visszajött egyik kedvenc kolléganőm a nagyon várt nyaralásból. örömmel, széles mosollyal fogadtam: na, milyen volt?
hát...
hogy előtte ő találta holtan szeretett nagyanyját. hogy már nem lehetett lemondani. hogy gondolhatom...
gondolom - az arcára van írva az egész.
persze a benti halálhìreket is most tudta meg, tőlem.
megrendülés a köbön.
ezek.
már az is, mikor a koleganő, aki az apját vesztette el most, először érkezett be talpig feketében.
mondasz valamit, részvétteli kézszorítással, muszáj, a hallgatás helyett, a hallgatás rossz. érdekelnie kell. akkor is, ha elsírja magát, akkor is, ha előre félelmetes megállítani.
meg amikor először jött a kolega-féle váltás. a némaság.
az a fajta némaság.
amikor az egyik srác halkan sorramegy nálad a szekrényeken egy jelöletlen kulccsal. ledöbbensz. tudod, szavak nélkül is, egyből, mi történik, mit is keres.
közben ugyanúgy teszed a dolgod, beszélsz a random érkezőkhöz. tényszerűen nincs csend, te mégis hallod.
és ebben a nehéz csendben, a szemed sarkából követed, ahogy megtalálja és kipakolja melléd darabonként, ami ittmaradt utána.
lassan, finom óvatossággal. tisztelettel.
(kegyelettel?)
egy szó sem esik róla. senki nem is sír.
csak ül a mellkasotokon az a torokszorító csend.
mindenki más meg jön-megy, mit sem tudva az egészről.
szóval ezek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése