mondta anyám is, meg mondta kishugom is, egymástól függetlenül, hogy mostmár megnyugodtak, már minden rendben lesz, apám csodásan elvan mostmár, hogy megjött az oxigén, eszik, alszik, fürdik, borotválkozott is, reggeli kávézott is...
de én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudom ezt érezni.
az eszem látja, hogy apám, sőt, az egész család (valószínűleg) megúszta és (reméljük) mostmár egyenes út a lábadozás, de közben ott a fejemben mellette, hogy sokan x hónap múlva visszakerülnek, hogy újra elkapják, hogy utóhatások és -szövődmények... hogy nem tudni igazából.
és akárhányszor szirénázást hallok, összeugrik a gyomrom.
és akárhányszor olyasmit olvasok (és minden nap olvasok, mert érdekelnek a hírek, infók, a helyzetek - nem mániákusan, csak olyan hétköznapi mértékben szeretek képben lenni),
hogy mik mennek a kórházban, egészségügyben, szóval a coviddal a gyakorlatban, cikkben-kommentben a saját- vagy hozzátartozói, ismerősi élményekről,
hát én azt gondolom, hogy az igaz.
még az utolsó, hatásvadász szeretlek_magyarországos írásból, meg fészbukos hozzászólásból is azt hallom ki, hogy ez lényegileg így van, ha tupíroztak-nyálasítottak is rajta, mert egybevág mindennel, amit az ismerősi kör mond, és olyankor szomorú vagyok és ijedt. (a sok "nincs is semmi", felelőtlen meg ostoba meg tagadásban élő pedig engem is megrémít és elkeserít, számomra amúgy is mindig félelmetes az emberi butasággal szembesülni...)
nem halálra rémült vagy pánikoló, de ott ül ez az érzés a mellkasomon most is. a baj, a helyzet, a megrendültség, valahol ott vannak mind a háttérben a fejemben, miközben a feladataimat próbálom csinálni. és nem tudom, mikor sikerül integrálnom, feldolgoznom, egyelőre csak úgy ezzel élek, mintha nem lenne, miközben érzem, hogy van..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése