meg talán haragudni is kéne rá. arra gondolni, ami rossz volt benne: hogy nem tudott továbblépni, mégis beleugrott ebbe a kapcsolatba, hogy elhallgatott dolgokat, büszke és makacs és bele van buzulva a nemlétező apaságába, hogy mindent alá óhajt rendelni a gyerekezésnek... hogy mégse talált nekem helyet az életében...

odaadta azt a sok mindent, hogy aztán visszavegye...

elhitette velem, hogy elég jó vagyok, aztán közölte, hogy mégse.

elérte, hogy bízzak benne, meggyőzött, hogy ez így működhet, ez a valóság, ez tényleg megtörténik köztünk...

elhitette, hogy a tenyerénhordozás nekem szól, miattam van, nem pedig csak egy kapcsolatsablon a fejében...

hagyta hogy hülyének érezzem magam minden alkalommal, mikor megéreztem, hogy baj van... eldöntötte helyettem, mi legyen velünk, nélkülem. nem keresett eléggé megoldást...

még szakítani is úgy szakított, hogy nem is akar, csak...

szemét volt.

csak közben tudom, hogy ez így nem állja meg a helyét, hogy akarta, hogy megtett minden tőle telhetőt és tök kivan, hogy így összetört engem... és belementem én is, kockáztattam ugyanúgy ahogy ő... csak én többet vesztettem a végén.

tudom, hogy bármikor újra tudnék bízni benne, hogy egyik hibája sem megbocsáthatatlan objektíve nézve, hiába sarkítanám így ki őket... hogy én miket rontottam el, amik erre rásegítettek... akárhogy próbálom, a haragvás nem őszinte, inkább csak a csalódottságomból fakad.

franc.