a tervről

született egy hosszú-hosszú bejegyzés a témában, tudniillik, hogy a pasi-vonalon pörgés helyett tényleg ideje a saját életemmel foglalkoznom - de nem tetszett. átírtam vagy hatszor, mire rájöttem, hogy én ezt a kérdéskört épp most, írás közben gondolom át, és menet közben kezd leesni, hova is akarok kilyukadni.

és hogy a holnapi nap (reményeim szerint) egy újabb mérföldkő.

tavasszal nagyon mélyről kezdtem: kilépni a kék buborékból, új otthont találni, összeragasztgatni a szívemet, lediplomázni, szerezni egy megfelelő munkát, belejönni, kezdeni valamit a mindenmással...

nagyon hiányzik már az életemnek egy biztos alap, és igen, minden sokkal könnyebb nagybetűs krízisek nélkül. (az állandóan lejáró szerződések meg konkrétabb veszélyt jelentenek, mint a nagyvilág eseményei miatt lassan belém kúszó félelem.)

szeretnék már kicsit megnyugodni, hiperintenzív élmények nélkül építgetni magam tovább, bőven van így is mit csinálni. (az új munka, az új pasi, a kórház mind rendkívüli események szerintem, de ha nincs hova visszatérni "utánuk", nehéz megtalálni a helyüket az életemben.)

ha kapok itt egy határozatlan idejű szerződést (ami még korántsem borítékolható, úgyhogy kéretik a drukk), egy újabb hatalmas pipa kerül a listámra. egy újabb bizonytalansággal kevesebb lenne, egy újabb energiaigényes terület parkolópályára kerülne, volna végre mihez viszonyítani az apróságokat, evést-alvást, akármit. stabil keretet kapnának a mindennapjaim. volna mivel tervezni. jöhetne a mindenmás.

kicsit időt kérek végre.

kicsit meg akarok nyugodni.

nem kell tökéletesnek lennie, ahogy nem is az, csak kéne most oda az a pipa.

na jó, ezt szándékosan kihagytam belőle

nem, nem tartott vasárnapig a kommunikációs stop. csütörtökön megtörtem egy sms-sel, amire válaszolt, majd később ezen felbuzdulva hívott is. megegyeztünk, hogy oké, tényleg próbáljuk meg.

ez nagyjából úgy nézett ki, hogy bármit is csinált, mondott vagy írt, minden rossz volt, és dühös voltam, hisztis meg beszólogatós. ötpercenként vágtam a fejéhez, hogy biztos csak hazudik, ja nem is, de igen, hullámzott az egész és már magamat is megijesztettem, igazából. és természetesen voltam inni és összekavartam valaki mással és aztán elmeséltem neki, nyilván, ami jól felzavarta az amúgy sem állóvizet.

minden rossz volt, kivéve a szexet - a szex az zseniális. (itt jegyezném meg - tilos kettesben maradni azzal, akivel ennyire kívánjátok egymást, mert úgyse bírjátok ki. akkor se, ha amúgy haragszotok. ha tudjátok, hogy ki kéne. ha egyikőtök se akarja... sehogy. én szóltam.)

aztán annyira elfáradtam keddre és olyan elegem lett már mindenből, hogy elegem lett magamból is és varázsütésre abbamaradt a hullámzás meg a hiszti. és onnantól teljesen jó együtt lenni, lett is egyből értelme meg sansz rá.

igyekszik egyébként, ami jó, és reméli, hogy ha elég kitartó, szép lassan újra bízni fogok benne.

nyilván nincs elfelejtve, nyomot hagyott mindenen, issza ő is a levét, de attól még újra haladunk valamerre...

tudtunk végre időt is együtt tölteni, beszélgetni hosszabban, sőt, egy egész álló napot együtt lenni anélkül, hogy valamelyikünk is elmenne (mert azért nem vagyok hajlandó csak úgy elétérdelni ezek után), és egészen más, egész idegen érzés vele lenni. tényleg még csak most ismerkedünk és hát hű, annyira furi minden...

most nem agyalok különösebben a jövőn*, lövésem sincs, mi lesz, tényleg egyszerűen csak tudom, hogy ez így épp jó.

fejes a kitudjamibe, azt hiszem. csak most őrültködő csillámpónik nélkül. (egyelőre.)

* elhangzottak olyanok tőle, hogy ki mondta, hogy nem járunk, meg ha tényleg nagyon kell pisilnem, hazafele beugorhatunk anyukájához, sőt, hogy ebédeljek velük karácsonykor, de nem érdekel, komolyan, tényleg nincs mit siettetni ezen...

nagyvonalakban

különben a munka nem csak sok volt, fárasztó, überdurván hardcore és aztaqrva, de még rúgassuk ki nádját napot is tartottak, ahol többször is csak néztem, hogy ezt ne, el se hiszem, ilyen a világon nincs, az emberek meghülyültek a hidegtől, vagy én nem is tudom. és még csak kedd volt.

ebben a szellemben folytatódott a péntek-szombat, igaz, sokkal lájtosabban, de csak a hétfő-keddhez mérten, minden máshoz képest wtf volt az is. 

48 óra a pokolban, nagyjából.

(és nem, az, hogy közben kaptam csokit, rétest, négy ajándék kv-t, epres cigit meg rendeset is, meg sok mosolyt, együttérzést, kedvességet, mind nem tudta kompenzálni, pedig erős boldogságfaktorok...)

volt továbbá nagy családi összejövetel még előtte szombaton, kellemes hangulatban, vasárnap reggel felrongyoltam a városba, hogy barátnőzzek, és egy csudaklassz, étteremben ebédelős, mozizós, dumálós napot tartottunk, legyen még ilyen.

a hét szabadnapjain pedig kimaxoltam a plázázást.

nettó 5 óra alatt megtaláltam A télikabátot (amit tavaly többhétnyi szenvedős talpalással se...), ami olyan, mint egy álom, puha és meleg és szép és pontosan rám szabták, és még a fölösleges arany-bizbaszoktól is mentes, atyaég, egyszerűen imádom! kompromisszum nélküli csoda.

meg a tökéletes kabát alá való pulcsit, ami puha és szőrös és rejtettzsebes és cipzáros és nyakvédő-galléros és az is instant szerelem, nagyjából gondolkodás nélkül vettem meg. boldogság #2. (mondjuk az új kabátom alá max akkor kell, ha Szibériába megyek...)

meg egy testhezállós-feszülős rucit, teljesen indokolatlanul, pusztán, mert évek óta nem engedtem meg magamnak hasonlót, és hát sejtjük, hogy a hétfő-kedd után megérdemeltem. (és egy újabb filléres nyári ruhácskát, mert mint tudjuk, olyanom idén lett először, de már alakul a készlet...)

meg cicanacit, a hidegre való tekintettel, félárú fekete motoroscsizmát, amit a hugom talált nekem (mert igen, végre ráért a kishugom találkozni velem egy órát...), a musthave voltára való tekintettel,

és A tökéletes, általam megálmodott sapkát is (ilyen van, komolyan), hogy végre lecserélhessem az eddigi dokkmunkás imidzsem.

plusz kapcsoltak a telefonomra mobilnetet (amit hónapok óta nem tudtam elintézni, se sms-ben, se neten, se telefonon, ezért akkora nagy cucc), ami szintén wow! vééééégre.

szóval a szabadnapjaimon gyerek voltam a cukorkaboltban, nagyon is megérdemelten.

közben leszerveződött és megtartatott a barátnőm meglepi-szülinapja, aminek nagyon örült, aminek meg mi örültünk, szembetaláltam magam a pillangócsinálóval, és hát a végén hiába voltam tökrészeg meg holtfáradt meg dühös, mégis hazajöttem, tegnap pedig másnaposan, hullafáradtan, alulöltözötten és Niagara jellegű vérfolyamot produkálva elkirándultam egy hegyre, kézenfogva sétálgatni a talánpasimmal.

ma délig aludtam, mostanáig nyammogtam egy gyroson, összevissza írtam le az eseményeket amit lehet megbánok később, de mindegy már, és úgy döntöttem, inkább holnap hívom fel a munkahelyemet, hogy menjek-e akkor dolgozni szerdán, vagy mi lesz, tudniillik lejárt a szerződésem és még nincsen új.

nagyvonalakban erről maradtatok le.

you know nothing, John Snow

rinyáltam itt a múltkor a munkáról, pedig... 

hadd ne mondjam, hogy a hosszú hetem (igen, pont az, amelyiket szinte végig12órázom...) bebizonyította: még semmit se láttam. szimfonikus zenekar? ki a francot érdekel egy szimfonikus zenekar? vagy akár három?

atya. úr. isten.

ennyit tudnék hozzáfűzni a témához.

fú, gyerekek

fú.

és most is csak ennyi tellik. 

...

és még csak annyit, hogy nem értek az újrakezdősdihez... nem értek az ismerkedős részhez... tulajdonképp nem értek a nem-nyafogáshoz sem. nagyon, nagyon sokat kell még tanulnom.

de hiányzik továbbra is, nyilván.

gondolkodom, és próbálok kicsit nem érezni.

per pillanat

egy extrém hosszú, rázós back to the work napon vagyok túl, büszkén, de nyüsszögve. 

este nem bírtam elaludni, reggel felkelni, elment az orrom előtt a troli, elment a metró is, megáztam, a kávécsináló ember a cukor mellé sanszosan bacikat is tett a jóreggelt kávémba, mára full bezsírosodott a hajam, és kipattogott az egész homlokom, amit nem tudok értelmezni, sőt, lehet, hogy a fejbőröm is (wtf), a barátnőm elhalasztotta a holnapi talinkat, a franciáknál megint lövöldöztek meg robbantottak, alulbecsültem az étvágyam, de sose volt időm úgyse enni, se telefonálni, a kajám belefolyt a vadiúj nagyi-szatyromba, megint, hülye kérdésekkel csesztetett a főnököm, beengedtem egy komplett szimfonikus zenekart, egyesével, teszem hozzá: megint, meg egy férfikórust is, aztán kifele is, természetesen, néniket kalauzoltam szakmai találkozóra, diákcsoportokat órára, idegeneket interjúra, cateringeseket meg fotósokat fogalmam sincs, hova, ha egy pillanatra felnyitottam a sorompót, máris besurrant valamelyik nagyember a hátam mögött, ami tilos, magyarázkodnom kellett, amiért újabb kávét akarok inni, levegőt akarok venni, szétfújta az agyam a szél, gondolkodtam az éjjeli rémálmaimon, aztán újra csak jöttek és hívtak és hoztak és mondták... és ronda, sárgyűjtő szőnyegpadlót kaptam így télire, meg rusnya tujákat a bejárat mellé, amiket utálok. 

hazaérve persze megembereltem magam és előbb hajat mostam-szárítottam, bedobtam egy mosást meg csináltam kaját, csak aztán mertem leülni... (nehogy utána már ne keljek fel, ugye.) kényszeresen arra gondoltam, mennyi jó is volt a napban, sok kedves ember, megdicsérték a mosolyom, megnevettettek, hiányoltak, bohóckodtak is nekem meg a kaput is nyitogatták helyettem párszor, finom volt a kávé és meleg a szél és igazából mindenféle izgi népeket meg abszurd szituációkat meg lehetetlen tárgyakat látni kaland...

sőt, a zenészek kedvesek, a melegszendvicsem finom volt, találtam egy cuki filmet is estére... és cukilakótárs is hazaállított, bebaszcsizva, de neki még ez is jól áll (meg kölyök még, no), és az is jó volt, hogy csacsogtunk meg kimentünk cigizni.

most hulla fáradtan ülök az ágyamon, miközben fáj az is, amit a pasi művelt velem, meg az is, hogy holnap megint dolgozni kell menni.

de legalább tudom, hogy az ilyen nyavalyás napok végén is lehet találni szépet az egészben. és ha csak így lehet, talán azzal is ki fogok egyezni.

(de azért holnap legyen könnyebb napom, légyszi. bár tudom, hogy mivel itt irkálok még alvás helyett, elég lehetetlent kérek... de azért... hátha.)