azota is ezen röhögök

hogy vannak ezek a vicces vidik a zokni-issueról... és így mindig az volt bennem, hogy fú, hát én nem tudom elképzelni, milyen lehet ez, de biztos nagyon nehéz ...

és aztán eszembe jutott most ugye, hogy jó, hát én is igazából válogatok ebben, de hát ki nem...

aztán posztolás után mindig még eszembe jutott hozzá valami, 

aztán a végén már ekkorára dagadt (bemasolom, hogy ne kelljen visszakeresni később):

"ha nem jó a zokni szárhossza / arnyalata / gyűrődik-lecsuszik-akarmi... (eleve csak kevés fajta zoknit szeretek, konkrétan a legtöbb kilőve, mert semmi nem jöhet szóba, ami szoros bokában, ugyanugy, ahogy bugyiból se vághat a gumirozása, se lehet éles érzésre a varrás... de erről nem tudom, gyerekként hogy volt, lehet nem így, akkor meg nem értem amúgy ... de és a mintás zoknikkal meg azabaj, hogy belül ilyen cérnapuklik vannak, de azert neha célirányosan felveszek ilyeneket a vizuális hatás miatt kompromisszumként, meg akad, ami egész bevállalható, de azért többnyire az egyszínű, puha és sima anyagúakat preferálom ... na jo, de van 1-2, ami ugyan szoros, de annyira tetszik, hogy bizonyos speciális alkalmakkor néha azt választom, pl kisgyerekszülinap, halloween, karácsony, ... és újabban rájöttem, hogy van, ami lecsuszhat, mert jól néz ki úgy, és kényelmes is úgy, de csak bizonyos konkrét zoknik... de amugy nincs zokniissue-m, csak megtehetem mostmár, hogy válogatok, mert én veszem magamnak.. ahogy minden más ruhadarabbal is, csak most ez jött elő valami videó meg a tegnap meg a múltkori kirándulás miatt ...)"

mit lehet ennyit írni a zoknikról, hiszen amúgy egyáltalán nem lényeges ez a téma, nem szoktam én ezen igazából különösebben gondolkodni... szóval ez igy sose "tudatos", "tudatosuló" valami, ez csak úgy zajlik anélkül, hogy feltűnne...

mindenről lehet ennyit írni valószínűleg, ha az ember körülményes...

és hát bárhogy utáltam is, hogy ex ezt a fejemhez vagdossa, végülis asszem én az vagyok.

kicsit ilyen kényszeres, mert frusztrálnak a dolgok, ha nem "elégjól" vannak, ha nem "úgy" vannak, hogy az számomra elég oké legyen.

(de ez nem jelenti azt, hogy ki is mondom, többnyire nem - a szerk.)

(valamiért különösen fontos nekem a vizualitásban, szóval: színek, formák, arányok, stílus, egymáshoz illés...

van, hogy a szimmetria, pontos vonalvezetés, az ívek is... nemtom, csak így legyen "eléggé egyben", "rendben", ne legyen "diszharmonikus"...

elvileg nincs ocd-m, de azért vannak esetek, hogy befrusztrál a ferdeség, aránytalanság, és egyszerűen nem birom nem látni, de nem vészes, de tudom, hogy az átlagnál jobban észreveszem és van, hogy jobban zavar..

telefont is erősen a kijelző képarányát figyelembevéve vettem, egyszerűen erre volt komfortos ránézni... meg ennek tetszett a formája, színe... de persze a tudása is, nyilván. preferáltan, hogy szép fotókat csinál, haha, belegondolva még ez is a vizualitás...

bevállaltam, hogy szar meg melegedő aksija legyen és magas ára, mert ez tetszett.

mindegy, szóval nekem ez kiemelten fontos, mindenben mindig.)

én egy nagyon rugalmas embernek tartom magam amúgy egy csomó szempontból (röhögni ér, de ezt még mások is mondják bizonyos topikokra...),

viszont egy rakás dologban meg, háát... izé.

aktuálisan pölö itt egy tldr:

tegnap végülis megint elmentem bicikliláncot venni (mostmár ezredszeri nekifutással), legalábbis megtekinteni, ésss 2féle volt kinézve (mondjuk úgy, csak a szín tért el),

és én voltam a csaj, aki azokból is először megnézte az összképet,

és felmérte, hogy a fekete 2 db-ból az egyik kicsit foszlik már, a másikban meg egy magasabb hangszínen kocog a lánc, mint a reflektív bevonatosokban,

logika mentén: mintha ott a bevonat merevebben fogná a szövetborítást pluszban, és azért lenne ez,

de az meg majd lecsuszolódik, kopogat róla az idők során...

