basszus, totál sokkot kaptam.
ezt nem hiszem el.


miafasz.

van még, kell még, nem akarok várni (a poszttal)

az a baj, hogy pár nap múlva négy hónapja. ezen idő alatt totál ellentmondásos volt minden. nagyrészt azt éreztem, hogy hű, meg há, hogy ő is érzi, hogy valami nagyon durván passzolunk, hogy a fenébe passzolhat két ember ennyire a lényeges dolgokban, atyaég, mennyire meg tudjuk érteni egymást. de ott voltak a kétséges részek, amikről nyilván sokat írtam, amikor valami homályosan, de nem stimmelt. máshol járt, nem érzett engem, nem volt maradéktalanul megosztva, ami a fejében jár, ám érdemi magyarázatot nem kaptam. tulajdonképp hagyta, hogy találgassak. aztán úgy csinált, mintha mi sem történt volna.

 

úgy tűnik, olyan ember, aki szerint ezzel nem jó terhelni a másikat, ezt neki kell megoldani, ez csak elrontaná. mintha a kapcsolatunkban csak a szánsájn meg a hepi lenne legális. mintha mindig ezerszázalékos figyelmet kéne adnia, meg gondoskodást meg szeretgetést. (nem én éreztetem vele. ez maga felé elvárás, a franc se érti.) mintha kiakadnék, amikor nem ezt nyújtja, pedig nem, én attól a bizonytalanság faktortól akadtam ki mindig, amit ez a meggyőződés okozott.

ha az ominózus esetekben tudtam volna, miről van szó, tudom értelmezni a szitut és egyből nincs feszkó emiatt.

vagy legalább el tudom dönteni, mit lépjek.

de visszatartotta az információkat, én meg tapogatózhattam a sötétben, míg újra minden oké nem lett.

 

a dolog egyébként olyan komoly, hogy még ha el is kezd belemenni, beszélni is alig bír róla, kerülgeti a sírás és idő előtt visszavonulót fúj, sík ideg lesz, satöbbi - ezt csak a miheztartás végett, mert ehhez szemernyi kétség se fér. valamiért képtelen még, másnak se, pedig nagyon-nagyon kéne. (nem tudok eltekinteni tőle, hogy még barátok vagyunk, most, hogy látom, figyelek, aggódom.)

 

nagyon nehéz úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy nem akar a közelébe engedni.

"nem fogok előtted szenvedni, sem sírni, nem vagyok hajlandó sajnáltatni magam, és senki sajnálata nem kell."

 

nagyon nem tetszik, hogy ezt így intézi. hogy emiatt szakít. (ha emiatt szakít.)

 

és nem tetszik az sem, amiket erről hallottam tőle az utóbbi napokban, főleg tegnap, mert a baj sokkal nagyobb, mint sejtettem, mert már a metró elé ugrás is megemlítődött, kósza gondolatként, és csak agyalok, hogy a francba nem vettem észre, hát az ilyet észrevesszük, nem?

pörgetem, pörgetem, és nem. totál mással magyaráztam. magamra vettem. kisebbnek gondoltam. ugyan nem tudta mindig elhitetni, hogy minden oké, de az okát remekül elkente. kidumálta. meg amit még el tudtok képzelni. végülis hazudott.

 

 

 

vagy pedig csak simán szakít, mert mégsem én, engem, velem.

akkor meg épp most magyarázom félre és benyalom ezt a depressziós dumát, meg hogy sajnálja, meg hogy még beszélni akar azért, és egy igazi, megvezethető kis hülye vagyok, aki kapaszkodik a nagy büdös semmibe, tudomást sem véve a jelekről.

 

 

 

basszus, elfáradtam ám, eleve hulla voltam, és nyilván nem aludtam szinte semmit, és nem is ettem, és reggel még volt egy sansz, hogy átlássam ezt az egészet, de már totál belegabalyodtam és nem tudom, nem tudom...

itt vagyok nála, ő dolgozik. ilyet még sose csináltunk, de nehogymár, basszus, hazaugorjak hogy aztán újra találkozzunk, mikor kb ugyanezt csinálnám otthon is?! elszívtam egy rakás cigit, elsírtam a bánatomat anyámnak, illetve pont hogy nem sírtam, mert nem tudok, jól átgondoltam, bejártam az összes végletet, zuhanyoztam, hajat mostam, megnyugtattam, hogy még minden cucca egyben van (ő hívott, mert ha mást nem is, bűntudatot fel tud mutatni), ettem egy banánt (van itt egy rakás kajám) és leültem írni. talán eszem még valamit és megpróbálok kicsit aludni is. mert erről még beszélnünk kell, hogy nekem is lehessen egy álláspontom.

vagy legalább magyarázatom.

vagy mittudomén.

