egy újabb hét (7végi poszt)

hát hova lett...

a hét elején mindig volt valami és mindig voltam valahol vagy valakikkel:

meglátogattak a szüleim (mutattam nekik jó beülős helyeket és túléltem őket),

voltam társasozni egy könyvtárban (és olyat tanultunk meg, ami itthon is sorban állt, juhú),

fetrengtem a társasos srác* kanapéján (és szíven ütött, hogy mikor bealudt tvzés közben, rájöttem, mennyire jólesik, ahogy csak ott szuszog mellettem, csak úgy szigorúan össze nem érve),

(( *nem vele voltam a könyvtárban, az másik vonal ))

villásreggeliztünk M.Gray-jel, aki amúgy szivem egyik csücske,

voltam a szomszéd helyen inni ismerőssel is meg később egyedül is, 

előbbinél kitaláltam, hogy majd társasozzunk hármasban az unokatesómmal,

utóbbiból az lett, hogy végül találtam társaságot arra az estére, ilyen klasszik 'gyere, ülj át a mi asztalunkhoz' módon,

amiből az lett, hogy egyikükkel másnap délutánig fetrengtünk és meg lettem nagyon szeretgetve .. aztán addig bénáztunk, hogy szex majdnem nem is lett, de elmentünk kvzni, dumáltunk, erről is, aztán csak visszamentünk összehozni - bár őszintén, ez a semmire se elég kategória, mert sose jut sehova,

de ez most jó volt, marmint nem maga a szex, hanem mert nagyon kellett is már, a csillapithatatlannak tűnő falkaparásra, meg leginkább mert feltankolt intimitásból, ölelgetésből, simogatásból, kapcsolódásból ... szóval most egyáltalán nem érzek szégyent vagy zavart, megbánást, mint korábban,

bár amiatt aggódom, hogy 4 hónap alatt a 3. emberrel voltam (a másodikról nem írtam, de hogy egy nagyon részegen rosszul kijövős katasztrófa volt), nem érzem magam biztonságban idekint, a fix kapcsolaton kívüli világban,

és szomorkodtam egy sort, mert abszolút bennem volt, hogy de én a sraccal akartam volna felavatni az ágyam és ez így mi, szoval hogy mennyire tényleg belezúgtam, ...

lógtam többx a volt munkatárs barimmal,

közben pedig elkezdtem tényleg takaritani-pakolni,

de hát borzasztó nehézkesen megy...

ésss most pentek délután óta meg magamban vagyok, begubózva, ésss így egyre távolabbinak érzem, hogy valaha újra működjek,

de azért csinálgatgatom a dolgokat, aztán valahogy majd lesz.