hogy is kell?

felnőtt kapcsolat után felnőtt lezárást?

mert tulajdonképpen ez az ember volt az első, akivel ez az új, másik én találkozott. a másik kettő, a régiek még azt a zűrös kiscsajt ismerték meg anno... lényegében én most jártam életemben először valakivel, már hogy én-én, a mostani, hiszen annyira más voltam régen...

nem gondolni fölöslegesen a jó dolgokra meg amik összekötöttek. nem nézni, hallgatni, csinálni, találkozni ezekkel, amit meg érdemes megtartani, azt gyorsan elkezdeni máshoz kötni. levonni a következtetéseket: mit hibáztam én, mire kell legközelebb jó előre figyelni a másikban, mi az a jó, amit eddig nem ismertem, de most már elvárhatok egy férfitól? aztán nem pörögni rajta tovább. pontosítani, mire is vágyom... ki vagyok. hogy akarok élni. magamra koncentrálni. nem reménykedni, nem győzködni, nem kapaszkodni. újra és újra tudatosítani, hogy ez most nem jött össze... nem engedni parázni magam, hogy sose találok még egy ilyet, nincs is ilyen, nem voltam elég jó tehát nem lehetek elég jó, túl öreg és szottyadt vagyok már meg nem elég jó nő, hogy újra ilyen pasim lehessen...lesz majd, ha eljön az ideje. arra koncentrálni, hogy egyszer volt, akkor lehet még. hogy megérdemlem mégegyszer ezt a boldogságot és bánásmódot.  sírni amikor kell. engedni átmenni rajtam a szomorúságot, ha jön. elfogadni, hogy megint darabjaimban leszek és magányos és egyedül kell megbírkóznom ezzel. de nem hallgatni fölöslegesen nyálas szerelmes számokat. nem kínozni magam a vágyakozással... előre nézni minél hamarabb. kitölteni az újra üres részeket.

megszakítani a kapcsolatot, amint lehet, hogy továbbléphessek és újra fölépíthessem magam.

ilyenekre gondoltam.

nem reménykedni, nem beszélgetni, nem akarni folytatni, várni rá - ez lesz a legnehezebb.

hiszen mostanra pont hogy fel tudom idézni már az összes apró vonását is, a hangját, az arcait, a nevetését, a hümmögését... már pont belaktam az otthonát, megszerettem a barátait, helyet csináltam neki a saját életemben...

amúgy is vannak közös ismerősök, akiket nem tudnék kikerülni...

a srác is, aki ezt az egészet elindította... tévedtél barátom, mégse volt jó ötlet.

meg az is nehéz lesz, hogy megint fogok találkozni azokkal, akik látták a boldogságom és a reményeim és az eszelős eufóriát, de nem a barátaim... felvállalni előttük, hogy nem jött össze, anélkül hogy szégyellném magam...

de most mit szégyelljek ezen? szerintem részemről őszinte volt, kinyíltam neki, közel engedtem, hittem benne, csalódtam. de legalább megpróbáltam. legalább én még tudok bízni. ez nem naivság... attól hogy ők már nem hisznek benne, hogy összejöhet...

nem akarok úgy megkeseredni, hogy kinevessem, aki még hisz az ilyesmiben és megpróbálja.