száni vagyok (szept 18.)

amúgy kialakult az a csodás helyzet, hogy most épp nagyon triggerel a jelenlegi pszim. végig azt éreztem, hogy jó lesz ez, csak a biztonság kedvéért óvatos vagyok, és előbb ismerjen meg, aztán menjünk át a korábbi papírjaimon...

de amúgy bíztam benne.

most, hogy a múltkor mintegy mellesleg kibukott valami (hogy én szerinte ruminálok), amire visszakérdeztem, és amiről így kiderült, hogy totál félre lett értve-magyarázva (nem rumináció. ezt ő is mondta, miután tisztáztuk, hogy mit és miért csináltam.)... szóval ezután megbillentek bennem a dolgok.

mert nem is az a baj, hogy valamit rosszul értelmez. hanem hogy erre is alapozva alkot olyan véleményt, hogy a személyiség tuti érintett... erre meg akkor még ki tudja, mikre - kapcsolt be a vészjelzőm... hisz ha ez nem bukik ki, simán elviszi a gondolatot haza, és aztán ez lesz elkönyvelve tényként. (mondta már, hogy szerinte a személyiség is érintett. - de hogy higyjem el, hogy jól látja, ha most is totál sima adhd dolgokat patológiásnak nézett? miközben szerinte is van adhd-m tutira.)

így persze nagyon mélyen megélem azt az életemben visszatérő sérülést, hogy engem nem értenek, nem olyannak látnak, amilyen vagyok, a dolgaimat félremagyarázzák és rossznak címkézik.

ez az egyik dolog.

a másik meg, hogy rájöttem:

konkrétan már egyáltalán nem vagyok nyitott erre a korábbi diagomra.

nem bírom el már magamon egy percig se.

már nem érdekel, ki mit mond, nem akarom, hogy megnézzük, egyszerűen annyi felesleges fájdalmat és nehézséget okozott ez már nekem - igen, kezdek rájönni, hogy nem csak a diagnosztizálatlan adhd, hanem az is, hogy ez lett viszont a diag.

óriási xtra gyászok jönnek a felismserések mentén... amikre amúgy most nincs is kapacitásom, marhára nem férne bele nyakig merülni a témában, ... még ha foglalkoztat is folyton,

és amúgy kikerülhetetlen, hiszen mégiscsak az életemet akarjuk felvakarni a padlóról, darabokban, és azokat valahogy összeillesztgetni, és hát ... tényleg jó volna egy kép a lehetőségekről hozzá.

de hogy ez a sok fájdalmas felismerés... ez igazi, jogos gyászfolyamat lesz, senki ne jöjjön a get over it bulshittel, ezt nem hiszem, hogy meg lehet úszni... de ne most, most pont nagyon nem jó.

most minden energiamorzsám a nyomi költözésre kéne.

emlitésre méltó egyebek

hogy voltam a szüleimmel csoportos buszos  utazáson külföldön - mert meghívtak rá, mármint hogy állták. (anyám főleg hatvan+os társaságával.)

objektíve rengeteg ponton sz.r volt, de nagyon jól tettem, hogy mentem.

hogy ott kiderült, hogy apámmal van valami qrvanagy gáz, lett egy paranoid féltékenységi rögeszméje, ilyen totál rémisztően irracionális dolgokkal, és mivel én ültem mellette a buszon (és naggggyon sok időt töltöttünk ott ülve), nekem jutott a megtiszteltetés, hogy premier plánban nézhessem a kibomlását.

ez a hazaérkezésre tetőzött.

már elcsitultak a dolgok, de továbbra sincs belátása rá, mekkora wtf dolgokat vélt látni, és orvoshoz se sikerült még elterelni.

mind halálra rémültünk, és aggódunk, mert lehet ez valami demencia beköszönése is...

na, ez, meg a szinte azonnal folytatódó gyerekezés pikk-pakk felülírta az utazás önállóéletre hangolós útravalóit.

aztán a köv, regóta rílnek látott belső sarokpontom az ősz kezdete volt, mikor először majd' 2 hétig nem jön a gyerek, és az apámos freak out is lejjebb ül,

én meg - úgy volt - megyek családozni, kishugomnak segíteni a szülés előtt is már.

na, nyilván azonnal lebetegedtünk. pontosabban először a pasi, ami miatt nyilván én se mehettem senkihez, sehova.

aztán, mikor már azt hittük, megúsztam, jöttem én, de hosszan-hosszan, hullámokban, 2x gondoltuk, hogy na vége lesz másnapra már, és mind2x a semmiből sokkal rosszabbul lettem, új tünetekkel.

természetesen nem csináltunk tesztet, mert "már minek, nem tök mindegy?!", de 99%, hogy covid volt.

én még benne voltam, mikor már újra itt volt a gyerek,

szóval ki tudja, meddig ping-pongozunk ezzel a családban. mostanra ő is beteg, de azért járt vele suliba, és nemsoká megint jön ... hátha nem hoz vmi új mixet... (hahaha.)

mikor már úgyahogy jól voltam, rámszakadt a pszis alkalmon az, hogy azt se tudom, merre vagyok arccal előre, megint sehol se tartok, a pszi is félreértett-magyatázott valamit, ami csak véletlenül derült ki (hogy ruminálok-e...), ami jól betriggerelt, meg még ezer dolog felszínre jött...

ott volt egy kb 24 órás totális mélypontom, de hogy így éjjel se aludtam, csak ilyen 1-másfél órát,

aminek a végére egyébként sok-sok dologra rájöttem, összerendeződtek a fejemben a miértek és hogy mi történik, ...

de szóval nagyon durva volt, és hihetetlenül intenzív. de most újra megvan az fonál.

fizikailag meg mostanra regenerálódtam szerintem, de még nem bírtam rávenni magam, hogy lemenjek vidékre (tudjuk, nekem ez amúgy is milyen nagyon nehéz), 

a kishugomék amúgyis átköltöztek anyámékhoz, s bár még mindenórás, már nem vagyok benne biztos, hogy "leérek"...

(ugyanitt mindenki drukkoljon, hogy beinduljon, még van úgy egy hete, de már pure szenvedés, meg nagyon, de nagyon szeretné, ha összejönne az otthonszülés, a múltkori vastagon szülészeti erőszakos történetük után... és nyilván mi is.)

a másik hugommal azóta sem beszélünk, marmint beszélünk, ha találkozunk, csak nem keressük amúgy egymást, ami engem továbbra is mély szomorúsággal tölt el.

közben lecserélődött az albiban az egyik (leendő) lakótársam, how funny is már that.

mondjuk így le tudtunk ülni 3asban dumcsizni - az előző csaj, az sose beszélgetett semelyikünkkel se, azért ez naaagy minőségi váltás. (azzal se, akivel gyakorlatilag is együtt éltek.)

meg babáztam mind2 barátnőmmel, pontosabban barátnőztem mindkettejükkel és mellesleg csodálgattuk együtt az babákat is. (az egyik babóval annyit cimbiztem, hogy másnap fájt az arcom a sok vigyorgástól, haha. 

meg tök vicces volt komoly, drámai, szomorú dolgokról is gügyögve beszélni, de hát ha nem aludt, akkor csak muszáj volt szórakoztatni, miközben dumáltunk....

 próbáljátok ki, tök szürreál...)

kinőttem továbbá tetemes mennyisegű ruhát - mostmár a felső felem is. épp nagy ruhatár-szelektálásban vagyok.

valamint kb állandóan fókuszt vesztek - ami nem és nem és nem használ az előttem tornyosuló gyakorlati teendő-hegynek.

a pszim meg a papiros múltamat szeretné áttekinteni, amitől én meglehetősen elégedetlen vagyok, ezerrel triggerel.

(és nagy xtra munkának tartom az egészet előkeresni, újra átnézni, átgondolni-venni ... és csak egy újabb energia- és fókusz-elvonónak.)

(bár közben kiderült, hogy pl az adhd-kivizsgálós helyen, ahol voltam, mások is szereztek az enyémekre rímelő rossz tapasztalatokat. legalább tudom, hogy nem csak "én hoztam ki belőlük".

ahh, bár a pszim is értené ... nagy félelmem, hogy majd nem nekem ad igazat a régi dolgokban...

pedig pl szerinte is az adhd tuti nálam.)

nade ezek jutottak eszembe, dióhéjban, csak fel akartam őket skiccelni gyors'.

az univerzum és az ő (mérhetetlen) humora

szóval az úgy volt (még amúgy 2 hónapja), hogy a pszivel bejött topikként, hogy néha próbálok kivonódni a gyerekezés alatt, amit a pasi nem akar hagyni, 

és külön nagyon hangsúlyozta, hogy jogos, tartsak, sőt, tartsak még több szünetet, igenis vonjam ki magam meg menjek el még többször,

és úgy engedett el utamra aznap, hogy kb mégegyszer kvázi a lelkemre kötötte,

majd ezután a pasi azzal fogadott otthon, hogy elesett biciklivel és ...

guess what ...

