hogy is volt

úgy volt egyébként, hogy elindult egy új folyamat bent tavaly nyár elején kb, ami ígéretes utakat nyitott, majd be is lett ígérve egy előrelépés, kisfőnökséggel, értelmesebb és szélesebb feladatkörrel, jobb fizuval, még akkor ősszel,

amivel kapcsolatban - mint kiderült - hintába tettek, meg hitegettek, majd félreállítottak (vagy hát elsikkadtam a képből, fene érti ezeket a dolgokat),

de annyira sokat dolgoztam a témán, és annyira kellett volna az a pénz, hogy az elköltözés dolgot meg tudjam csinálni, plusz maradjon valami talaj hozzá a talpam alatt és szociális háló (számíthattam volna sok emberre onnan lelkileg), hogy beleálltam, küzdöttem érte és igyekeztem kivárni, hogy végre, végre leokézzák, megírják, módosítsák, elfogadják, engedélyeztessék és kihirdessék az új szerepköröket, ami csak tolódott és tolódott...

sokszor még este itthon is meg hétvégén is a témával foglalkoztam, felnőttképzéses tanfolyamra is befizettek, élveztem is, hogy felgöngyölítsem és kitaláljam és majd megszervezzem, és úgymond láttam a pályán: ráláttam a problémakörre, úgy, ahogy senki más, tudást is szereztem róla, kapcsolatban voltam nagyjából minden érintettel az összes gyakorlati szinten (több tucatnyi fős nagyságrendről van szó, de igazából a vezetőik nagyjával is, stbstb, még a kapcsolódó külsős cég és intézmény embereit is ismertem már),

és elvben a munkahelyem szándéka is az volt, tőlem függetlenül, hogy ezt a problémakört oldjuk meg, mert egyre sürgetőbb, belső működést nehezítő konstans dolog, és még pénzt is szántak rá, 

és hosszú távú megoldást hozott (/hoztam) volna folyamatszervezési kérdésekben, gatyába ráztam volna nekik egy ránézésre uncsi és érdektelen, de igazából fontos és darázsfészek témát nagy lelkesedéssel, majd biztosítottam volna a szinten tartását meg folyamatos aktualizálását,

és olyanok történtek, hogy többször úgy tűnt, mégse lesz belőle semmi, de, nem, de, nem, majd arra jutottak, hogy mégis, de nem teljesen úgy, és miután minden szinten ezer évet csúszott, végre csak kijött az új struktúra, és benne volt, amit rám kitaláltunk. 

csak épp nem voltak hozzá ugye nevek.

húzták, halasztották konkretizálni, és a végén egészen konkrétan betöltetlen maradt az a rész (meg még pár másik is amúgy), nem adták nekem a feladatot, mert nem adták hivatalosan senkinek. 

helyette hagyták, hogy egyes a témában inkompetens fontoskodó kollégák továbbra is ingyen és nemhivatalosan beletrollkodjanak,

elköltöttek min. másfélmilliót, hogy papíron (de csakis papíron) szülessen megoldás, de lehessen rá mutogatni, hogy mindent megtettek,

engem pedig nyomtak lefele az előléptetés helyett, és gondolták, hogy majd mosolyogva végzem nekik a kulimelókat és a már kb megalázóvá módosított munkakört, az egyre méltatlanabb körülmények között.

szóval a bő háromnegyed éves hajtás, küzdés, várakozás és bizakodás vége egy naaaagy földbecsapódás és felmondás lett. amire a főnököm azt merte mondani, hogy őt váratlanul érte. haha.

nagy elégtétel volt utána visszahallani, hogy mivel a problémakör, amit papíron megoldottak, pont ugyanúgy fennáll, és a nemhivatalos belekotyogók nem mozdítottak rajta érdemben pozitív irányba, végül soron kívül kiadta a főnim egy (kis) részét az emberének megoldásra, aki semmit se ért hozzá nyilván, rálátása a gyakorlatra és munkatársakra pláne nincsen, és azokat kezdte kérdezgetni a nulláról, akiknek majd' egy évig vehemens kiselőadásokat tartottam, hogy mennyi mindent kéne máshogy csinálni és miért, meg hogy miért nem engedik, hogy csináljuk, csináljam, stb. ők meg mondták neki, hogy de hát itt a nádja volt, aki tudta ehhez a dolgokat, ki is taníttattátok és már csak a felhatalmazásra várt, hogy megcsinálhassa, és aztán ti nem engedtétek oda a feladathoz... hesteg káröröm.

amúgy ez a kis rész önmagában, úgy, hogy nincs mögé téve a folyamatok optimalizálása, a hibák feltárása után, a belső igényekkel és a törvényi előírásokkal összhangba hozva, lópikulácskát se fog érni.

nem mondom, hogy ne lehetne megoldani nélkülem, persze hogy meg lehet, senki se pótolható, de egyrészt én egy hub voltam, 

másrészt az elmúlt évben kapálózva-integetve, mégis tehetetlenül végignézhettem, hogyan tesznek óriási energiákat abba, hogy végül ne oldódjon meg ez a kérdés, teljesen értelmetlenül, logikátlanul, mert sokkal kevesebb erőbefektetéssel már tízszer kipipálhatták volna, wtf, szóval tutira most is csak ez folytatódik.

azt mondták a többiek, hogy szerintük 1) teljesen érthető, hogy el akartam jönni azok után, amiket velem csináltak, és nagyon bátor lépés volt 2) az új vezetők és a régiekből azok, akiket pozícióba hoztak, dilettánsok (szerintem is amúgy, meg kb minden kolléga szerint, aki belelátott, mik mennek 2) esélyem se volt, mert én anno csak a recis csaj voltam, és azon bizonyos nagypofájú, beleszólós (és számomra értelmezhetetlenül rosszindulatú) régi kollégák, akik kéretlenül beleszóltak a témámba, belehaltak volna abba, ha több leszek náluk (ja, egyikük meg anno csak a büféscsaj volt, ő már csak tudja, mennyit számít ez),  3) már régóta el kellett volna jönnöm, mert ha kineveznek is, akadályoztak volna csak a hülyeségeikkel, csak tönkrementem volna bele.

amúgy most odabent már nyakig ér a kaki. még olyanok is legszívesebben eljönnének, akik azt gondolták, ők aztán soha (de nem fognak, aki tudott, már elmenekült), már vége a formálódásnak és látszik, milyen az új vezetőség és az új rendszere (nem jó), és a beígért pluszpénz mostanra elinflálódott volna annyira, hogy végülis nem érte volna meg amiatt maradni.

de engem mindez brutál padlóra küldött a hónapok alatt. az őrlődés, a várakozás, a sakkozás a lehetőségekkel, a számvetés, hogy akkor mi lehetne ebből a hülye élethelyzetből a kiút és hogy' jó a megoldási sorrend... próbálni közben nem teljesen szétzuhanni, minden nap felkelni és nem belehalni, végül feltenni mindent erre a lapra, elviselni a bizonytalanságot, a hintázást, a kétségeket... a hülyéket (nem a butákat, mert ha azok jóindulatú buták, hát üsse kő, na de a rosszindulatot, meg a hangos és ellenséges inkompetenciát... ahh).. nézni a sok értelmetlenséget... csalódni az illúzióban, hogy aki magasra jutott, indokoltan jutott odáig.. szembesülni a hazugságokkal... azzal, hogy pénzt sose az kap, aki megérdemli... látni, hogy egyre rosszabbak a dolgok, de fogösszeszorítva viselni, mert már mindjárt kikerülök onnan és onnantól más lesz... és a szembesülés, hogy nem sikerült. sőt, hogy még az addigi jó dolgokat is elveszik... és hiába volt a maradás, hiába volt, hogy nem fordultam a diplomázás és némi "pihenés" és gondolkodás után a szakmám felé, legalább tanulás szinten, míg a csoporttárs barijaim igen. hiába maradtam le, ki. (bár tán akkor se lett volna bátorságom hozzá, ki tudja...)

de a satubaszorult állapotból kilökött az, hogy felmondtam. végre elmozdult valamerre az egyik meghatározó dolog. azt éreztem, így vagy úgy, de lendületet kaptak a problémás pontok, amikről mindig csak rébuszokban írtam, amik olyan régóta fojtogattak.

fontos lépés volt, elindulás, csak épp a folyamat mostani része nem tetszik. (ahh, az egész, éveken átívelő újéletkezdés egy óriási szívás, igazából.) és nem tudom, jutok-e vele bárhova így érdemben.

már nem vagyok büszke magamra

 szóval egy darabig nagyon normálisnak tűnt a folyamat, aztán az egész átment egy ilyen borzasztó ciki izébe, amire nem számítottam - vagy legalábbis reméltem, hogy nem ilyen lesz, hogy már megváltoztam, jobb lettem, már nem történhet meg, stb. 

mindjárt lejár a hivatalos álláskereső státusz, és én még nem jelentkeztem egyetlen állásra se. mondom egyetlen egyre se.

egyszerűen nem tudom, mit mondjak.

él a fejemben egy felnőtt, felelősségteljes, összeszedett, én-nek definiált nádja, aki kétségbeesetten nézi, mit művel úgy összességében, kontrollálhatatlanul.

újra ugyanaz, ami régen is, a legnagyobb gödrökben: nulla irányítás, alig vagyok felnőtt módban, kb pánikrohamok és azok elkerülése, hasítás, hárítás teszi ki minden időmet. 

csodálatosan elvagyok azzal, hogy társasokat és halloween-i meg karácsonyi dekorokat, meg ajándékokat keresek, meg ezekben a témákban információt, meg újra főzni is elkezdtem néha, miközben túlélek.

ez kb minden, amit fel tudok mutatni.

közben mélységesen szégyellem magam, és egyre jobban elszigetelődök, hiszen mindenkit csak az érdekel, találtam-e már állást, és ha nem, miért nem, és tudom, hogy senki se tart normálisnak egy olyan embert, aki ezt a normális dolgot nem ugorja meg. azzal baj van, és akivel baj van, azzal nem érintkezünk, de legalábbis nem tartjuk egyenrangú félnek.

tudjátok.

próbáltam terapeutát is keresni, de 3x lepattantam, egyszer vissza se jeleztek, egy keresésre a barátaim módszeres csopijában senkit se ajánlottak, egy kókler lett volna csilliárdokért, amúgy mindenhol óriási várólisták, van ahol pl egy éves, meg iszonyat árak - de amúgy abba a keresésbe is képtelen voltam igazán beleállni, mert nagyon nehéz szembenézni a kérdéskörrel.

közben meg, ha néha kívülről ránézek, akkor egy full érthető krízisben vagyok: 

el kéne indulni a szakmában, amihez brutkó módon inkompetensnek érzem magam és iszonyat félek tőle, a bántalmazó hátteremnek és legutóbbi munkahelyi kudarcomnak, meg a kudarcos élettörténetemnek hála még mindig nulla önbizalmam hozzá, szerintem tudásom se, pedig sokaknál fényévekkel többet értek belőle,

plusz q.a keveset keresnék vele, de akkor hogy költözök el,

merthogy itt a másik, párhuzamos krízis-ok, hogy tudom, hogy ki kell lépnem ebből a kapcsolatból, annak minden nehéz vonatkozásával (hosszú kapcsolat utáni erős kötődés ellenére szakítással járó érzelmi dolgok),

miközben rettegek tőle, rettegek elveszíteni a családom (pasi és gyerek), az otthonom, tulképp az életem összes még megmaradt dolgát,

rettegek megint szegénynek lenni, mint a templom egere,

rettegek magamra maradni a születési családommal, akikkel továbbra is csak úgy bírok érdemben érintkezni többnapos megborulás nélkül, ha ott a pasi,

 a tesókkal ugyan szorosabb a kapcsolat, de ők igazából olyanok, akiket nem akarnék barátnak, sajnos (nem csoda, hiszen ugyanabból a diszfunkcionális sz.rból jönnek, mint én), a nagyobbik csomószor vállalhatatlanul bánik a gyerekével, a kisebbik meg hajlamos lekezelően, magas lóról, lenézően kommunikálni, szóval inkább kényszerűség ez, na, magamtól távolabb lennék, mint ha nem lennének tesók/ nem lennék ekkora szükségben,

és magányos vagyok borzalmatosan, 

a pasi nem ért engem egyáltalán, utálom, ahogy a világot látja, ahogy működik, hogy nulla önreflexiója van és érzelmileg elérhetetlen 99, 9 %-ban, az enyémtől totálisan eltérő működéssel és értékrenddel és fontossági sorrenddel, és beláttam már, hogy leginkább funkció vagyunk egymásnak, és ő is utál kb mindent, amitől én én vagyok (- a szó jó értelmében én),

akiket a barátaimnak mondok, valójában mind csak távoliak, akikkel havonta tudunk max kommunikálni,

ráadásul épp most jöttem rá, hogy nem is számíthatok a legközelebbinek gondoltakra, mert amikor most szóba került, hogy hogy vagyok, és kibukott, hogy mennyire rosszul és mekkora bajban, csak annyit írtak, hogy sajnálják - hát nem tudom, én nagyon igyekszem ezt nem rájuk terhelni, semmilyen formában, és nem is várom, hogy megmentsenek, de legalább barátként mellettem állhatnának, pl felhívhatnának, vagy valami (erre most utólag, pár nap után jöttem rá, hogy jé, igazából miez így). én legalábbis ezt tettem volna, és fáj, hogy nekik eszükbe se jutott. ráadásul szakmabeliek, így méginkább megdöbbent, azt hiszem. azt veszem észre, egyre távolodnak, ők együtt dolgoznak és tanulnak, tolják ezerrel a szekeret, fiatalabbak és építik a kis életüket, én meg szerintem már csak úgy jut is marad is alapon vagyok meghívogatva néha találkozni, de a valódi kapcsolódásból nem jut, vagy nem vagyok rá érdemes, nem tudom. fáj, hogy vakok a nyomoromra, vagy legalábbis úgy érzik, nincs vele dolguk.

fürtös is felbukkant újra az életemben, de nemigen kommunikál, csak párhavonta.

a volt munkatársaimnak meg nem tudok elszámolni azzal, ami történik velem.

én meg azt gondolom, teljesen érthető volna az igényem a minőségi emberi kapcsolatokra, és szomorú vagyok, amiért nincsenek, nem tudnak valahogy lenni, ez is egy vaskos nehezítés.

és a pasival nehéz együtt lenni, elviselni őt, miközben ott a kettősség, hogy sokszor jó odabújni alváskor meg együtt menni dolgokat intézni, meg megölelni, meg ő a családom, őrülten vágyom vissza hozzá pár nap után, de hazugnak is érzem magam, és nehezen viselem, hogy csak vele érintkezem, és iszonyat sokat itthon van,  de ha elmondanám neki, hogy el akarok menni, már rakna is kifele, mehetnék anyámékhoz aminél minden jobb, ez is, fényévekkel.

a gyerekkel is borzasztóan fáj és nehéz, tudom, hogy érzi, hogy nem stimmelnek a dolgok, hiába teszek meg mindent, mimkor itt van, hogy ne menjen át.

ja, és idén még nem szexeltem (és nem én nem akartam), egyetlen egyszer próbáltuk meg, májusban, de akkor meg már annyira fájt, hogy nem tudtunk, és azóta igazából már én sem tudom elképzelni. 

már azt sem tudom elképzelni, hogy megfelelő férfinak még kellhetnék valaha, undorítónak érzem magam, rondának és öregnek,

és életközepi válságom is van, mert középkorú lettem, elmúlt a fiatalságom és nehéz számot vetni azzal, hogy elpazaroltam, 

és ez csilliárdszorosára emeli a rettegést az újrakezdéstől, az egyedülmaradástól, 

miközben gyászolom azt a vágyam, hogy családanya és feleség lehessek, 

és hogy valaki gondoskodjon rólam, pedig mindig csak erre az egyre vágytam, hogy egy férfi, akivel szeretjük egymást, otthont teremtsen nekem, és gondoskodjon rólam (persze emellett én is róla, de anyagilag ő lett volna a fő, mert én nem értek hozzá, nekem láthatóan nem ment sose és nem látok esélyt, hogy ebből még valami a mai árak mellett legyen),

ja, és az önfenntartásról annyit, hogy bármilyen munkához full hülyének tartom magam, nem csak a szakmámhoz, úgy érzem, semmire se vagyok alkalmas,

emellett hányok az alkalmazotti lét gondolatától is, hogy újra minden nap meg kelljen erőszakolnom a bioritmusom és elvegyék az életidőm nagyját, és az emiatti zsigeri ellenállást is folyton kezelnem kell, ami csak nyeli és nyeli az energiát,

angolul még mindig nem beszélek, nem tudok nekiülni, csak vidiket nézek, az meg lóf.sz,

szerintem amúgy debil is lettem, hiába vágytam mindig arra, hogy okosnak tartsanak, és gondoltam magam okosnak, kifele idegeneknek csak makogok a szorongástól, meg valahogy csomószor nem működik az agyam, nem tudok értelmesen beszélni már, nem tudok magamról jó benyomást kelteni, asszem,

és ugye épp ott tartok, hogy nem tudom kontrollálni magam és az életem, ami halál rémisztő, és csak még lejjebb lök az alkalmatlanság-érzésben,

ó, és infláció, politikai környezet, háború a szomszédban, általános félelem és bizonytalanság a jövőt illetően,

szóval elveszettség, kilátástalanság, rmeghasonlottság, nulla biztonságérzet, nulla hozzáférhető belső erőforrás, fullasztó magányosság és szorongás és önutálat és szégyenérzet, amiben a max az, hogy a mindennapos túlélésért harcolok.

hát így ennyi jutott eszembe, de még fejtegethetném okosan, csak most inkább megyek hajat szárítani, ezt meg belehányom az éterbe.

büszke vagyok magamra

 felmondtam.

anomáliák

- a magyar posta úgy, ahogy van

- a munkahelyemen a főfőnökök nagyja, különös tekintettel a saját közvetlenemre

- ugyanott egyes emberek, akik az egyes kérdésekben egyáltalán nem kompetensként akkora szájjal osztják az észt, hogy a bécsi kapu 2x beleférne

- a rendszer azon sajátossága, hogy ezen emberek mindezt bármifépe papíros felhatalmazás nélkül megtehetik

-  egy bizonyos nagy ügy tudott megoldása helyetti rengeteg pénzért, nagyon sok idő alatti nemmegoldása

- 30 fokos iroda

- hogy épp nem tudjuk, mi a munkánk és senki se hajlandó elmondani

- hogy miután megtalálom az álomnadrágomat, és megnézetem, van-e még valahol belőle, lelkesen válaszolják, hogy van színben-méretben, 9 db is, majd amikor jelzem, meg is venném, közlik, hogy jaaa, az nem lehetséges, mert fizikailag nincs hozzáférés a központi raktár készletéhez, se infó, hogy mikor mi lesz vele...

- hogy ezek után javasolják az appban rendelést, amit viszont ha le akarok tölteni, kiírja, hogy az én országomban nem elérhető, amire az a válasz, hogy ja, néha szokta engedni

- hogy egy hétéves gyerek azt mondja a szájával, nem akar apához jönni [a nyári váltotthetes időszak előtti utolsó kapcsolattartásra, ami pont úgy jön ki, hogy egybefolyik az első, apás héttel], mert az már 9 nap egyben és az nem igazságos

- hogy a gyerekanyja szerint ez a gyerek önálló gondolata, ésss egyben jogalap arra, hogy ne engedje, de legalábbis veszekedjen előtte az gyerek apjával hangos-látványosan-hosszan, amig apa inkább elcseréli azt egy szept eleji pótlásra

- hogy meg lehet húzni egy női mell szalagját szimplán alvás közbeni forgolódással

- hogy egyáltalán meg lehet húzni

- heti 5x8 órás munkarend és -mennyiség társadalmi elfogadottsága (nincs életem, hesteg)

- igy hirtelen ennyi

van, ami van

egész sok szeretett ember

nem tudom, elég-e

minden egy kib.tt libikókázás fázisa csak

#azélet..olyan,hogy...néhacsak... nemtom.

meg csomó minden van még

például, hogy már (többnyire) tudom, hogy ő magától igazából sohasem mond rám jót. de tényleg. vagy rosszat, vagy semmit, max ha konkrétan rákérdezek valamire.

rosszat azt viszont úgy, hogy mondjuk nem az adott cselekedetemről beszél, hanem kiterjeszti az egész személyiségemre egyből, sőt, a rám (általam már tudottan) jellemző jó dolgok ellentétét is. pl amikor a fejemhez vágja, hogy olyan ember vagyok, akire nem lehet számítani, vagy bennem nincs segítőkészség  vagy... szóval olyasmi nem, amiről így a környezetem többi része az ellenkezőjét szokta visszajelezni, és magam kifejezetten fontos pozitív tulajdonságomnak tartom.

és ilyenkor mondjuk nem is az fáj, hogy rossznak lát, hanem különösképp az, hogy ennyire nem látja, milyen ember is vagyok én.

ha belőle kell kiinduljon az önismeretem (mely, mint tudjuk, ingatag lábakon állt és még most se túl stabil), akkor kifejezetten egy semmirevaló élhetetlen-életképtelen vagyok, akiből hiányzik minden fontos pozitív tulajdonság, és nemigen lehet mit szeretni benne.

de amúgy nem. valahogy már tudom, hogy nem. hogy amúgy pl egy lelkiismeretes, másokhoz jóindulatúan, kedvesen álló ember vagyok, aki csak tőle (meg persze a saját születési családjától) kapja meg, hogy szekunder szégyent érez miatta, amiért nem olyan.

aki amúgy pl nem érti, hogy amikor kiteszi a lelkét a nem is saját gyerekért, és száztíz százalékot tesz egy-egy hétvégébe, akkor az miért értéktelen. 

(míg anyósom már kétszer vagy 3x is konkrétan sírva köszöngette, hogy így bánok az unokájával és ennyire szeretem - az nagyon erős élmény volt mindig. még ő is látja. a pasi meg nem.)

rengetegszer fáj az, hogy nem lát. fogalma sincs, milyen ember vagyok. mert olyan biztos nem, amit visszajelez, az a sok, meglepően énidegen fejemhez vágott "kritika", az kizárt, hogy én legyek. mások szerint sem, magam szerint sem. vannak rossz tulajdonságaim, de nem úgy, nem azok.

sok-sok elbizonytalanító, összezavaró, kisebbítő vélemény, ami mellett ugyan hogyan legyen mégis reális énképem és önbizalmam...

de ilyen sunyi dolgok is mellé, mint hogy a gyerekkel kapcsolatban rámnyomja a logisztikát (pl mit egyen a gyerek egy kajáldában), aztán ha nem jól sikerült, akkor az én felelősségem lesz... 

vagy megbeszéljük hárman együtt este, hova megyünk kirándulni, aztán elindulva a kocsiban kérdezi, hogy na hova, mondom csodálkozva, hogy hát ahová megbeszéltük, mire ő: hova gondolok, ahhoz túl későn indultunk el - miközben az egész reggeli készülődés alatt egy szóval se jelezte, hogy máshogy kéne, és sehol se nyúlt bele a folyamatba, de úgy csinál, mintha rajtunk múlt volna, és leáll vitázni, hogy nehogymár mindent neki kelljen kitalálnia, találjuk ki mi akkor a gyerekkel mostmár, hogy hova menjünk, ha már így elhúztuk a reggelt, és hiába mondom, hogy de szerintem még simán belefér az eredeti terv, mert szerinte meg nem. (aztán asszem kiderült, hogy ő hamburgerezni akart volna menni, csak nem mondta, és azzal együtt már tényleg nem fért volna bele.)

vagy hogy ő beáll a sorba mozijegyet venni, én vegyek reggelit - kérdezem, hogy mit, mondja, hogy mindegy, csak vegyek valamit, ő akár egy mekreggelit is megenne, nem számít - nyilván inkább a pékségbe viszem a gyereket, felhívom őt is, innen, oké-e, és ez meg ez van, rántotthúsos szendó jöhet-e, igen. aztán elkezdi enni, majd a gyerek előtt közli, hogy hát ez semmivel se egészségesebb, mint a gyorséttermi kaja, úgyhogy ő megy és hoz onnan inkább, és akkor a gyerek is kér-e inkább mekit, és nem érti, miért választottam ezt ...

ezektől aztán én mindig baromi szarul érzem magam, de persze ha a gyerek előtt van feszkó, azzal is én teszek rosszat, szóval akkor is szarul érzem magam, mindenhogyan. hiába "beszéljük meg" utólag, ebből millió van, és kétségeim vannak azt illetően, ez valódi megbeszélés-e, vagy inkább ventillálok, összeveszünk, kibékülünk, aztán ugyanúgy nem érti. 

és közben visszatérő narratíva, hogy semmit nem teszek a közös életünkbe, ő csinál mindent.

de ugyanígy kettesben is: a legváratlanabb pillanatokban lett már a fejemhez vágva minden is, amire nem számítottam - és szerencsétlen kollégáimat használtam valóságchekingre folyvást, mert annyira irányvesztett tudok lenni ebben.

de hogy így kívülről rápillantva megdöbbentő igazából, azt hiszem.

mi van most 2

amúgy akkor, a legutóbbi naaagy, itt meg is írt gyerekes ügynél, illetve azután nagyon eltört bennem valami. 

a pasi sorra elengedte végül az összes beadványát, és össz annyit csinált, hogy beszélt egy ügyvéddel, kb hogy ha majd akar ebben mégis intézkedni, akkor mehet-e hozzá, 

meg gyűjti a felvételeket bizonyítéknak, ahogy eddig is, hogy aztán ne strukturálja és ne kezdjen vele semmit,

meg résztvett az egyszem mediáción,

meg tartja a kapcsolatot a családsegítővel, ahova a nő fordult,

meg beismerte, hogy jó, hát tőle ennyi tellik, miután ezer órát veszekedtünk, mert szerintem így nem lehet élni, és ő folytatólagosan asszisztál ahhoz, hogy a nő bántalmazza a gyereket, meg minket is,

meg azt is mondta, hogy ő sosem kérte, hogy "melózzak" a gyerekkel, csak annyit tegyek ebbe, amennyi jólesik,

hogy aztán egyből kiboruljon, amikor nem akartam munka után azonnal hazarohanni pénteken, meg minden percet együtt tölteni és csak a gyerek dolgaival foglalkozni azon a hétvégén, hanem egy picit magammal is...

szóval ilyesmik voltak, sok-sok-sok ilyen és más, és bennem ez így ... szóval valami tényleg igazán eltört.