hova lett a március

az idővel nekem kb mindig is gondom volt. úgy tippre (legalább részben) a traumatizált "túlélő" agyam miatt (de fura leírni, hát velem aztán igazán nem történt semmi kiemelkedő, mér' lenne nekem is olyanom...) - ami azt csinálja, amit szokott - véd. védeni próbál. (ésvagy a valami adhd-s izéke miatt is ugye, nem derült ki egyelőre, pontosan hogy, több elmélet is vetekszik, mintha egy nem lenne elég.)

és teszi ezt olyan rutinosan, hogy egyszerűen nem előhívhatóak a tegnap történtek, a múlthéten történtek, a bármikor történtek... vagyis inkább az van, hogy előhívhatók, csak nem úgy. nem akkor. nincs meg a kontinuum. külön, összekapcsolódás nélküli dobozokba pakolja a dolgokat, amikbe aztán vagy belebotlom valamikor, vagy nem.

így sokszor kb egy semmiben lebegő szűk térben létezem napról napra.

ez úgy jutott eszembe, hogy szombaton születési családomnál voltunk, féltársasággal, mert hugomék lebetegedtek, apám dolgozott - de kishugomékkal végre sikerült rendesen találkozni, és a baba is kifejezetten partner volt a nap végigtolásában.

és nagyon nagy élmény volt, hogy ez a baba (aka kisebbik unokaöcsém, aki amúgy nem az a hű de barátságos, elvan mindenkivel-mindenhol természet volt eddig), egy csomót, de tényleg elképesztően sokat nevetett vissza rám, és még akkor is csinálta, amikor a kezembe adták, pedig ugye alig találkoztunk... meg kellett zabálni, ahogy boldogság-gombóckodott ott nekünk órákon át... meg jó volt együttlenni a kishugomékkal is.

na, és aztán vasárnap, amit egyedül töltöttem itthon, egyszerűen eszembe se jutott, hogy előző nap még ez történt, és hogy ezen gondolkodjak, felidézzem, vagy legalább csak úgy bennem legyen ez a tudás erről a történésről... mintha kb sohase történt volna meg, nemhogy szinte órákkal azelőtt. pedig azért nem olyan rossz az, ha az embernek van információja arról, hogy van egy kishuga, annak egy férje, meg egy gyereke, akikkel pozitívan kapcsolódott nemrég...

kb akkor ugrott be újra, amikor délután apám hívott, és kérdezett-magyarázott a témában.

szóval ez kicsit olyan, mintha az a szövedék, ami az élet, amit a közös megélések és emberekkel összekapcsolódások adnak, homályban volna, és mindig csak a jelen pont kerülne megvilágításba, egy mittudomén, egyméteres sugarú körben, a többi pedig a naaagy üresnek tetsző feketeség.

és ez a működés egy nagyon beszűkült, múlttalan, jövőtlen, esetleges kapcsolódásokkal teli élethez vezet.

bár azt vettem észre, nem mindig van így ennyire. van, hogy mintha könnyebben menne, jobban észben tartanék embereket, kapcsolatokat, akár egész hosszú időszakra is, 

de aztán mintha rendre újra visszasüllyednék ebbe a furcsa búraalattiságba, ebbe a 

"ja, hogy nekem van egy keresztanyám, akit megfogadtam, hogy elkezdek felhívogatni legalább alkalmakkor, és bele is kezdtem, és ment is kicsit, mígnem egyszer, valamikor közbejött 1-2 valami, mikor hívnom kellett volna (küldött valamit, amit meg akartam köszönni), és aztán konkrétan a létezése sem jutott eszembe megint hónapokig" jellegű ki tudja mibe.

(vagy ugyanez pepitában a szomszédasszony. konkrétan nem szoktam tudni se, hogy létezik, amíg át nem kopog megint valami segítségkéréssel, pedig mindig megfogadom, hogy legalább húsvétra beadok neki valami sütit, vagy néha ránézünk, vagy fenetudja, hogy, de valahogy megpróbálom konstans létezővé tenni. de nem, amikor néha eszembe jut valahogy spontán, akkor kb így rácsodálkozom, hogy jé, tényleg, ő van, meg ezek a dolgok vele vannak, léteznek...) (sajnos kezd szenilis lenni, elfelejt meg nem talál meg nem ért dolgokat...)

és nehéz, mert sokszor tényleg nem jut eszembe, kiket ismerek, még amikor egyedül érzem magam se. vagy az nem jut eszembe, amikor találkozunk, mit is mondott legutóbb, bármikor, akár tegnap. hányadán állunk... egyáltalán mi van.

ez amúgy a pasira nem vonatkozik, vele a traumatikus dolgok választódnak csak le (mostanában mondjuk valahogy mintha nem hasítanám már le őket, teszem hozzá, élményszinten "sajnos"), de mivel ő a jelenben is egy folyamatosan létező valaki, őrá amúgy is emlékszem, ő maga a folytatólagosság, ő és a gyerek - csak mindenki más az életem nemstabil része.

és amúgy nem tudom, min múlik ez. mert mondom, néha mintha jobban menne.

aztán megint nem.

és azért elég para érzés tud lenni, hogy így random előbukkannak infók, pl ja, tényleg a kishugom rettentően benne volt régen a társasos világban (volt is pár közös társasos issue anno), nem kéne úgy beszélni neki ezekről, mintha ezt nem tudnám (de hát ki tudja, hányszor nem jutott ez eszembe), vagy jajj, megbeszéltük azzal a csajjal, hogy feltétlen elmondom, ha összejön a munka, és nem mondtam, pedig azért alig vannak olyan emberek, akiknek azonnal elújságolnám, de ő pl az egyik... vagy hoppá, tényleg, az xy barátom amúgy ebben meg ebben az élethelyzetben van, és én meg úgy kérdezem, hogy mizu, mintha nem tudnám (mert akkor valamiért éppen nem tudom, de tényleg, mintha sose hangzott volna el, és sose tárgyaltuk volna ki akár hosszabban is, és hogy a francba nem előhívható ez, és miért kell ennyire érzéketlennek lennem, ahelyett, hogy ennyit megjegyeznék róla - de amúgy meg van jegyezve, mert egyszercsak eszembe jut a semmiből, vagy legalábbis akkor azért beugrik, amikor mondja, hogy basszus, tényleg...) szóval ezek rémesek, igazán.

ugyanez működik azzal is, hogy sokszor nem jut eszembe, miket csinálhatnék / akartam csinálni/ csináltam.

life is fun.

és nem jövök rá, hogy ez a töredezettség, ez így hogyan ne legyen.

meg az is volt

hogy elmagyaráztam a pszimnek, hogy igazából én már évek óta a továbblépésre készülök, hol tudatosan, hol kevésbé, szoval ez nem egy hirtelen kesztetés, illetve hogy rájöttem, hogy próbálom egyben tartani, segiteni magam akkor is, amikor látszólag csak teljesen el vagyok veszve.

és ennek mentén például az se felesleges, kényszeres valóságból menekülés volt csak, hogy a felmondás után belevetettem magam a társasjátékok világába. 

persze az is volt, de közben eléggé erős érdeklődési tárgy ahhoz, hogy bele lehessen kapaszkodni mentálisan minden bajos állapotban, meg pure örömszerző téma is tud lenni, amikor sehonnan máshonnan nem jön az az érzés...

ezerrel faltam-falom az infókat - milyen játékok, játékosok, beszerzési források vannak, csoportokban vagyok, videókat nézek... 

mostmár angol videókat is, és a téma miatt erősen motivált vagyok megérteni őket... így érzésre rengeteget fejlődött ez is, mellesleg. (még így is lópikula, de na.) 