 

mondjuk ha szakítanak az emberrel, úgyis tök mindegy, nem? akkor szakítva van és pont.

most írnom kell

írnom kell róla, hogy nem hiszem el, nem fogom fel, ez nem történhet meg, velünk nem, nekünk még dolgunk van együtt, ebben a találkozásban sokkal több volt, annyira minden passzolt, annyira én is olyan vagyok neki, ez nem lehet,

nem lehet.

 

mindig meggyőztem magam, hogy a bizonytalan érzéseim tévesek, csak a csatolt kis nyűg-csomagom zavar be a képbe az ősfélelmeimmel, meggyőzött róla ő is újra meg újra. gondoltam magam emiatt hülyének, de hányszor.

kiderült, hogy lóf*szt, mindent jól éreztem, akkor és ott mindig tényleg baj volt, máshol járt, elhallgatott, vetített, nem annyira szeretkezés volt, inkább feszkólevezető szex, akármi. rárezegtem teljesen és végig. az ösztöneim nem csaltak meg egyszer sem.

 

az ösztöneim ordítanak, hogy ez még nem a vége, hogy igenis nekünk még együtt kell majd lennünk, hogy tényleg igazat mond, és nem tehet róla és nem velem van a baj hanem a háttértörténések fojtogatják. és hogy csak egy kis idő kell neki. hogy megéri várni, megnézni, mi lesz, mindannak ellenére, amit mond.

 

az eszem ugyanakkor közölte, hogy:

nem mutatott be a családjának. többször említette mintegy mellékesen, hogy ő nem biztos, hogy készen áll már egy komoly kapcsolatra. nem mondta el a problémáit, inkább próbált úgy tenni, mintha minden oké volna. nem azzal jött, hogy figyelj, ez és ez a szitu velem, találjunk ki valamit, oldjuk meg, mit gondolsz, hanem hogy neki most ezt meg kell oldania, ebbe én nem férek bele.

 

közben annyi történt, hogy még tegnap is, amikor a bánatos kiskutyaképére és a befeszült vonásaira néztem, felsóhajtottam, hogy ajajj, mire kikérte magának, hogy már megint ilyeneket vizionálok, csak el akarja mesélni mi van vele. és bementünk egy börgerkingbe (nem lényeg, hogy mért oda), és egy darabig minden oké volt, elmúlt a paranoia, aztán nagyon nekiveselkedett, és közölte, hogy úgy érzi, minden szar, nem dolgozta fel a történteket, a szakításukat, a gyerektémát, a pénzügyeket, és belefullad ebbe az egészbe, mert nem tudja, hogy oldja meg, csak egyedül akar lenni és magával foglalkozni és rendbehozni az életét, és ez később még úgyis előjönne, ő pedig nem akar engem bántani. megszakítani a kapcsolatot sem akarja, de képtelen megfelelni egy párkapcsolat követelményeinek. persze szex ne legyen, mert ő nem csak kihasznált és továbbra sem akar.

 

eközben már hazaértünk hozzá, és harapófogóval kellett értelmes dolgokat kihúzni belőle, és továbbra is hajtogatta, hogy sajnálja, meg satöbbi, de ha jól értem, se elég időt, se elég energiát nem tud most rám szánni, és nagyon-nagyon mindenszar. meg hogy az exe bírósághoz fordult teljes felügyeletért, és ez mitadjisten múlt héten derült ki, az idézés meg tegnap érkezett, és ez szörnyű is meg sok pénz is pedig neki erre már nem nagyon fog tellni.

 

 

vagyis hogy értitek.

nem tudom, mit mondhatnék.

korai volt? és ha igen, érdemes várni?

vagy csak nem szeretett belém, és ha minden jó lenne az életében, akkor se tudna?

 

most akkor csak gyáva volt szakítani, azt várta, hogy tegyem meg én, vagy gyáva kimondani, hogy valójában mégis "én nem kellek" van, nem akar megbántani, vagy csak jó emberként akar feltűnni a maga szemében? még győzködte magát, hogy menni fog ez vagy inkább csak tologatta a dolgot? most hazudik? akkor hazudott? és kinek? vagy csak shit happens?

 

 

kívülről nézve annyi, hogy:

nem állok készen egy kapcsolatra de azért maradjunk barátok. (csoda, hogy a "jobbat érdemelsz, nem vagyok méltó hozzád" nem hangzott el.)

 

közben meg belülről ott van, hogy:

pontosan látom, mennyire szenved, és nagyon is ismerem, milyen, ha így el van keseredve az ember, ennyire kilátástalannak lát mindent, teljesen kitölti a saját problémája és képtelen mással foglalkozni. valóban létezik, hogy minden beborul, és senki más nem fér bele, azok se, akiket szeretünk, egészen, amíg valami megnyugtató, elfogadható álláspontra nem jutunk. ez elvesz minden energiát, kitölti a fejet, sőt, az egész testet, őrli az embert, amíg tart.

 

persze ki tudja, meddig tart.

 

 

 

 

és most itt agyalok, kattogok, mert az egyik pillanatban emelt fővel szembenézek: hát ez van, szép volt, tévedés volt, akármi,

a másikban rohadtul kapaszkodok, hogy nem, nem, nem.

 

nehogymár tényleg ezért legyen vége... hát itt vagyok, csak beszéljen róla, csak segíthessek valahogy.

ha ugyan tényleg ez a fő probléma, nem pedig csak az egyik fő, míg a másik az, hogy nem az a nő vagyok, aki legyen ott.

ha ugyan lehet egy ilyenben segíteni, akár csak kivárással is, vagy úgyis megölne mindent.

na jó

kőkemény munka árán meggyőzött, hogy félreértettem, hogy nem is úgy van, köztünk, velünk minden oké, csak én magyarázok bele dolgokat, egész más baja van, azt érzem, tök kis hülyének tűntem, hogy parázok itt össze-vissza, közben ez csak nettó szemellenzős önzőség...

 

erre tegnap este szakított velem.

most meg nem tudom, mit csináljak

egyedül akar lenni. szarul van.

nekem meg bűntudatom, hogy ezt nem értettem előbb, meg persze haragszom is, hogy miért nem volt képes inkább erről beszélni, kihagyva az ominózus, elbizonytalanító mondatokat. vagy legalább ne hagyta volna, hogy ezeken pörögjek, miközben nála meg totál máson volt a hangsúly...

kommunikációból megbuktunk, asszem.

fogalmam sincs, hogyan kell valakit egyedül hagyni. nyilván várok, amíg majd ír, de akkor is, legszívesebben szorosan átölelném, meg simogatnám a fejét, míg el nem alszik, de ez is inkább az én vágyam, ilyen kis önző vagyok, na.

ő meg azt hitte, tegnap, hogy szakítani megyek. pedig csak vártam arra a pár szóra, hogy nem is úgy van, ahogy értem, hogy nincs is semmi baj...

most ülök a szobámban, a kosz közepén, azon agyalva, hogyan vonatkoztassak el, mert nem fog jönni este, nem fog keresni, hogy hé, mégis, hiába jár folyton ezen az eszem...

ő egyedül akar most lenni, én meg vele. segíteni úgyse tudnék.

ezért inkább törölgetem a port, pakolászom a mindent. csak leültem, hogy kikapcsoljam a gépet. hogy ne tudjak hová kivonulni a valóságból.

heló világ, it's me, again.

csináljunk újra vállalható szobát.

az csillámpónikról

most azt mondta, jogos a harag, de azt is, hogy igazából jól félreértettük egymást.

később pedig kiderült, hogy totál maga alatt van, és én erről nem is tudtam. csak azt tudtam, hogy valami nem jó, éreztem, hogy nagyon nem oké, pont. de (mint kiderült) nem tudtam, miért.

legalább beszélt erről is.

legalább ma már túl tudok lépni a saját érzéseimen, hogy őt is meglássam a sztoriban.

a múlthét mondjon le - ja, már vége? ja, akkor jó.

kapcsolati krízis, menstruáció, fájó hegek, takony, sok munka, kevés értelmes találkozás, kialvatlanság, romlott kaják.