éjjel (már a kórházban, nyilván) kiderült, hogy _eltört a könyöke_.

komolyan, ez így megtörtént. 

úgy, hogy másfél nap múlva megint épp jött a gyerek bő egy hétre.

úgy, hogy a nyár legbrutálabb kánikulája volt.

és a pasi nemhogy a saját szokásos részét  nem tudta vinni a gyerekezésnek a gipszében, a fájdalmaival,

de napokig még a gatyáját is én húztam rá föl. (mert amúgy nem hajlékony semennyire kb, ellenben magas...)

szóval szünet, meg kivonódás, na az nemigen lett. (nemhogy több, ugye.)

meg persze otthon még éjjel is 30 fok volt, nappal nem lehetett megmaradni, és (mivel nem vezetek) csak elviselhető bkv-távolságban lehetett légkondis programokat keresni, strand is kilőve, vidékre se tudtunk így leutazni, ahogy előtte terveztük, ... meg voltunk lőve kb.

(az első napi program jobb híján egy vészhelyzeti plázázás volt, konkrétan - nézelődéssel, turmixozással, mekivel  .. a gyerek persze élvezte, nem kell aggódni.)

nem mondom, hogy nem éreztem magam csapdában. de lehoztuk nyilván. 

csak muhaha.

sokszorosan muhaha, hogy a pasi így természetesen mostanáig táppénzen volt, nagyrészt itthon, velem, ebben az egy szobában, akkor is, ha épp nem gyerekeztünk. és ha én hallani akartam a saját gondolataimat, úgymond, akkor el kellett menjek valahova - aminek ő sose örült, jött a kérdezgetés, a morgás, bűntudatkeltés, s persze jött a totális "vissza-bevonódás", nyakig merülés, s végülis az önmagam és a "különülős céljaim" elveszítése, szem elől tévesztése, ... és most azt se tudom már, merre vagyok arccal előre, komolyan. 

a cél, az őszi kvázihatáridő még áll, csak én vagyok szerintem hátrébb, mint júliusban voltam.

(most mondjuk épp ébren vagyok _még_, szerintem mert úgy felkavart a mai pszi, más 5letem nincs. amúgy aludni azért szoktam.)

de majd folytköv máskor.

(de hogy így mennyi erre az esély?! és vicces az is, mennyire beillik a sorba, amit épp akkoriban fejtegettem egy barátnőmnek, hogy úgy általában sok fontos dologban peches szoktam lenni - pl sorra rossz pszikhez kerültem, amikor lett egy jó pszim, az autóbalesetet szenvedett, a munkahelyen kifogtam az egyetlen rosszindulatú kisfőnököt, meg még sok ilyen .., .. nem gondolok semmi kozmikus összeesküvést, csak azért meghatározó dolgokban bele tudtam szaladni valahogy a nemjóba....)

zárojeles lábjegyzet:

 hát most látom, hogy nem tettem ki végül a "találtam rövidnardágot" posztot ... se.

szét-e vagyok csúszva. -e.

mehh2

na és persze a "nem megy".

ami úgy körülbelül 100%-ban összefügg az előzővel, gondolom....

((épp rajtam van a kontrollálhatatlan sírhatnék és depi a pszi után, holott haza kene mennem gyerekezni like a boss,

de hát ez annyira nem az az alkalom most, hogy konkrétan oldschool mód sörbe igyekszem fojtani azt a mély, elárasztó bánatot és kilátastalanságot, amiből sehogy se tudtam kipusholni magam.

sebaj, van apja a gyereknek, ügyesen megoldja a délutánt nélkülem, csak estére legyek megint jól...))

((szóval nyilván vállalhatóan megyek haza, mielőtt még...))

mehh

 rájöttem, hogy 37 évnyi életem legstabilabb alapélménye az az intenzív szükség, hogy "végre semmit se kelljen"...

hogy végre mindenki hagyjon békén*, és csak szüttyöghessek a magam ritmusa szerint.