idén konkrétan beszereztem az első angol (nem túl bonyi szabályú) játékot (amihez nincs fordítás, mert mint mondtam, nem túl bonyi, és mivel nincs magyar kiadása, így csak olyat érdekel, aki érti is), ami egy szimbolikus mérföldkő volt számomra pont az angolom miatt. hogy majd azt én jól lefordítgatom, megértem és játszom. még nem került rá sor, de tudom, hogy fog, mert ha lassan is, de haladgatunk az új játékok elővételével...

a gyerekkel minden ittlétekor játszunk, és szoktunk ketten is a pasival, ha sokkal kevesebbet is, mint szeretném.

azóta kértem magamnak ajiba (- mindenki minden ajándékozós alkalomra azt kap mostanában, hát ez van -) egy olyan városos Ticket to ride változatot, amihez szintén nincs, de az nem ugyanaz, mert a mechanizmust már ismertük, és csak pár mondatnyi kis plusz dolgot kellett hozzá megérteni, de az is gyakorlás volt végülis... meg amúgy is beleböngészek mostmár angol szabályokba is simán, hogyha valamiről meg akarom tudni, micsoda - max fordítózni kell.

(szinte mindig nyitva van egy szótároldal a telefonomon vagy a laptopon, szóval valami ebből is csak ragad...)

ésss - ez egyben egyfajta jövőteremtés is. kapaszkodók. későbbi lehetséges szociális közegek, közösségek, programok, beszélgetések a hasonló érdeklődés mentén... solitare játékok magányos estékre... társaslehetőségek a már ismerősökkel...

begyűjtöttem jópárat (- sok alkalomra kérhettem), és elsősorban már annak mentén, hogy ha majd odajutunk is tudjam használni, már most ez volt a vezérfonal, kimondatlanul is.

már megküzdöttem azzal a felismeréssel is, hogy 1) ez nálam elsősorban intellektuális érdeklődés, és csak másodsorban tényleges játszás, 2) szerintem megmaradok az egyszerű, könnyed, belépő szintű játékoknál, és sose leszek egy "rendes társasos ember", és mostmár valahogy oké vagyok ezekkel.

meg kezd a könyvek iránti érdeklődésem is feltámadni (gyerekként-kamaszként rengeteget olvastam), még nyáron vettem néhányat, illetve azt is kapogattam, és időről időre a látókörömbe kerül olyan, amit még szeretnék... de még nem olvasok. de hátha fogok. ha akarok majd, lesz hirtelen mihez nyúlni, kevéske, de jól kitalált választekkal. (régi kedvencek, ünnepi-szezonális hangulatok, szakmai meg önterapizálós cuccok, új, izgi dolgok, vizuális csodák is lesznek.) (utobbiak a játékok közt is vannak... _i_má_dom_ a számomra tetszetős vizualitást.)

van bennem egy erős késztetés dolgok begyűjtésére, már a ruháknál, lakasdíszeknél is volt,

és rájöttem, hogy bár részben kompenzálás és boldogsághormon-szerzés,

másrészben egy öntudatlan készülés azokra az időkre, amikor a megélhetési költségek már nem engednek meg ilyesmiket, amik pedig a kapaszkodók lesznek-lehetnek abban a fájdalmas és megborult helyzetben.

szóval kb kapaszkodókat hörcsögölök össze magamnak a szakitás utáni új életemre. érdekes látni, mennyire készülök a háttérben, hogy akkor is dolgozom rajta, amikor nem gondolok rá igazából... szomorú, hpgy még itt tartunk, meg ez van, de jó, hogy zajlik azért.

vissza az életbe

végülis lett munkám. 

(hacsak közbe nem jön valami, ugye, lekopogjuk, stb. hugomnak is felajánlottak egyet nemrég, aztán aki felmondott, mégis meggondolta, és nyilván ő maradhatott, visszamondták a hugomat, mint leendő újat...)

az úgy volt, hogy januárban ráböktem egy szakmai hirdetésre, hogy na, ez. én ide beadom. ez olyannak tűnik. és áprilisban valamikor kezdek.

hát nem mennek túl gyorsan ezek a dolgok... meg persze ez így teljesen abnormális volt, ezt nem így szokták, napi 100 helyre is jelentkeznek kb, én meg...

de a lényeg, hogy meglett.

izgi.

random (és amúgy érdektelen) felháborodás

 szóval a lipótiban külön pénzt kérnek a kenyér szeleteléséért. muhaha.

hogy s mint

most hirtelen besűrűsödtek a dolgok, szociális szempontból és megélésekből. vicces módon most meg túl sok lett a kommunikációból, miután korábban a túl kevés volt a baj.

introvertált vagyok, brutkó le tud szívni, és emellett mostanában borzasztó nehezen megyek emberek közé, mozdulok ki, sőt, kelek fel az ágyról. (bizony. mondjuk a helyzet drámaiságát kicsit tompítja, hogy a lakásunk nagyrészét az ágy teszi ki. de csak kicsit.) 

sőt, bele se fért mindenki azonnal, mert már egyszerűen túl sok stresszt jelentett, és random nem bírtam. (nem fontossági, hanem "érkezési" sorrendben, ha van itt olyan, aki magára vette.)

továbbra is egy kib.tt hullámvasút az egész, nem tudom, mit csináljak, merre induljak, ahh, de, most eldöntöttem, ahh, nem, az kizárt, ahh, nemtudooooom ..., ... de most valahogy (már) egy más szinten vagyok lefagyva, mondhatni, egész sokszor működöm, újra. (ahhoz képest.)

woww.

kimondatott valami számomra váratlan felfedezés is, amit így fogalmaztam meg a kishugomnak:

"nagyon, nagyon fura volt a héten többször is emberek, sőt, új emberek között lenni úgy, hogy pozitívan reagáltak rám és a gondolataimra, jelenlétemre. 

azt hiszem, borzasztó sokat elvesz tőlem az, ahogy pl a pasi elutasít mindent, ami bennem mint szubjektum, megélés, személyiség van, azzal, hogy elutasítja annak kifejezését és sose tükröz vissza kb pozitívan.

...

velem a szülők is ezt csinálták, majd az exem is, szinte egész életemben nonstop kaptam ezt az elutasító hozzámállást a referenciaszemélyektől -  de most, itt, a pasinál látom ennyire tisztán először, vagy nem tudom..."

ő valami olyat talált írni, hogy hát igen, mintha nőnének az ágaim, és a pasi mindig visszametszené.

én meg "végülis érzésre sokszor vagyok úgy, mintha csak egy darab csóri legallyazott száraz bot lennék", szóval...

érzékletes megfogalmazások, csak ezért tettem így ide.

de értitek. ez nagyon súlyos.

nem véletlenül érzem magam annyira alkalmatlannak, tehetetlennek, rettegek annyira a kudarctól, a megszégyenüléstől, küzdök meg olyan borzalmatos nehezen ezzel a váratlan helyzettel.

már hogy az volt váratlan, a magam számára is, ahogy az elmúlt fél évben viselkedtem, sőt, léteztem.

persze nem ez az egyetlen ok, de erősen ellene dolgozik a javulásnak.

technikailag most épp mi van (pillanatkép az elmúlt hétből):

kicsit éltem szociális életet. kimozdultam, mint a normális emberek. e-maileztem, telefonáltam, találkoztam másokkal is, mint a családtagjaim. (ezek amúgy nem általam kezdeményezett dolgok voltak, tegyük hozzá, csak sodródtam az árral, amennyire tudtam, szóval félsiker.) voltam sétálni párszor. készültem a mienkgyerek szülinapjára. átszörnyülködtem magam adminisztratív álláshirdetések tömkelegén. kiborultam. osztottam-szoroztam. átnéztem a szakmai lehetőségeket is. gondolkodtam az életemen. megkérdeztem egy szakmabeli barátomtól, hogy lenne-e értelme megpróbálnom elmenni a szakmába konkrétan nekem is. utánanéztem végre rendesen a szóbajöhető képzéseknek. megígértem a pasinak, hogy beszélek az ismerősével egy random nemszakmai állással kapcsolatban, és egy másikkal a szakmával kapcsolatban is. rájöttem, hogy most kezdünk még csak igazán egy fizetésből élni, eddig mindig volt még nálam annyi, hogy a pasinak szinte alig kelljen többet költeni a kártyájáról, mint máskor... beszéltem a pasival a pénzről, most anélkül, hogy összevesztünk volna. (nem én szoktam összeveszni ilyenkor amúgy, és ezért nagy erő kellett hozzá, hogy újra szóba hozzam. de szerintem kb azon múlt, hogy nem lett országos üvöltözés, hogy semmi érzelmet nem mutattam, akkor sem, amikor elviharzott itthonról beszélgetés helyett, hanem tárgyilagosan és következetesen végigvittem, miután visszaért, az összes félelmét előre megcáfolva...) rájöttem, hogy elmaradtam egy csomó fontos ügyintézéssel. elkönyveltem magamban, hogy a pasi akkor is sajnálta tőlem a dolgokat, pl az almalevet, amikor még volt munkám, úgyhogy le kell tojni. és vettem én, a jézuska hozta vásárlási utalványból. mármint almalevet. meg banánt is. meg kettőnyolcas tejet is, mert nem fogom másfelessel inni a reggeli kv-m, akkor se, ha szerinte emiatt kerülünk a híd alá. pl. megnyugtattam magam, hogy nem emiatt fogunk. remélhetőleg nem fogunk. járok a pszihez - mondjuk ez lehet, mégis csődbe visz, de nem megy nélküle.

még mindig sok időt töltök a facebookon dumbscrollinggal, de most épp nem borulok ki ettől a ténytől annyira, mindig. nemtom, ez úgy tűnik, a szükséges része.

meg még csomó minden. úgy, hogy végtelen elmaradásom van egy csomó minden mással. fura egy helyzet.

megosztandó öröm

emlékezzünk meg a pillanatról, amikor így fél év után képes voltam leülni, felmenni egy állásportálra (amit kishugom ismerőse ajánlott, aki a cv-m is véleményezte), és végigböngészni a szóbajöhető hirdetéseket.

medzsik.

 - totálisan abszurd, hogy ennek örülni kell, de eleddig egyszerűen képtelen voltam belelépni egy ilyen szituba, pláne benne is maradni, sajnos ezek a tények, így mégiscsak komoly eredményként kell tekinteni rá. mehh.

ugyanitt: az összeshez angoltudás kell. ami nekem továbbra sincs. kitöltöttem egy szintfelmérőt valamelyik nap, amelyik szerint a középhaladón érdemes folytatnom a tanulást, szóval nem állítanám, hogy reménytelen lennék, de hát lópikulácska ahhoz, hogy akárcsak megmukkanni tudjak egy interjún. (még. - figyelitek, milyen vakmerő reményeim és ambícióim tudnak lenni? haha.) 

ha már ott voltam, megnéztem az angol nyelvű hirdetéseket is, kigoogle-fordítóztam (ezt hogy írják vajon?) minden szót, amiben bizonytalan voltam, megpróbáltam kimondani mindent, és egy ponton már azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam helyesen felolvasni őket, néha együtt a fordítóval.

vicces volt, mert sok szó még így se ment, haha.

amúgy kezdek azon eltöprengeni, hogy talán mindez érthető, talán csak ehhez is, mint kb mindenhez az életemben több idő kell, mint másoknak, de aztán megugrom, ...

szóval most (épp?) amúgy jobban vagyok sokkal, kommunikálgatok emberekkel, találkoztam az elveszettnek hitt barátaimmal is, járok pszihez, ... majd jövök, mesélek, de örüljetek velem, vagy épp nevessünk együtt, milyen abszurd ez is, majdnem, mint hogy hiánycikk a kristálycukor, bár ez legalább csak nekem fáj, ezen talán könnyebb. (meg a pasinak persze, de aki úgy általában bántalmazóan viselkedik a pszi szerint, azt azért annyira ne sajnáljuk, na.)

csak egy gyors kérdés

martine blogja amúgy hova lett?