yepp

jó, hogy írtok, forgatom magamban, könnyebb így most, tényleg.

kivéve persze, hogy borzasztóan szégyellem a kiteregetést is,
meg azt is, hogy ez a helyzet, ilyen nekem ez most belülről, nem pedig csupa rózsaszín összhang és boldogság. (mert már épp az albim felmondását intézzük amúgy.)

közben a pasi gyanútlanul cukul, és teljesen kiakadna, ha tudná, hogy bennem még mindig nem oké... hát, semmi. és ettől hazugnak is, árulónak is érzem magam.
fú, rémes ez a nádjatrip.


(egy utolsó, mihaszna, semmirejó képmutatónak is, hiszen én vagyok, aki állandóan szorong, alibizik, túlélésre játszik, és retteg, hogy el ne veszítse, semmi áron nem akar nélküle élni, mert igazán senkije sincs, és magában semmire se jutna, -és amúgy imádja-szereti-vágyja, ezt muszáj idetenni még, no, mert ez is van, nem csak kritikátlan kihasználós függés -, és én vagyok, aki ragaszkodik az éhkoppos álláshoz, és nem tesz semmit évek óta, hogy előrébbjusson, csak nyavalyog, és halogat mindent, mert fél, hogy mi lesz, halogatja a bőrgyógyászt, a fogorvost, a nyelvtanulást, mindent, még a nyomorult fitnessbérletét se járja le, pedig megvette...

szóval nekem igazából mindaddig hallgass a nevem, míg képtelen vagyok ebből a bénult nemtörődömségből és biztonsági játékból kirugdalni magam,
és pánikrohamot kapok a gondolattól is, hogy valamerre lépjek, új munka vagy suli vagy bármi a biztonsági zónán túl, how to önálló felnőttélet, how to fix emberi kapcsolatok,
és picike esélyt se látok, hogy bármire is képes volnék,
és milyen jogon akarnék gyereket, ha nem teszek érte a gyakorlatban semmitse, pl.)

(igen, ez vagyok,
mindig igyekszem egy viszonylag normális, funkcionáló ember képét mutatni, főleg irl, node valójában amögött csak a nagy semmi van, szemfényvesztés az egész,

ja, és még rendes szemfényvesztést kreálni se tudok következetesen, ahogy látjátok.)

megoldásokba'

lemondtam a hugomat.

nem volt valami elegáns, no de egyszerűen nem ért ennyit az egész.
hetek óta nyomult vele, igyekeztem ràvenni magam, látszólag egyszerű, odabkv, pár katt, némi jópofi, hazabkv,

de nekem igazából hánynom kell ettől a képmutatástól.

mindazok után, amik történtek, hirtelen boldog család vagyunk, csak mert babát vár?! bízzak meg benne, mintha mi sem történt volna? ja, wait, nem kell bíznom benne, csak el kéne játszanom kicsit, hogy mindenoké ...

tán nem is konkrétan ez az eset, hanem főleg a kollektív családi képmutatás, amiben felnőttünk... (meg azok a sérelmek...)


részt lehet abban venni, több-kevesebb önmegerőszakolással, szigorúan a felszínen maradva,
de ahhoz egyrészt kell a pasi jelenléte nekem,
és/vagy/másrészt egy viszonylag semleges időzítés.


nem, amikor majd' megveszek, hogy a pasi velem is tervezzen családot, és feszítenek a hormonok, hogy mostmost,
és akkor nézzem, ahogy a 'szociopata' (szóval némileg érdemtelen) hugicám mindezt csak úgy megkapja az élettől,

míg az én pasim élete nagy napját éli a saját gyerekével, amiből még mindig kihagy engem,
és épp csak kibékültünk, ami azt jelenti, hogy nem beszélhetek neki a rossz érzéseimről már, mert hivatalosan 'minden rendben' (ő meg nem lelkitámogatna, csak kétségbeesne, és felajánlaná, hogy mondjam, hogy hagyjuk abba, ha nekem ez ilyen rossz),
és mert nem ronthatom el a nagy napot (nem akarom, azt akarom, hogy a lehető legcsodásabb legyen),

és ennyifele én nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna.

(s pláne mellé ez a családozós basz, úgynevezett anyáknapja,
ez is mi már,
hugaim vernyogtak, hogy hogyhogy nem megyek haza ebédre,
hát faszt.
és olvastam itt a cikkeket, hogy mit köszönhetünk anyunak,
és őszintén,
tökre semmi se jutott eszembe,
azóta se,
semmi, egy picurka pozitív se, akárhogy erőltettem.

ettől is csak a szomorúság jött rám.

és hosszas tépelődés után írtam egy boldoganyáknapja:) smst, de azt is hazugságnak és meghasonlásnak éreztem.)



szóval ezeket végigvettem, lemondtam a hugom, kizokogtam magam,
majd erővel nekiálltam mindenféle hàzimunkáknak, és eltevékenykedtem, míg jó későn be nem futott a pasi, ragyogva a boldogságtól.

nem volt őszinte a mosolyom, hiába próbáltam (fú, pedig annyira-annyira akartam), de neki, úgy tűnik, nem tűnt fel,

így sikerült, ezt most megbocsátom magamnak, mert megtettem mindent.


hatalmasat sétáltunk, töviről-hegyire beszámoltattam mindenről,
és amennyire örülök, hogy nem vette észre a világfájdalmam, annyira szomorú is vagyok emiatt,
ez egy órmótlan, súlyos belső teher, ez a magány, hogy senki, de senki nem látja, s ha látja is, igyekszik úgy tenni, hogy ne kelljen észrevennie mégse.

(kinek mondani ezt?
ki tudna kezdeni vele bármit is?

ja, persze, majd egy pszi hátha. addig meg mindegy.)


na, látjátok, egész jól megoldottam.
a szomorúság meg csak elmúlik egyszer...

ezt írtam tegnap: borzasztó magányos

annak érzem magam.
néha akkor is, mikor vagyok valahol társaságban és még érvényesülni is tudok...

van ez a lefele húzó spirál, mikor veszekszünk és én egyre többet sìrok, és emiatt még többet veszekszünk, és már azt se tudjuk, hogyan is kezdődött, de olyan nehéz abbahagyni.
és én simán eljutok odáig, hogy már semmi se érdekel, kiszakadok a valóságból, lefagyok, és csak nyomja a mellkasom ez a "megfulladok" érzés, a csalódottság, a magányosság, a magamrahagyottság, a megnemértettség, a sehovasetartozás... hogy nem számíthatok senkire és nem vagyok sehol se biztonságban ésésés...
és ebből nagyon nehézkes visszajönni.

mert ugyan egyszercsak megfordul a spirál, valódi párbeszéd kezdődik, valódi közeledéssel, kizökkenve a sablonos forgatókönyvekből, újrakacsolódva
de én még napokig szét vagyok...

most is, kényszerítenem kell magam bármit is csinálni, egyáltalán felkelni,
és nem azt érezni, hogy 'halálosrettegés'.

és ehhez spec hozzájárul a nyomorult hugom idióta terhesfotózása, "csak tíz perc", de az nekem 2x egyórányi utazás most,

és főleg a rettenetes lelki szenvedés, hogy én is akarok babàt, csalàdot, olyan párt,

és nekem miért nem adatik meg, az enyém mért a régi nőjével és azzal a gyerekkel van elfoglalva, ahelyett, hogy velem tervezne, tervezgetne vagy legalább álmodozna,

engem miért nem szeret úgy senki...

hogy az én szerelmem miért csak "valamennyire szerelmes" belém, és miért nem dicsér soha, és miért nem ért engem, és miért nem én vagyok a fontos,
mi olyan nehéz azon.

utálom ezt érezni,
vissza akarok térni a valóságba,
oda, ahol a sírós-veszekedős spirál előtt is voltam és még nem ezt éreztem, nem így,

nem volt "valamennyire szerelmes", hanem csak "szeretlek" volt,
meg biztonság(nak gondolt valami).

(())

ebből nem lehet nyilván általánosítani.
nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy mind a pasi, mind én, mind a viszonyunk egyedi és sajátosan kattant.
(és persze ugyanennyire biztos, hogy unásig lerágott csont és full sablonos is.)



(igen, iszonyúan törekszem úgy átadni a gondolatokat, hogy minél inkább érthető legyen. ez egy mániám. emiatt "magyarázok túl", hogy tutira, biztosan érzékletes legyek.

nagy, még mindig élő sérelmem ugye a "nem értenek, félreértenek, mást tükröznek vissza", stb,
majd viszem is terápiába jól.)


(az meg ott a címben egy indokolatlan p.na?! devicci...)

a két elkövető, akik mi vagyunk.

(meg egy patak.)

pasi gyerekkel

(figyelem: minden álszentségtől és szépítéstől mentes gyarló, mondhatni pőre, nyers vallomás következik, ami sértheti egyes olvasók ideális világba vetett hitét és alkalmas lehet a nyugalom megzavarására. kéretik ennek tudatában olvasni!)


nem is az ebben az igazán nehéz, hogy a saját "különbejáratú" gyereke visz a pénzből, időből és energiából, ami "nekem-nekünk járna",

se, hogy egy màsik, önreflexióra kb képtelen rosszindulatú, primitív qrv nőhöz kell alkalmazkodnunk még másfél évtizedig legalább,

még az se, hogy igazából "miatta" nem akar a pasi családot alapítani velem, hisz már kipipálta-ellőtte,

vagy hogy olyan oldalammal szembesít, amit nem szívesen látok, pláne nem szívesen ismerek be (úgymint "vállalhatatlan" érzések és gondolatok),


hanem hogy kiviszi az érzelmi energiákat abból az ideális esetben zárt rendszerből, ami egy párkapcsolat.
na, (nekem) ez a legnehezebb.



ezt így, a harmadik évre sikerült szavakba öntenem, és még így is sután. (nem elég tömör, mehh.)

hogy igen, egy kapcsolat két ember zárt rendszere, amin belül keringetik az érzelmi energiàkat.
egy intenzív intim erőtér, amibe mindketten beletolják azt a csomó mindent, amik csak a legközelebbi emberre, a párra, a legszűkebb "családra" irányulnak és tartoznak. azon érzelmi energiákat és élményeket, amik messze a legfontosabbá és legszorosabbá és legkomplexebbé teszik a viszonyulást. különlegessé a másikat. amik csakis ott élhetők meg. amiktől az egész egy sajátos, kizárólagos, kitüntetett, védett érzelmi buborék lesz, minőségében minden más emberi kapcsolódástól erősen különböző, a közös élet, egy leendő család alapja.

na, itt ez az energia szökik, mert a pasi kifele áramoltatja az ő "részének" egy jelentős hányadát,
a gyerek az első gondolata, nagyonnagyrészt rá irányul az a (persze nem szexuális értelemben vett, de hasontövű) szenvedély, rajongás, sóvárgás, büszkeség, önmeghatározás, figyelem, fantáziálás, tervezősdi, odagondolás, féltés, retorika, kíváncsiság, önfeltárási és "összeolvadási" vágy, ..., ..., az a testi-lelki közelségigény,
ami alapesetben a párra.
vele éli meg azon mély intimitás és érzelmi "kielégülés" nagyját, amit hagyományosan a rendszeren belül szokás.

így az ő részéből egyszerűen nem jut ugyanannyi a rendszerbe, mert máshol kerül kifejezésre, megélésre, máshova köti, másra irányul, kifele. (és máshol is "telìtődik", mással, a "másnak adástól", és velem aztán már teljesen más szintű kapcsolódási igénnyel van jelen.)
(arról nem is szólva, hogy a minőségi szexualitás is olyasszerű érzelmi energiák áramoltatása is(!!!) - lenne. jelentős részben érzelmileg motivált - lenne. nála legalábbis.)

és hiába pislog az ember, hogy jajjmár, de hát ez két full különböző dolog, mert nem. mégsem. vagy hát nálunk valamiért nem.

ezt pedig a rendszer "hoppon maradt" alkotófeleként igen fájdalmas megélni.
(és nem tudom, hogy kezeljem, nem tudom, mi van.)



(((update: ja, és hát szerintem ez igen hasonlatos ahhoz, mintha mellettem lenne egy másik nője, akibe ráadásul szerelmes. logikailag végigjátszva legalábbis helytállónak tűnik a megállapítás.)))

(agyonupdatelt) tudathasadásos

egyfelől full padlón, teljesen életképtelennek is gondolom magam, meg mások, sokan is mindenféle ilyet jeleznek vissza, sok kicsi szúrás az erőtlenlábú önbecsülésem térdhajlatába, és már (/ még/ most épp) nem tudom, ki vagyok, ki lehetnék, merre van az előre, le, fel, hátra....

másfelől továbbra is eszetlenül sugdalják a (valószínű) hormonjaim, hogy "legyen gyereked, legyen gyereked, csináljál gyereket, most!!!!", mintha kábé minden feltétel adott lenne vagy én nem is tudom, mintha nem valami egész mással kéne foglalkoznom épp,
és rohadt fárasztó állandóan vitatkozni velük, hiába musthave.
pláne, hogy a pasi áhítattal és fátyolos szemmel tárgyalja meg a (terhes) hugomékkal kb hetente, milyen csodás is, mikor rugdal/ meglátni a fejét/ elvágni a köldökzsinórt/ még csak 53 centis bodyt adni rá/ stb... miközben én meg belül mindig meghalok ilyenkor.
és mindig azt is érzem, ez nem fair, ez a mi közös álmunk és élményünk kéne legyen... (franc se gondolta, hogy ez ilyen nehéz lehet.)

amúgy engem rendre biztatnak-kérdezgetnek, hogy és na, nálunk mikor lesz gyűrű és/vagy baba, úgyis kedvet kapunk, ha megszületnek az unokaöcsik/ ideje lenne, és mosolyogva kell elütnöm,
négyszemközt meg a pasi simizi a buksimat, hogy ugyan, hiszen tudom, hogy minekünk sanszosan nem lesz közös, mert pl saját tehermentes lakás xhavi tartalékkal esélytelen, mint alapállás...(fő az optimizmus, ugye.)

aztán az is, hogy kishugomék szakítottak. aztán mégsem. aztán nemtudják. nem adta vissza a gyűrűt, de nem is jegyesek, új alapokra helyezik a kapcsolatukat, de majd meglátják, nem taliznak egymás családjával, de a rokonságnak azt kell mondanunk, hogy minden oké.
(el ne szóljuk magunkat, el ne!)

és: a hugom meg a majdnemhugom továbbra se beszélnek, de csináljunk úgy, mintha ezt nem vennénk észre, és ne beszéljünk róla.

aztán: anyám előtt ne mondjuk, hogy számunkra két unokaöcsi, mert a majdnemhugoméké is az, mert neki az rosszul esik, mert az nem ugyanolyan fontos, mint a saját.

és közben az unokatesómnak kiújult a leukémiája, igen nagyot küzd újfent a maga 35 évével, oda is azért csak sokat gondol az ember.

sírok is sokat, leginkább mikor veszekszünk a pasival, mert megint ugyanazokon, amiket, azt hittem, már magunk mögött hagytunk, és ezektől én megint sokféle rosszat érzek.
pedig majdnem költöztem már. ez így rémes élmény most, bár, gondolom, valahogy lesz, csak hol az a szokásos közös hang, ugye? hol... (ilyenkor hogy és hova lesz?)
(nem értem, hogy mi történik köztünk, nem értek semmit se, de ha rosszat írok róla, mindig úgy szégyellem aztán, hogy kibeszéltem, plàne mikor "visszaváltozik", "visszaváltozunk", és boldogság lesz... nem tudom ezt én elmagyarázni már, így inkább hallgatni kéne, de az se megy...)

közben (2 sírás közt) ugyanúgy járunk a családi pofavizitekre mosolyogni, kutyasétáltatós, fáramászós, kézenfogva andalgós, romcsin éttermezős-fagyizós, bújós-összebújós meg klassz helyeken kirándulós tripeket tolunk, a retorika is tele jövőre irányuló közös szándékokkal, és az összeköltözés is csinálódik megállít(hat)atlanul,

szóval erősen kontrasztos az egész. és akkor így miafasz.

meg már tudom, melyik számot fogom felhívni, hogy újra nekifussak a "kell nekem egy pszichológus" projektnek. kéretik drukkolni. (mert azt érzem, sose leszek elég jó semmihez se, hiába.)

miközben örök hálám fürtösnek, hogy támasz is, ha épp. (de azért inkább kéne egy jó pszichó, hogy vele ne ez menjen.)

meg akartam menni bőrgyógyászhoz, de már nem volt szabad hely,
miközben nem akarok menni fogorvoshoz, de a pasi szerint durva szájszagom van, úgyhogy lehet, hogy kéne, ugye. (vajon mióta? mért nem szólt most se? mért nekem kell ràkérdezni, miután kisakkozom, hogy lehet, hogy esetleg ez van? én honnan vegyem észre, ha nem mondja? miért csinálja ezt, miben csinálja még?)

valamint megkezdtem a 9. nemdohányzós hónapom, fuckyeah.

ilyenek.



szóval tiszta összevisszaság, nulla önbizalom, csomó lelki szenvelgés, profán örömök, értetlenség, talajbizonytalanságok.

(továbbra sincs semmiről se fogalmam az életben.)