(*: ahol fontos megjegyezni, hogy a mindenkibe a párom, és a közeli barátaim nem tartoznak bele, ők bármikor akarhatnak kapcsolódni, csak feladatot ne akarjanak adni. ((feladat pl, hogy itt és most az én mibenvagyokságomat és szükségleteimet teljesen figyelmen kívül hagyva takaritsunk ki.)) 

ezt nem pontositottam a pszichológusomnak, és most azt hiszi, hogy szó szerint egyedül akarok lenni egy csomót... pedig a körön belüli szeretem-embereknek nyitva az ajtó - de emellett kell egyedül is lennem, meg előfordul, hogy nem bírok válaszolni, úgy kivagyok - de ha tudom, hogy fontos, mert szükség van, akkor még olyankor is.

a gyerek, az más, mert annak a non-stopsága, pláne úgy, hogy az apja magamra hagy benne, az egy daráló. és nem tudom, egyáltalán, bírnám-e egy sajáttal, de a mienkgyerek mindent is erőnfelül megkapott tőlem, szó nem érheti a ház elejét emiatt, akkor sem,ha az utóbbi évek hot topicja már a felelősségi körök apjára való visszatologatása...)

elég megrázó nekem ezt ilyen summázva leírni.

de hogy ez.

vegyesfelvágott

fuhh, azért ez most egy kifejezetten nehéz, nem túl jól sikerült gyerekezés volt. csak az uccsó napok voltak a szokásosak...  nem kéne ezt igy, de sehogy se volna most igazából jó...

meg le is égtem, 2x. az első az én hülyeségem volt, de a másodikra nincs magyarázatom kb, azt hittem, szuper elővigyázatosan kenegettem magam...

és bennem most csapódik le, hogy a hőségriasztás mostmár 38-39 fokot jelent, ami amúgy kb embertelen.... még én is, terhesség /kisbaba nélkül is totál megbuggyantam, pl tegnap a világon semmit se tudtam csinálni az ágyon fetrengésen kívül, ami nagyon ijesztő volt amúgy. átfájt a fejem az advilon is, szédültem, és olyan erőtlen voltam, mint a lepkef... enni se bírok normálisan, valamint nem alszom napok óta, csak elájulok ilyen hajnal 3 körül.

nagyon sok dolgom lenne, de töredéke se megy.

találkoztam a hugommal is egy családi happeningen, tudjátok, akivel most "nem beszélek", vagyis hát inkább csak próbálok önvédelemből határt húzni, hogy nekem ezek a viselkedések nem férnek bele velem szemben, ... de hát nem úgy néz ki, mintha volna értelme,  sőt, csak magamat szivatom vele, mert nekem meg hiányzik az a fajta kapcsolat, ami előtte volt, meg feszengek az egésztől...

de ahhoz, hogy visszaálljon, vagy belátja és verbalizálja, hogy ez nem volt oké, vagy nekem kell úgy tenni, mintha az ilyesmi maradhatna következmények nélkül...

nem ugy tűnik, mintha bármit is felfogna az egeszből, hiába vágynék rá.

teljesen megértem a before kapcsolódásra vágyakozó magamat is, meg azt is, hogy közben önfeladásnak érezném, ha úgy tennék, mintha ezeken egyoldalúan túl lehetne lépni. (pedig abban világbajnok vagyok... de talan pont ezért.)

közben szorgosan posztolgat, hogy (a semmiből, mert senki a családban még csak nem is hallott róla előtte) könyve jelenik meg meg milyen menő dolgokat csinál, hatcsilliárd filterrel, olyan képeken, hogy volt, hogy fel se ismertem őt, ... én meg az egészet nem értem, nem tudok róla kb semmit, olyannak tetszik minden ablakba tett sikere, mint egy lufi, mint egy gondosan polírozott, flitterrel leszórt szemfényvesztés, kb mintha lenne egy klónja, akit nem ismerünk... ez is most nagyon durva belső hullámokat vet bennem az előzményekre rakódva... mert hát mintha a már egész közelinek gondolt-érzett kapcsolodásunk mind csak illuzió lett volna...

a pasi miatt is nyilván nehéz, mert amúgy már nagyon nehezen viseljük egymást, azt hiszem - persze tudtam, hogy nem fog változtatni, hiába fogadkozik, hogy meglátom, helyrehozzuk, majd megoldjuk, csak maradjak, ... de mégis megrendítő látni, mennyire nem is próbálkozik, mennyire nem érdekli egyáltalan... nyilván hazugság volt, mint mindig, ha abban a pillanatban komolyan el is hitte még.

irtó frusztráló, hogy nem tudom rávenni magam még igy se az átköltözésre...

nagyon kellett volna, hogy ne legyen szabin a múlt héten a pszichológusom...

meg rájöttem (valószinű sokadszor), hogy én tényleg olyan vagyok, mint egy minden reggel továbbforgatott rubikkocka... felkelek és már más a mintázat. mindig az aktualitásokkal tudok csak foglalkozni, mindig csak amiben épp vagyok.

kicsit olyan ez, mint az adhd-s "ha nem látja a tárgyakat, elfelejti, hogy vannak"... csak topikokban. bármit akartam is tegnap, az tegnap volt, ma már más van. 

de még az olyan, elvileg nekem jó dolgokat se viszem végig, mint egy ruha/tárgy megvásárlása, amit elterveztem, amire vágyakozom. aztán egyszercsak már másba' vagyok, és vagy eleve totálisan elfelejtem, vagy azt érzem, most képtelen vagyok ezzel foglalkozni, megcsinálni, vagy hogy most mást kell csinálnom, ... majd átmenetileg ugyanugy elfelejtődik, míg végül már nem lehet kapni, lejár a határidő, stbstb.

szóval durva kettősségben élek: képes vagyok "ráfogni" valamire, mint egy pitbull (bullterrier? mit tudom én már) állkapcsa, és erőn felül tolni, menni, csinálni, akár napokat vegigplázázni pl (nem ebböl áll az életem, de ez jó szemléltető példa), de ugyanén képes vagyok totál nemcsinálni is, tök mindegy, mennyire akartam-akarnám, ... ott vagyok amúgy is, és csak be kéne kanyarodni és a kasszához vinni a kinézett és musthave dolgot, aztán haza/tovább, de nem, nem és nem.

azt, hogy mik a nem a képembe tolódó, nagyobb volumenű céljaim, terveim, na azt hadd ne mondjam, milyen nehéz fixen "léteztetni" ... elveszek az épp előtérben lévő bármilyen aktualitásokban.

igy amúgy már új alternatív magyarázatom  van kb az a "ha épp nem rossz, el is felejtem, hogy el akarok menni" dologra is...

mert én az életem _minden területén_ igy működöm.

lehet, hogy nem is hasítom, csak szép adhd-san konstans megyek a dopamin után + elfelejtem, ami épp nem tolódik a képembe...

vagy a kettő együtt.

namindeeegy...

persze a pszim mondta egy múltkori dopaminseekinges felvetésemre is, hogy ő annyira nincs képben azért a felnőtt adhd-val... 

szóval ő nem tudja, csak a hagyományos, pszichoterápiás gyökereket feltételezve értelmezni ezeket, I guess, mig én meg ezerrel vizslatom az életem az ujonnan megismert adhd-teóriás szemüvegen keresztül is, és mehh.

ugyanitt tök más: haladok a fogorvosos projektemmel is, tuléltem a fogkőleszedést, hátha túlélem a tömeseket is... (csak még ip-m nincs, de attól még na.)

levágtam multkor a hajam (szoktam ilyet), ami elsőre egy katasztrófának tűnt, azzán rájöttem, hogy amugy se hordom nyáron leengedve, ill azt mondták a mások, miután már nem frissen utána voltam, hogy nem gáz amugy, és végülis már szerintem se .. nem jó, de fodrász után is volt már hasonló, úgyhogy még várok, hogy befizessem magam valahova, de a lehetséges kontaktokat begyűjtöttem...

az arcbőröm viszont tök kivan, épp újra ekcémafoltosodik, és az utóbbi időben bevált krémem nem tudtam ujravenni, mert mint kiderült, megszűnt közben. az előzővel le kellett állni, mert az egész arcom hámlani-mállani kezdett az első boldog idők után, amire még sosem volt példa, ... és most megint semmi 5letem, a random próbálgatás meg rohadt drága.

(a hidratáló arckrémekkel is pont úgy meg vagyok lőve, mint a samponokkal...)

valamint az újból beindított intimgyantáztatás váratlanul szomorúvá tett, mert valahogy rosszul sikerült: csomó szál most csak szakadt, mint kiderült, ill most rengeteg benövésem és gyulladasom is lett, meg kegyetlen visszanövős viszketésem, és egyik sem rémlik tavalyról... lehet, hogy a melegtől? 

persze nem adom fel, de ne maradjon így, mert ennyi erővel visszatérhetek a borotvához is szinte...

mondjuk mivel kb csak a pasi+gyerekkel megyek strandra, intim életem meg nincs ugye, majdnem mindegy. de a közérzetemnek azért számít.

oké, zanza vége, éljük túl a kánikulát, meg ne legyen vilagháború pls, aztán valahogy lesz a minden.