hazaengedték

apámat, tegnapelőtt este. (ezt a bejegyzést egy napja írom.)

sok infót nem sikerült összeszedni, mert ő még alig tud beszélni, olyan hamar kifullad. már a wc-re kimenni is komoly megpróbáltatás, az ágy szélén üldögélni se tud, fekszik oldalra támasztva kb... 

oxigént meg csak valamikor mára lehetett intézni. 

jahh, eredetileg még egy nappal későbbre adtak volna, persze, addig fulladjon meg nyugodtan, thanks a lot. na, ezért is lett volna jó, ha a kórház tartja magàt ahhoz, amit anyámnak a telefonba mondtak - hogy előzetes jelzés és egyeztetés nélkül semmiképp nem adják ki. 

hát, nem így tettek, csak szólt apám, hogy induljanak el érte, itt a kezében a zárója, stb.

a pikáns az volt, hogy apám ezt egyszer már eljátszotta - mármint, hogy mondta, hogy mégse vigyük a csomagot, mert ma őt hazaszállìtják, aztán kiderült (kitartó telefonálgatásra), hogy dehogyis. (ott kaptunk némi agyf.szt, mivel előző nap még arról értesìtettek, hogy borzasztóak az eredményei... hogy akarhatják azokkal hazaadni?!)

aztán ez így ment napról napra... apám mondogatta, hogy hazaviszik/ hazaengedik, induljanak érte, a kórház meg, hogy szó se volt ilyenről... 

még előző nap is az volt a hivatalos tájékoztatás, hogy átviszik Törökbálintra a tüdőkórházba, mert már negatív, de a gyulladás ugyanúgy megvan...

úgyhogy volt némi kétség, amolyan hisszük, ha látjuk, de azért elindultak érte, és tádáámm - most otthon lábadozhat a saját ágyában.

állítólag brutálisan néz ki és nagyon beteg és traumatizált.

annyit már mondott, hogy a covid olyan hely, ahol hatan kívántak egymásnak jóéjt, de csak hárman keltek fel reggel...

lefogyott. szürke. megrendìtő làtni.

én csak telefonon beszéltem vele, egy perc volt kb, az is megrendítő.

de - amit nem győzünk az eszünkbe vésni - ez még most a szerencsés eset kategória.