a gyerek meg sikít már a végére, hogy hagyjátokabba. (anyuka nulla nyitottságot mutatott bármilyen egyeztetésre korábban az iskolakezdés bármilyen tekintetében, nyilván, de ütőkártyának utólagosan szuperjó.)

meg amikor a pasi megkérdezi, hogy na és mit csináltatok a hétvégén, kicsim, a gyerek odasúgja az anyjának, hogy anyamostmitmondjak, mintha titkolóznia kéne (sanszosan megint). 

hagyjukis, blöe.

ja, meg a szokásos miezazidő, hova lett a kánikula hirtelen?! (de van rá csomó szalonképes ruhám, megedzett az idei nyárkezdet.)

nyaram az persze igazán nem is volt, a nyaralás is ugye a gyerekért volt csak, senkire és semmire se idő, energia, magamra se, életre se, úgy hiányzik a régi beosztásom, a régebbi nyugim, hogy elmondhatatlan.

izgi azért, amellett, hogy megpróbál rendesen.

#rébuszok

#átmenetiidőszakok

#bocsidetényleg

ahh, igen, tudjátok, hogy imádok mindent úgy előadni, hogy drámadrámadráma - de ez most így az is. sok.

ja, azt nem tudom

hogy hogyan tovább... tényleg.

csak köszönöm a gratukat, jólesnek.

egyelőre ott tartok, hogy valahogy igyekeztem kipihenni a végét (aha, ahogy azt móricka gondolta...), közben ment a méltatlan küzdés a gyerek ügyeiben, ami miatt állandóan kivoltunk itthon is, stbstb,  aztán meg felültem az 'itt a gyerek 4-szer egy hetet' vonatra, miközben megy a 'lehet, hogy nem lesz munkám/ el kell innen jönnöm/ nemtudni'. ó, és persze vissza kellett rázódni a home office után (mérhetetlenül gyűlölöm a heti 5napos rendszert, továbbra is), megspékelve az új kolléganő megszokásával a korábbi egyedüldolgozás helyett.

és nyaralás is volt múlthéten, ahonnan a lehető legholtfáradtabban kerültem haza, nyilván, mivel gyerekkel voltunk, akivel még most is főleg én melóztam, hiába javult a pasi hozzáállása, és emellett még volt mindig másik gyerek is, szintén nem az enyém, de szintén az én figyelmemre vágyva, szintén nyilván. (és hát ha a szülőkre igaz, hogy a gyerekkel nyaralás nem pihenés, csak máshol vigyáznak rájuk*, akkor  a nemszülő, ám aktuálisan gondviselő felnőttekre hatványozottan az.)

amúgy Balcsiztunk pasihaverjaival egy nyaralóban, meg utána voltunk hugoméknál pár napot. 

a pasi hulla beteg lett, mire átautóztunk hugomékhoz, és hát sikerült nekünk is elkapnunk hétfőre, így, ha nem lett volna önmagában hülye helyzet, hogy muszáj voltam a nyaralás után egyből dolgozni menni, merthogy jajj, az átalakulás miatt ide nem szabad már szabit kivennem semmiképp, na, akkor a nyaralás után egyből dolgozni menni betegen helyzetet nem is mondom inkább, milyen. pláne, hogy a kis kolléganőm bemondta reggel, hogy sok volt a meló, és ő is náthásan dolgozott, mert nem volt, aki helyettesítse (én), és megint kijött rajta, úgyhogy felőle menjek...

azért kiderült, hogy 1) az átalakulás miatt aztán nyugodtan maradhattam volna otthon, 2) a kolléganőm náthája nem az a kategóriájú nátha volt, mint az enyém.

délután hazavergődtem, lefürödtem, és két napig se a lakást, se konkrétan az ágyat se hagytam el, és ugyan sokkal jobban vagyok, de nem mondanám, hogy annyira jól... (tegnap este már lementem a zöldségeshez, majd be is tettem a sütőbe a krumplit a vacsorához, és ma már elsétáltunk enni is, szóval haladok.) ja, és meg is jött - nem fun, de legalább egyben letudható az összes nyűglődős móka.

azt, hogy mi lesz, azért sem tudom, mert egyelőre továbbra is próbálok magamhoz térni.

(még felfogni se nagyon volt alkalmam, hogy lett ez az új, valódi szakmám, amúgy, nagyon vicces.)

* amúgy nem is annyi, hogy máshol vigyázni a gyerekekre, meg gondoskodni róluk - mert hát sokkal, sokkal kevésbé komfortos körülményekről és sokkal nehézkesebb gondoskodásról van itt szó, úgyhogy valójában mindenkinek toll a fülébe.

végül csak megtörtént

leállamvizsgáztam.

szóval megvan az MA diploma is, mostmár aztán tényleg az vagyok, ami. 

#16évvargabetűiután

#mostamúgynemtudommivan

kalandok /3/4/...

annyira vártam, hogy a szakdogahajrá után végre mehessek ki, csak sétálni a zöldülő természetbe naphosszat-félnapokat, nézni messzire (messzebbre, mint ahol a monitorok és kijelzők vannak), mélységgel bíró dolgokra, újra mozgatni ezt az elült-elgyengített testet és pihentetni a szemeket, idegeket...

erre #miezazidő, ti is láttátok, hagyjuk is.

hát az rémesen rosszul esett. azóta is kéne.

a pasi elvitte a gyereket az anyjához-tesójáékhoz a hajrázás alatt. halálba sértődött már az ötlettől is, merthogy ő itt lakik, menjek el én, mert ő nem fog... de nekem nem volt hova, mert betegen nem akartam a még mindig borzasztó gyenge, otthon lábadozó apám közelébe menni, és tesóimhoz meg hogy mentem volna már... az egyik friss házas kus lakásban, a másik kisgyerekes... 

aztán ő is belátta, hogy a gyereket se kéne kitenni most ennek, kerülgessük egymást egy garzonban, állandóan oda akarna jönni (amúgy abból úgyse lett volna koncentrálás, de a rólam szóló érvek nem hatották meg, merthogy kezdtem volna időben..), szóval belement egy, majd a két napba, rendes ottalvósan.

a gyerek is, a család is élvezte hálisten. (a pasinak meg az is a becsípődése, hogy ő terhükre lenne, de azok majd' megvesznek, hogy gyerekezhessenek, stb...)

a pasi nem annyira, mert nem jutott eszünkbe, hogy vigye a kempingágyat, a földönalvás meg rossz, és nem volt kinek lepasszolgatni a gyerekezést, amikor szünetet tartott volna, úgy,  mint mikor ott vagyok, hát "szegényem". (ezt amúgy nem szeretem benne, jól látjátok. én is intro vagyok, nekem is sok szokott lenni, és még csak nem is az én gyerekem, mégis ő lépked ki a szituból, rámhagyva a mindent is, nekem meg nem szokta hagyni.. nem is dohányzom, boltba menni is az ő privilégiuma ilyenkor, mert ő vezet, a konyhába is ő megy - mondjuk oda, ha én megyek, ugyanúgy jön utánam a gyerek, ő meg ráhagyja, szóval az mindegy végülis.)

a gyerek azt mondta, hogy ez nagyon kalandos volt, de még kalandosabb lett volna, ha én is ott vagyok. hát jó.

az új koleginával az a gond, hogy ketten lettünk főállásban egy egyfős, kb hatórás munkára. szóval arra jutottam, hogy így ismeretlenül is csak nyíltan kell vele beszélnem, mert rá fog jönni magától is úgyis.

szóval megosztottam vele, hogy ha ő is rendesen dolgozik (alapelvárás lenne), és nem akar kib.ni velem, mint a hazudós (hát szintén), akkor itt jó élete lesz, mert én spec elég rugalmas vagyok, és jófej is. csak azon kell neki is lennie, hogy megválogatja, kinek mit kommunikál kifele. (például azt, hogy mikor és mit csinálunk, semmiképp se ugyanúgy, ahogyan ténylegesen.)

(ez olyan háziszabály, amit az elsők közt kell megtanulnia itt mindenkinek. képmutatás, kamu-nagyonelfoglalság, [...] a neved.)

úgy tűnik, munkamorálja van, de nehezen viselem a lelkesedését. (én is ilyen voltam, míg ki nem égtem a hazudóstól meg ahogy a dolgok itt mennek...)

aztán azt is nehéz megemészteni, hogy már nincs saját irodám, kizárólagos tulajdonlású kulccsal, se csendem, se teljes szabadkezem a tér és idő és tárgyak, folyamatok felett.

oda mindaz, ami kompenzálta a kakitornyot, amin ülni kell. (jó, az ingyenkv és a lájtika munka meg munkaidő most még épp megvan, de ki tudja, mi lesz, ha visszaállunk rendesen és a körmünkre néznek.)

hát de mittudomén, eddig szimpatikus lánynak tűnik, nem is buta, lehet, hogy jóban leszünk és bár másképp, de így is oké lesz ez.

hátha meg lehet valósítani egy ilyen egymás hátát bevédő, a magunk külön helyét, munkáját, irodáját óvó kollegialitást... (vagy kitúr a 'csába. nála ettől félek, de muszáj volt ilyen szinten bizalmat szavaznom neki, ha nagy kockázat is.)

azt mindenesetre óriás örömmel néztem, hogy amint én magam is leokéztam, azonnal átrendezte a korábban a hazudósnak fenntartott munkaállomást. csak az a csaj kerüljön tőlünk messze.

mikor szóbakerült, az új úgy kommentálta, hogy utálja az ilyeneket, meg ezt normális munkahelyen nem tűrik, meg tök demoralizáló és igazságtalan a többiekkel szemben, szóval van rá esély, hogy a hazudós nem rúg majd labdába nála a hamis mosolygásával, és ketten leszünk az ellen, hogy hozzánk tartozzon... 

az új csaj eleve azért kellett, mert a munka, bár nem sok, de fontos, specifikus, és napi szintű, és ha kiesik, aki csinálja, bármi miatt, se állhatna meg. a hazudós meg nem igazán jó helyettesítésre, haha.

ugyanitt: ha jól értem, kb egy hét, és nyitunk is,

ami egy agyrém. őrület, ilyen számoknál nemrég még boltba se szívesen mentünk... az átesettek vagy termelnek elég antitestet, vagy nem, a plasztikkártya meg lópikulát se jelent, leginkább. átoltottság? ugyan.

szóval nyitunk, hogy az államnak ne kelljen semmiben se segítenie a népet és mondhassa, mint a sulinál is, hogy egyéni döntés kérdése, ha baj van, mért nem vigyázott jobban az állapolgár?

#sírokna

a gyerek nem jár oviba, de ennek örülünk.

ja, és a múltkori elmaradt oltásom után szerdára felírtak egy kínaira. kiugrom melókából, aztan majd meglátjuk.

a pasi megkapta a második pfizerét, másnap délután-este influenzásnak érezte magát, aztán reggelre mintha elvágták volna szerencsére.

közben apám még mindig óránként negyed órát kell oxigénezzen, éjjelente ébred, hogy nincs levegője, és annyit tud, hogy elsétál a kert végébe meg vissza. nem tudjuk azt se, hogy felgyógyul-e, hogy őszinte legyek.

#covidosizgalmak

#mileszmégitt

#hesteg.