2017. július 16., vasárnap

tanulságszilánkok

- az a benyomásom, hogy mintha összességében jobban menne egy csomó minden. az ilyesfajta krízisek legyűrése. a disztingválás. a magammal való együttérzés. a mások támogatása.
(aztán fene tudja, de pl viszonylag hamar elaludtam utána, és pl fürtösnek sem azért nem mondtam el, mert nem mertem terhelni vele, hanem szabad, önazonos döntést hoztam, hogy most nem hozom be, aztán ha mégis elfajul nagyon, akkor még mindig megkereshetem...)

- egy időben úgy hittem, a nemszeretettség bánt, most már határozottan állítom, ilyenkor a biztonság, mint kielégítetlen alapszükséglet a gyökérok. 
az az ősi alapvető tudás, hogy ha nem szeretnek, nem tartozom oda, bele fogok halni. nem a lelki fájdalomba, hanem tök komolyan és szószerint.
hogy nekem igazából ez a bajom általában, mikor bármilyen módon benyomódik rajtam a piros gomb. hogy konkrétan életveszélyt jelez a rendszerem.
(és akkor erre gyönyörűen rárímel a terápiás elméleti keret, hogy ilyenkor nagyon mély és korai sérülés aktiválódik, hogy gyerek mód, hogy büntető szülő, ezek ilyen sémaizés megközelítések asszem, és de jól megfogják a lényeget...)

- tényleg mindent egyszerre érzek ilyenkor: hogy haragszom magamra, rájuk, ott akarok lenni, de nem is, jogos a részem, jogos a részük, stbstb... mindent. elég pusztító érzések is tudnak jönni, amiket jó nehéz kibekkelni, az van.

- az jól jött ki, hogy ébren voltam, mikor fürtös megkeresett egy help-pel. azt a visszajelzést kaptam reggel, hogy tudtam is neki érdemben segíteni, illetve inkább a beszélgetésünk. (mint ahogy nekem is szokott ő!)
valójában semmi mást nem csináltam, mint elfogadást és együttérzést tanúsítottam, és segítettem kívülről felgöngyölíteni neki, mit és miért érez, együtt gondolkodtunk, emlékeztettem, miket szokott mondani, hogy a saját sztorijában kontextusba tudja helyezni az aktuális helyzetet.

- a beszélgetésünk marha hasznos volt, rájöttem, rajtam mennyit segíthet, ha krízisben megkeresek valakit, aki ugyanígy együttgondolkodik velem. nem megoldani kell helyettem, mint ahogy helyette se kellett, csak kívülről belenyúlni a beszűkült helyzetbe és nem engedni, hogy elvigye az embert, hanem kicsit tágítani a perspektívát. egyszerűen jelen lenni, hallgatni, kérdezni, emlékeztetni, mindenféle elvárás vagy ítélkezés nélkül.
(ez a cél, nyilván nem sikerülhet mindig tökéletesen.)

- megerősített benne, hogy ez működik: hogy csak meg kell érteni, mit miért érzünk, és az ilyen racionális levezetés segít, mert lesz miből kiindulni.
személyes példa:
probléma: összevesztem anyámmal.
következmény: geciszarul vagyok.
na de mi is a valódi probléma?
valódi probléma: nem érzem magam biztonságban.
megoldás: átgondolni, valóban nem vagyok-e biztonságban, mit tehetek, hogy abban legyek...
következmény: ha rájövök, hogy reálisan nézve biztonságban vagyok/ tudok tenni érte egyedül is, máris eltűnik az életveszély-jelzés, tehát megváltoznak az érzelmeim, állapotaim, és egyből sokkal könnyebb.
(fogalmam sincs, mindenre ráhúzható-e ez a logika, vagy csak az én betegségem bizonyos részeire, de hogy működik, az biztos.)

- meg pl arra is rávezetett, hogy a széteséseknek tényleg mindig van egy/több jól beazonosítható oka. akkor is, ha számunkra pont nem logikus, valójában, visszafejtve mindig nagyon is az.
nem olyan nagy rejtély, csak meg kell tanulni elvonatkoztatni a felszíntől és abból a tényből kiindulni, hogy a másik saját aktuális helyzetértelmezése indokolttá teszi a rossz érzéseit.
(lehet, hogy ha velünk történik ez, mi nem buknánk ki rajta. de számára más az értelmezési keret. ha mi is abban az értelmezési keretben látnánk ugyanazt a történést, mi is ugyanígy kibuknánk.
azt hiszem, ennyit kell tudni az empatikus hozzáálláshoz.
számunkra teljesen idegen, látszólag értelmezhetetlen krízishelyzetek mögött is pontosan ugyanazok az univerzális folyamatok állnak, amiket mi is megélünk a saját kríziseinkben, csak le kell hámozni a látszólagos egyéni különbségeket és a konkrét szituvariáns mögé nézni picit, a mélyére, ahol ugyanazokat az alapigényeket és érzelmi szükségleteket és félelmeket találjuk.)
(ezt nem fürtösről írom, hanem már általánosságban filozofálva - drága, magadra ne vedd!)

- most ez lehet, hülyén és öntelten hangzik, de igyekszem olyan lenni, akire lehet barátként számítani. akinek azt mondom: hívhat bármikor, az tényleg hívhat bármikor. nem ígérem, hogy segítek, de azt igen, hogy ott leszek, ha tudok, és megpróbálom azt adni, ami kell.
van még hova fejlődni, de tényleg igyekszem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése