meg talán haragudni is kéne rá. arra gondolni, ami rossz volt benne: hogy nem tudott továbblépni, mégis beleugrott ebbe a kapcsolatba, hogy elhallgatott dolgokat, büszke és makacs és bele van buzulva a nemlétező apaságába, hogy mindent alá óhajt rendelni a gyerekezésnek... hogy mégse talált nekem helyet az életében...

odaadta azt a sok mindent, hogy aztán visszavegye...

elhitette velem, hogy elég jó vagyok, aztán közölte, hogy mégse.

elérte, hogy bízzak benne, meggyőzött, hogy ez így működhet, ez a valóság, ez tényleg megtörténik köztünk...

elhitette, hogy a tenyerénhordozás nekem szól, miattam van, nem pedig csak egy kapcsolatsablon a fejében...

hagyta hogy hülyének érezzem magam minden alkalommal, mikor megéreztem, hogy baj van... eldöntötte helyettem, mi legyen velünk, nélkülem. nem keresett eléggé megoldást...

még szakítani is úgy szakított, hogy nem is akar, csak...

szemét volt.

csak közben tudom, hogy ez így nem állja meg a helyét, hogy akarta, hogy megtett minden tőle telhetőt és tök kivan, hogy így összetört engem... és belementem én is, kockáztattam ugyanúgy ahogy ő... csak én többet vesztettem a végén.

tudom, hogy bármikor újra tudnék bízni benne, hogy egyik hibája sem megbocsáthatatlan objektíve nézve, hiába sarkítanám így ki őket... hogy én miket rontottam el, amik erre rásegítettek... akárhogy próbálom, a haragvás nem őszinte, inkább csak a csalódottságomból fakad.

franc.

hogy is kell?

felnőtt kapcsolat után felnőtt lezárást?

mert tulajdonképpen ez az ember volt az első, akivel ez az új, másik én találkozott. a másik kettő, a régiek még azt a zűrös kiscsajt ismerték meg anno... lényegében én most jártam életemben először valakivel, már hogy én-én, a mostani, hiszen annyira más voltam régen...

nem gondolni fölöslegesen a jó dolgokra meg amik összekötöttek. nem nézni, hallgatni, csinálni, találkozni ezekkel, amit meg érdemes megtartani, azt gyorsan elkezdeni máshoz kötni. levonni a következtetéseket: mit hibáztam én, mire kell legközelebb jó előre figyelni a másikban, mi az a jó, amit eddig nem ismertem, de most már elvárhatok egy férfitól? aztán nem pörögni rajta tovább. pontosítani, mire is vágyom... ki vagyok. hogy akarok élni. magamra koncentrálni. nem reménykedni, nem győzködni, nem kapaszkodni. újra és újra tudatosítani, hogy ez most nem jött össze... nem engedni parázni magam, hogy sose találok még egy ilyet, nincs is ilyen, nem voltam elég jó tehát nem lehetek elég jó, túl öreg és szottyadt vagyok már meg nem elég jó nő, hogy újra ilyen pasim lehessen...lesz majd, ha eljön az ideje. arra koncentrálni, hogy egyszer volt, akkor lehet még. hogy megérdemlem mégegyszer ezt a boldogságot és bánásmódot.  sírni amikor kell. engedni átmenni rajtam a szomorúságot, ha jön. elfogadni, hogy megint darabjaimban leszek és magányos és egyedül kell megbírkóznom ezzel. de nem hallgatni fölöslegesen nyálas szerelmes számokat. nem kínozni magam a vágyakozással... előre nézni minél hamarabb. kitölteni az újra üres részeket.

megszakítani a kapcsolatot, amint lehet, hogy továbbléphessek és újra fölépíthessem magam.

ilyenekre gondoltam.

nem reménykedni, nem beszélgetni, nem akarni folytatni, várni rá - ez lesz a legnehezebb.

hiszen mostanra pont hogy fel tudom idézni már az összes apró vonását is, a hangját, az arcait, a nevetését, a hümmögését... már pont belaktam az otthonát, megszerettem a barátait, helyet csináltam neki a saját életemben...

amúgy is vannak közös ismerősök, akiket nem tudnék kikerülni...

a srác is, aki ezt az egészet elindította... tévedtél barátom, mégse volt jó ötlet.

meg az is nehéz lesz, hogy megint fogok találkozni azokkal, akik látták a boldogságom és a reményeim és az eszelős eufóriát, de nem a barátaim... felvállalni előttük, hogy nem jött össze, anélkül hogy szégyellném magam...

de most mit szégyelljek ezen? szerintem részemről őszinte volt, kinyíltam neki, közel engedtem, hittem benne, csalódtam. de legalább megpróbáltam. legalább én még tudok bízni. ez nem naivság... attól hogy ők már nem hisznek benne, hogy összejöhet...

nem akarok úgy megkeseredni, hogy kinevessem, aki még hisz az ilyesmiben és megpróbálja.

napom

kimerült némaság, amikor csak visz a lábad, gépiesen teszed, amit feltétlen muszáj, közben hangtalanul folyik a könnyed. az utcán, a metrón, a trolin, a vonaton, a szüleid kanapéján. sírsz, sírsz, sírsz. és azt érzed, megfulladsz.

ez volt.

aztán estére meghallgattam minden zenét tízszer, amit csak szeretek, elfogyott minden elsírható, végre ettem is, és akkor írtam neki valamit, és válaszolt, és onnantól újra képes voltam kommunikálni a külvilággal.

már egészen hasonlítok egy működőképes emberi lényhez.

mert persze ez is azt akarja. tartani a kapcsolatot. beszéljünk továbbra is. azt hittem, csak a bűntudata miatt, de lehet, hogy inkább önző módon a jelenlétem kéne. (kapcsolat kapcsolat nélkül? szkippelni a kötelezettségeket és kötöttségeket? ezért még a szexet is hajlandó beáldozni.)

én meg gyenge szar vagyok, nyilván, és nem bírok ellenállni.

csak éppen érzésre egyből olyan is, mintha nem szakítottunk, csak veszekedtünk volna. hiszen ugyanúgy hallottam a hangját este... csak azért nem fordult poénkodásba, mert az most olyan illetlen volna.

neki könnyű, ő nem érzi, amit én... de így tutira nem tudok elszakadni. most olyan, mintha még mindig lenne. csak ettől vagyok ilyen jól. 

majd amikor újra szembesülök az ellenkezőjével, kezdődik elölről a fájdalom, gondolom. aztán mondjuk megint beszélünk, megint szembesülni kell... ugyanúgy meglesz a vágy, hogy halljam, lássam, érintsem... de ő ugyanúgy nem adja majd meg, hiszen szakítottunk, és még csak fel se róhatom neki...

hülyeség, hülyeség, hülyeség...

ha tudatosítom magamban, hogy vége, akkor reménykedem, ha nem figyelek, akkor meg elfelejtem, hogy nincs köztünk már semmi. pedig estig még tudtam méltósággal a helyén kezelni, hogy qrvára vége.

ez van most. csak el akartam mesélni, hogy igen, megint rosszul csinálom... de túl fáradt vagyok tartani magam. és különben is, tegnap ilyenkor még szeretkeztünk... lehet, hogy még nem fájt eleget, hogy okos legyek, vagy mittudomén...

végülis még nagyon friss... nem is tudom, mi jön. épp nem is hiányzik, mivel élményszinten most is kontakt van. pedig ha vége, akkor legyen is vége, ugye? ejj...

blablabla

különben minden személyes érintettségemet félretéve is azt mondom, nem egészséges, amit a gyerek témában csinálni akar...

biztosan elmondhatatlan fájdalom, hogy elvették tőle a gyerekét.

de.

egy teljes hétig sem élt együtt vele. hiába akarta, várta, érezte át az apaságot, az a gyerek nem is volt az övé tulajdonképp sose, hiába vérszerinti. főleg, mivel a terhesség alatt lakásfelújított szinte az összes szabadidejében, amikor épp nem tanult vagy dolgozott valamelyik munkahelyén. hogy majd oda tudjanak költözni. míg a másiknő egy másik lakásban tartózkodott. látom, milyen az élete így, enélkül is - elég zsúfolt... nem tudom elképzelni, mikor találkoztak egyáltalán.

szóval totál olyan, mintha valami ideát kergetne inkább, mint a valóságot. 

bár a jog őt védi és elvileg a vér kötelez, nagyjából annyira tud apja lenni, mint a szomszédék gyerekének lenne, ha minden délután átjárna. szerintem.

és persze nem is tud átjárni minden délután.

de ha tudna is... a nő mindenáron le akarja vakarni magukról, a háta mögött indította el a pert is, csak az utolsó pillanatban szólt neki, mikor megérkezett az idézés. kirakatveszekedést rendez "tanúk" előtt. nem akarja engedni, hogy beleszóljon: levigyék-e sétálni (és gondolom, másba se), nem engedi egyedül a ház elé se vele. ha ott van, feszkó van. vajon később, ha a gyerek nagyobb lesz, nem az lesz-e az alapélménye, hogy ha apa jön, visz, bele akar szólni, akkor feszkó van?

vajon mennyire lesz egészséges ráncigálni azt a szerencsétlen gyereket két háztartás, két nézetrendszer, két a másikat hülyének tartó ember között?

minden nap kap részletes írásos beszámolót róla. ez azért segít közel érezni. közben meg szerintem neki lenne szüksége a gyerekére, de fordítva jelen helyzetben ez nem lesz igaz. egy másik családba született bele, aminek ő nem része.

nem azt mondom, hogy akkor most "hagyja el", hanem hogy amit ő szeretne, az kivitelezhetetlen.

én így látom. totál hülyeség?

...annyira fáj...

in the end

úgy szeretném gyűlölni, úgy szeretnék haragudni, úgy szeretnék... sok mindent, csak ne ezt...

nem tudok.

még akkor sem, ha tulajdonképp egy börgerkingben szakított velem.

egyszerűen csak nem férek bele. ennyi.

valóban lehetett volna az... de nem lett. semmi belemagyarázás, önáltatás... csak a körülmények. az élet. a nap mindössze 24 órája.

még azt is tudom, hogy megpróbálta.

most erre mit lehet mondani? csak amit ismételgetett: sajnálom. sajnálom.

sajnálom én is.

hogy lehetne-e még később? üvöltözés, anyázás, bármi helyrehozhatatlan nélkül történt. de nem hiszem. nem azért, mert elromlott... nem azért, mert ne akarnánk... nem is, mert esetleg nem működnénk együtt... 

lehetne. és olyan lenne. ha.

csak épp ebbe így beleszuszakolhatatlan a kapcsolatunk. 

még csak nem is egy rohadt kifogás. egyszerűen a körülmények.

nem hiszem, hogy ebből bármit szégyellnem vagy bánnom kellene. se, hogy bármelyikünk tehetne róla. nem voltak visszafordíthatatlan hibák sem.

pont ettől válik olyan kimondhatatlanná, hogy nincs többé.

egyszerűen csak millió pici darabra törtem szét.

ahhoz képest, hogy csak négy hónap volt

óóóó, és elfelejtettem mesélni: épp hétfőn közölte valami totál más kapcsán, hogy "blablaakármi, mert azért a mi kapcsolatunk komoly".

 

aha.

 

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

most akkor a komoly kapcsolatot vagy tényleg non-stop komolyan tolod vagy inkább hagyd a francba? most nem lehet úgy csinálni, hogy beleviszed a saját nyomasztó dolgaidat és megnézed, mit szól a másik? kialkudtok valamit, ami mindkét félnek jó? felvállalod, hogy te is emberből vagy és nem tudod mindig megadni, amit a másik akar, de azért megnyugtatod, hogy törekszel rá? nem lehetne legalább megpróbálni, mielőtt elvetnéd? nem lehetne elszakadni kicsit az "egy komoly kapcsolatnak ilyennek kell lennie és nekem így kell viselkednem benne" merev forgatókönyvétől és figyelembe venni a valóságot is? esetleg megkérdezni a másikat, mit szeretne, ahelyett, hogy azt hinnéd, tőle függetlenül is tudod, mit vár?

#millióilyen

#megleheteztoldani

 

 

ezek a kérdések fel se merülnének, ha tényleg eléggé kellenék neki... igaz?

#összetörtsóhaj