és igen, megvolt a nagy esemény. nem voltam biztos benne, hogy el akarok menni, de aztán ... mégiscsak... az első... lehet, az utolsó is... és annyit küzdöttem érte...
mikor felvirradt a diplomaosztó napja, már semmi kedvem nem volt hozzá. tulajdonképp egy hónapja nem aludtam ki magam igazán, és majdnem bőgtem már attól, hogy egyáltalán föl kell kelni, nem hogy még dolgokat csinálni is...
kénytelen voltam reggelizni, mert a jobb idő hozza vissza az étvágyamat, kínkeserves volt a kapkodós összekészülés-elindulás, a lépcsőházban rájöttem, hogy másnapra valami munkálatok miatt otthon kéne lenni, de én dolgozom és most mi lesz, egyre tolódott a pasimmal megbeszélt találkozó, a metrón összeveszett velem az anyám telefonon, többek közt azon, hogy jajj, lehet, hogy kellett volna virágot hozniuk (szerintem meg tökmindegy*), szóval kenődő sminkkel és remegő hanggal felhívtam a pasimat, hogy csak beszéljen hozzám, mert én ezt a napot nem akarom így...
aztán ahogy belekezdett a világ legszexibb** dékánja a beszédbe, aki anno, tíz éve a kedvenc tanárom volt és instant szerelem, elpárolgott minden hajszoltság, és totális boldogság volt...
mindenki jókat mondott, teljesen megfogták a szakunk lényegét, megtapsolhattam egy cuki volt munkatársamat is, ahogy átveszi A papírt,
és átvehettem én is, ami életem egyik legeksztatikusabb pillanata volt, szóval.
megadták a módját, és a dékán képes volt aznap többszázadszorra is csillogó szemmel mélyen a miénkbe nézni, és őszintének tűnve gratulálni, és még annak a bizarr közjátéknak is értelmet adni pár szóval, amikor valami srác ünnepélyesen elénekelte a Ha Koncz Zsuzsával járhatnék című számot...
utána kiderült, hogy a szüleim elvinnének ebédelni, amit kissé fájó szívvel inkább kávézásra cseréltem, mert szerintem most nem fér bele, de az már jó volt, az estét meg a pasimmal töltöttem... igazi lelkizést toltam a képébe sötét dolgokról, mert a nap sok mindent felkavart, mégse szaladt el... igaz, vacsorázni nem tudott elvinni, csak egy késő esti mekizésre futotta az időből, mégis klassz volt.
közben volt egy rész, amikor vagy negyed órát a ház előtt sírtam a meghatott boldogságtól (egymagamban), mert ez a nyavalyás kis diploma annyi mindent jelképez az elmúlt tíz évből, egy igazi győzelem, egy korona, valahol egy korszakváltás is, a bizonyítéka, hogy igenis megéri küzdeni, és haladni, amerre menni akarok...
#megcsináltam
#pedigsokszornagyonfájt
*azóta rájöttem, hogy szeretnék virágot kapni, mondjuk csak úgy, és elég egy szál is.
** legszexibb és leglazább és legközvetlenebb, miközben qrva okos és az egész előmenetele a szakmaiságának köszönhető, ami milyen ritka már.. elsőben az összes csaj itta a szavait, csak ült törökülésben az asztal tetején és oltotta belénk az egyetem meg a szakma szeretetét. egyszer meg írtam neki egy hivatalos mailt, mikor már majdnem ennyire fejes volt, és erre felhívott telefonon. értitek, álltam a piac közepén, és a nagyember hívott, hogy akkor dumáljuk már meg, én mit szeretnék, aztán meglátjuk.. eleve, honnan szedte a számom, meg hogy ezt így nem a titkárnők szokták? szóval annyira szép keretes szerkezet volt most ez így, a végső kézfogással...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése