kellett pár nap, hogy realizáljam, mennyire bénítóan hatott rám, ami most a blogon volt.
semmi másra nem vágytam, mint hogy jól kiventilláljam magamból az aktuális nehéz érzéseimet, és mi is lehetne alkalmasabb helyszín ehhez, mint egy anonim random blog - gondoltam én. ezt nem viszem be így egyetlen emberi kapcsolatomba sem, és nincs most pszichológusom, aki elé odahányhatnám, de valahol nem ártana, ha kijöhetne, amúgy.
és akkor jön a presszió, hogy hagyjam abba az érzelmeim megélését és kifejezését, és cselekedjek úgy, ahogy mások szerint kéne, akkor, amikor mások szerint tudnom kéne, és ha nem, akkor... akkor vessek ugye magamra, gondolom.
mert mind azt gondoljuk, nagyon tudjuk, hogy mit tennénk egy ilyen helyzetben...
(milyen megnyugtató illúzió, nem? amúgy én is, az alany, tényleg nagyon tudom, mit kéne tennem egy ilyen helyzetben, és még így is értek meglepetések... csakszólok.)
vagy abból indulunk ki, amit már megtettünk - a saját életünkben, a saját idegrendszerünkkel, működésünkkel, mentális és érzelmi és szociális és anyagi és egyéb lehetőségeinkkel, környezetünkkel, a saját addigi tapasztalásainkkal, valamikor, valahol. de azt (sokszor) nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez nem kiterjeszthető másokra, mert másoknak más az idegrendszerük, a működésük, mások a mentális és érzelmi és szociális és anyagi és egyéb aktuális lehetőségeik, környezetük, az addigi tapasztalásaik.
szóval amúgy nem tudni, mit tennénk mások helyében igazából. tudni véljük, de az messze nem ugyanaz.
és sokszor tényleg ott a segítő szándék, de azért bizony sokszor az önigazolás, önmegnyugtatás is, hogy hahh, énnekem menne, velem másképp lenne, vagy a türelmetlenség, hogy hagyjon már végre a szenvedésével, oldja már meg, hogy ne kelljen ezt hallgatni, ne kelljen erre energiát fordítani.. pláne, ha nem olyan közeli a kapcsolat. még közeli kapcsolatban is sokszor megterhelő empatizálni mások nehéz helyzetével és érzéseivel, sokat kivesz az emberből, és előfordulhat, hogy aktuálisan egyszerűen nincs kapacitás. (mondjuk itt a nem mindegy, tudatosak vagyunk-e ezzel kapcsolatban és hogyan gondolkodunk róla, kezeljük, kommunikáljuk.)
és én személy szerint általánosságban tudom, hogy ezek az élethelyzetek folyamatok, rengeteg láthatatlan munkával, és csak nagyon kevés látványos lépéssel (sokszor már csak valahol a vége felé). ás sajnos tényleg évek, hosszú évek is tudnak lenni, akár egy egész élet is.
de azt is tudom, hogy nehéz ezt nézni, frusztrálódhat az ember, megélheti a tehetetlenséget, hogy nem tud segíteni, hogy mindent megtett, és mégsincs látszatja. és érezheti, hogy nem akar már tovább erre energiát fordítani, mert van annak más, megérősebb helye is.
meg azt tudom, hogy az automata válaszunk általában ez a felszínesebb, nemempatizáló megoldós megmondás, meg úgy is gondoljuk, úgy is "tanultuk", hogy ez így a segítség.
pedig... nos, nem igazán.
ez csak a elvárások általi pressziót teszi arra, aki csak egy védett teret szeretne, ahol kifejezheti őszintén az érzelmeit, megmutathatja a gyengeségét, és ahol így, ezzel együtt is elfogadják és megtartják (érzelmileg).
egész más mentális állapot kell a közös ötleteléshez, a megoldás fókuszhoz. és kéretlenül osztva a mitkénetenninek van egy olyan felhangja, mintha a másik inkompetens lenne a kérdésben - mintha csakis az észen múlna az ilyesmi, vagy az akaraton...
"földbedöngölt az életed? oldd meg, nemigazmár, hogy nem tudod megoldani. ha nem tudod, fenntartjuk a jogot, hogy kifejezzük, hogy szerintünk meg kéne tudnod oldani. csak a legjobb szándékkal. de ne beszélj róla, ha nem akarod, hogy elmondjuk, hogy rosszul csinálod, ha nem úgy csinálod, ahogy szerintünk kéne. és bármit érzel is, tedd már meg, hogy megtartod magadnak... amíg meg nem oldod. ami legyen minél hamarabb. thx." - hát kb így érkeztek ezek a kommentek most meg hozzám.
és borzasztó fájdalmas volt. és borzasztóan visszavetett, lebénított,
utána úgy éreztem, tényleg nem beszélhetek erről senkinek, ha még a külön erre dedikált blogomon se elfogadható és ott is cenzúrázni kell... és valami naaagy önutálatot, alkalmatlanság-érzést és magányt borítottam a fejemre azzal az egyetlen poszttal.
nevermind.
tudom, hogy nagyon nem így szántátok. (én is csináltam már ilyet, asszem, és én se így szoktam.)
csak gondoltam, elmesélem, hogy amúgy ez lett belőle.