a legfontosabb az volt, hogy addig ment (a háttérben) a pasival a felkísérhetem-e én is a gyereket az ajtóig huzavona, míg a gyerek megunta, és (tök magától) megkérdezte az anyját. fel.
ezt aztán, minimazsi kora ellenére be is jelentette nekem, este, az autóban, a motor leállítását követő stratégiailag meghatározó pillanatban, és megkérdezett, felmegyek-e akkor.
felmentem.
ragaszkodott hozzá, hogy megmutathassa a cicáját, és bár mi igyekeztünk eltekinteni ettől, az anyukája megengedte, hogy kicipelje nekünk. szóval megsimiztem a cicát.
anyuka abszolút korrekt módon még váltott is velem pár mondatot a nagyi anyáknapi ajijáról, szóval a lehető legokésabban zajlott a kis összetalálka.
szerintem ez király.
aztán még volt az is, amikor az gyermek gyakorlatilag rajtam aludt el, és jó hosszan lehetett élvezni a melegségét, illatát meg szuszogását,
(ja igen, delelni mi is le szoktunk dőlni vele,)
és életreszóló varázslat, hogy miután felébredt köztünk, csak szorosan összebújtunk hármasban, ölelve-cirógatva-szeretgetve egymást, és ennyire vegytiszta és magától értetődő intimitás nekem talán eddig még meg se adatott, és mindenhogyan aww.
meg sok-sok további gyerekezős csodapillanat, tényleg,
és emellett váratlan fordulatként a párterapis sz.rsàg után (ahova nem mentünk végül vissza) sok-sok romantikus is,
veszekszünk még (vitázni próbálnánk, csak még nem megy elég jól), de kitérdekel, ha amúgy ilyen,
és mégváratlanabb fordulatként, hetekkel egy határozott nemnyert után mégis kaptunk munkahelyi nyaralást, egy hetet a kedvenc helyünkön, pont a legvágyottabb és legvalószínűtlenebb időszakra,
és elvileg a fogsorom is oké, csak kontroll kell majd olyan fél év múlva,
és cipőket is vettem,
és az idő is megemberelte magát.
szóval van itt írnivaló, csak alkalom meg enerdzsi nincsen bepötyögni többnyire.