valahogy itt ül a mellkasomon

mondta anyám is, meg mondta kishugom is, egymástól függetlenül, hogy mostmár megnyugodtak, már minden rendben lesz, apám csodásan elvan mostmár, hogy megjött az oxigén, eszik, alszik, fürdik, borotválkozott is, reggeli kávézott is...

de én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudom ezt érezni.

az eszem látja, hogy apám, sőt, az egész család (valószínűleg) megúszta és (reméljük) mostmár egyenes út a lábadozás, de közben ott a fejemben mellette, hogy sokan x hónap múlva visszakerülnek, hogy újra elkapják, hogy utóhatások és -szövődmények... hogy nem tudni igazából.

és akárhányszor szirénázást hallok, összeugrik a gyomrom.

és akárhányszor olyasmit olvasok (és minden nap olvasok, mert érdekelnek a hírek, infók, a helyzetek - nem mániákusan, csak olyan hétköznapi mértékben szeretek képben lenni), 

hogy mik mennek a kórházban, egészségügyben, szóval a coviddal a gyakorlatban, cikkben-kommentben a saját- vagy hozzátartozói, ismerősi élményekről, 

hát én azt gondolom, hogy az igaz.

még az utolsó, hatásvadász szeretlek_magyarországos írásból, meg fészbukos hozzászólásból is azt hallom ki, hogy ez lényegileg így van, ha tupíroztak-nyálasítottak is rajta, mert egybevág mindennel, amit az ismerősi kör mond, és olyankor szomorú vagyok és ijedt. (a sok "nincs is semmi", felelőtlen meg ostoba meg tagadásban élő pedig engem is megrémít és elkeserít, számomra amúgy is mindig félelmetes az emberi butasággal szembesülni...)

nem halálra rémült vagy pánikoló, de ott ül ez az érzés a mellkasomon most is. a baj, a helyzet, a megrendültség, valahol ott vannak mind a háttérben a fejemben, miközben a feladataimat próbálom csinálni. és nem tudom, mikor sikerül integrálnom, feldolgoznom, egyelőre csak úgy ezzel élek, mintha nem lenne, miközben érzem, hogy van..

arról, mi történik

szerencsétlen apám mára lett annyira jól, hogy felhívta a (legjobb és egyetlen) barátját,

erre mondták neki, hogy közben ő is covidos lett, őt is kórházba kellett vinni, 

csak ő tegnap meg is halt.

hazaengedték

apámat, tegnapelőtt este. (ezt a bejegyzést egy napja írom.)

sok infót nem sikerült összeszedni, mert ő még alig tud beszélni, olyan hamar kifullad. már a wc-re kimenni is komoly megpróbáltatás, az ágy szélén üldögélni se tud, fekszik oldalra támasztva kb... 

oxigént meg csak valamikor mára lehetett intézni. 

jahh, eredetileg még egy nappal későbbre adtak volna, persze, addig fulladjon meg nyugodtan, thanks a lot. na, ezért is lett volna jó, ha a kórház tartja magàt ahhoz, amit anyámnak a telefonba mondtak - hogy előzetes jelzés és egyeztetés nélkül semmiképp nem adják ki. 

hát, nem így tettek, csak szólt apám, hogy induljanak el érte, itt a kezében a zárója, stb.

a pikáns az volt, hogy apám ezt egyszer már eljátszotta - mármint, hogy mondta, hogy mégse vigyük a csomagot, mert ma őt hazaszállìtják, aztán kiderült (kitartó telefonálgatásra), hogy dehogyis. (ott kaptunk némi agyf.szt, mivel előző nap még arról értesìtettek, hogy borzasztóak az eredményei... hogy akarhatják azokkal hazaadni?!)

aztán ez így ment napról napra... apám mondogatta, hogy hazaviszik/ hazaengedik, induljanak érte, a kórház meg, hogy szó se volt ilyenről... 

még előző nap is az volt a hivatalos tájékoztatás, hogy átviszik Törökbálintra a tüdőkórházba, mert már negatív, de a gyulladás ugyanúgy megvan...

úgyhogy volt némi kétség, amolyan hisszük, ha látjuk, de azért elindultak érte, és tádáámm - most otthon lábadozhat a saját ágyában.

állítólag brutálisan néz ki és nagyon beteg és traumatizált.

annyit már mondott, hogy a covid olyan hely, ahol hatan kívántak egymásnak jóéjt, de csak hárman keltek fel reggel...

lefogyott. szürke. megrendìtő làtni.

én csak telefonon beszéltem vele, egy perc volt kb, az is megrendítő.

de - amit nem győzünk az eszünkbe vésni - ez még most a szerencsés eset kategória.

nem akarok katasztrofizálni

aki nyitott szemmel jár, úgyis tudja, hogy a magyar egészségügy helyzete rosszabb, mint amilyennek valaha gondoltuk, hogy lehet, úgyhogy azt hagyjuk is...

a vírushelyzet viszont úgy áll, hogy 

...megjöttek apám új eredményei, és nem jók. a tüdőgyulladása összességében rosszabb, mint mikor bevitték - bár egyik felén tényleg javult, a másikon romlott. a laborja még mindig csapnivaló, de jobb. a szaturációja rosszabb.

...a pasi kb velekorú főnökének is kórház lett, pedig beszélt vele nemsokkal elötte még munkaügyben.

...tegnap a melóban az egyik kolega mesélte, hogy x kórház fül-orr gégészetén a vizsgálat után mondták neki, milyen mákja volt, mert pont átalakítják őket is covid-osztállyá,

másiknak az sztk-ban a gyógytornája után nem tudtak következő időpontot adni, mert átvezénylik őket.

...egy volt itteni munkatársam megosztotta egyik ismerőse fészbukposztját, akinek meghalt a fia töritanára - és alatta egy, az életem másik, szakmai szegmenséből ismert név kommentjét olvastam, hogy sorra tartja a suliknak a gyászcsoportokat... és elfogott az érzés, hogy ez már nem a sajtó, és nem is valami cikk alatti random komment, hanem az életem tágabb, de mégis valósan közeli szociális közegei, amint összeérnek, és ugyanazt mondják...

...én pedig azért ilyenkor írok, mert lassan egy órája arra ébredtem, hogy a mentősök viszik az ajtószomszéd néninket (aki bár nem köhögött, de elhangzott, hogy "fogja az oxigénpalackot!"), és most nem tudok visszaaludni.

nem vagyok babonás

..., de azért nem rögtön írtam le, hogy úgy néz ki, javul.

először is, hogy nem lett rosszabb. azután, hogy a bal tüdőfelében már nem hallanak semmit és kevesebbet köhög, maszkos oxigénről orrbadugósra váltottak.

a kórházat az 5. napon sikerült csak elérni. már addigra pont lett egy ismerős ismerősének az ismerőse tipusú kontakt oda, aki legalább a rendszerbe bele tudott nézni, hogy mizu.

apámmal érdemben beszélni nem lehetett, töredékválaszok, anyámra a mondata közben rátett telefon... 

annyit tudtunk meg, apránként, hogy egy marék gyógyszert kap és oxigént.

hogy meghalt egy szobatársa, ott mellette próbálták újraéleszteni, sikertelenül.

meg hogy nincs se párna, se takaró, senkinek.

(egy kvázi díszpárnát tudtam beküldeni hirtelen, a legjobb plédemmel...)

kívülről kellett kideríteni valahogy mindent.

most így már nem tűnik olyan nehéznek a bizakodás, de volt jópár sz.r napunk.

a hugom már szinte jól van, a sógi is alakul, a többiek már okék elvileg.

csak ez folytatódjon, így, és jó lesz.

a hét koronája

haha. bocs. szóval ìgy mindenki koronás, mostmár hivatalos pozi teszttel - szüleink, hugom...

és nem valami fun a helyzet.

hugomnak belengették a kórházat, de aztán úgy tűnik, pont javulni kezdett.

apámat viszont tegnap bevitték.

egy nagyon sz.r, sokrétűen szivatós hét koronája volt ez most (- mintha murphy olvasta volna a blogon, h csak ennyi baj van), hogy pihenés helyett tehetetlen szomorúsággal és csendes izgulással folytatódjék. asszem, kicsit kiégtek a szenvedés-reléim, valami néma sokkban üldögélek még az ágyban, mondogatva, hogy mostmár leteszem az internetet és felkelek, csinálom a tennivalóim és majd úgyis történnek a dolgok.

#herewegoagain

de rég voltam itt

megint. nem tudom, csak úgy elpörögnek a napok, vettem külön határidőnaplót, hogy majd jól felskiccelem esténként/vmikor, mi volt aznap - nyilván még abba se írtam egy sort se. 

valahogy mindig csinálok valamit és egyszercsak megint este van, és akkor már csak pihenni vágyom.

a munka, az jó így, a kutatásom alakul, szakdolgozatot írni kell leülni, de nagyon.

izgulás is van néha, ma például anyám produkált egy pozi covidtesztet, náthára (igen, így jutott eszembe a blog, visszakeresni dolgokat) - apámé negatív, pedig ő lázas, és trombózisgyanús (volt, de azt mondták, nem az), hesteg nemértem.

kishugom november után másodszor is koronás, tőle kapták. 

és valszeg hugom is, aki pont ma reggelre betegedett le, de azt még nem tudni.

akartunk még a szigorítások előtt találkozni egyet mi is mindükkel, nagyanyám halálának egyéves évfordulója alkalmából, meg mert ki tudja, lesz-e húsvét (ajándékokat levinni, stb), de már pont nem tudtunk kishugom miatt.

mondjuk ez nekünk mázli is.

amúgy a szigorítást egyelőre nem érezzük különösebben - annyi  hogy vettem egy szandált, ami mégis nyomja a lábam, és nem tudom még visszavinni, de hát az ráér nyilván, csak szokatlan, hogy lóg az intéznivaló a levegőben.

csak hiányoznak a találkozások mostmár nagyon. annyira durva, hogy már egy éve ez megy...