de közben a reflektív élőben borzasztó idegesítő vizuálisan, és valószínűleg hülyét kapnék tőle,

nade van egy db, ami sokkal szürkébb, sokkal kevésbé "fénylik", mintha kb lekopott volna már a fényvisszaverő rétege, vagy eleve ilyen hibás lenne, csak itt-ott pici pacácskákban olyan, mint a többi... kicsit nyomorult is, már hogy gyűröttebb a többinél, lehet, ezer éve itt van, kirakati darab volt vagy kitudja ...

de és ez még pont jó a szememnek valószínüleg.

de 2ezerrel drágább, mint a fekete. 

de majd ha a vázra tekerve hordom,

(mert az a terv, nincs elég nagy hátizsákom, és nem is biztos, hogy lesz, mert én egy kicsi nő vagyok, akinek nem tetszik magán, és nem is kényelmes .., a váz meg amúgy is kopott, és 3 helyen is látom fejben, hol lehetne rajta, valamelyik csak jó lesz...)

akkor inkább ezen a kicsit, de pont eléggé másféle hangon koccanjanak a szemek benne, ez nekem végülis megér ennyi plusz pénzt...

a szürke-fekete szín amúgy is jobban tetszik, mint a fekete a hófehér logóval ... mert krémes-piszkosfehér a bringám, rozsdával, szürkével meg feketével... és ha lekopik a borítás, úgyis fullfekete lesz a lakat.. de addigis jobb a dupla borítás...

de mire ez végigment bennem és eldőlt ... #én. na, hát egy negyedórát tuti mászkálgattam a boltban, diszkréten meg nemszemelőtti ficakokban próbálva rázogatni őket, mérlegelni a hangokat, meg a telóm zseblámpájával tesztelgetni a fényt...

és végül így sem voltam biztos a döntésemben, így bár a reflektívet vittem a kasszához, még megkérdeztem, hogy érdemesebb-e online megrendelni náluk, just in case, ha kiderülne, hogy idegesít - de mondták, hogy ha kibontom, és utána derül ki, akkor már úgy se állhatok el, vigyem akkor a feketét.

de ugye abbol csak a hibás meg a rosszhangon kocogós volt, szóval gyors rámondtam, hogy de ez tetszik.

úgyhogy kiküldtek a napfényre megszakérteni.

jó volt, boldogan megvettem...

még csomót sétáltattam egy szatyorban, mert ruhákat próbáltam (nőcisebb felsőkre volna szükségem, most, hogy szingli vagyok és nem a játszotérre öltözöm, de már hiányzik belőlem az elégfiatalság beautyfaktora),

este kibontottam, rátekertem a vázra, örültem neki - majd észrevettem, hogy konkrétan egyben elkezdett leválni az egész fényvisszaverős szürke borítás egy részen. mint ahogy a kigyó levedli a bőrét kb.

de úgy, hogy ez 2 használat után nem lesz már rajta sehol.

akkor meg sima fekete lesz, csak 2ezerrel drágábban, mint amugy a sima fekete a rányomott fehér márkalogókkal.

én ugye örültem, hogy találtam ezt a kis nyomit/hibásat, biztos a bolt is örült, hogy valami hülye végre elvitte, de az nem merült fel bennem, mikor elhoztam, hogy ilyenformán is hibás lenne  ..

még kerdeztem is, hogy szerintük mennyi idő múlva fog kopni, és mondták, hogy hát ez egy igényes márka, nagyon minőségi termékeket gyártanak,  nem hinnék, hogy ezen aggodni kéne..

((ez a 2 kerdesem volt csak össz. 

na jo, nem, legelőször még kérdeztem, nincs-e kipróbalható darab, hogy teszteljem, kézre áll-e a zár nyitása - de nem volt. mondták, hogy hát ez olyan, mint egy sima elzett zár ... 

de nekem sokx volt zárparám régen, hogy akadt, vagy kicsit kijebb-beljebb-másszögben kellett tartani a kulcsot és akkor nekem nehézséget okozott, emlekszem, jartam ugy, hogy sírtam, mert nem birtam kinyitni a bejárati ajtót percek óta, ... és ez akkoriban több helyen is szembejött... szóval azóta van bennem egy ilyen ösztönös félsz, bár már belegondolva jó rég nem volt gondom ilyesmivel ..

de még ilyen mondásom is volt a huszas eveim elején, hogy én 3 dologtól félek az életben a pókokon kívül: a körömletépéstöl, a záraktól és a fogorvosoktól...

meg olvastam, hogy valakinek akadt a zár, amit vett, és volt, hogy nem tudta kinyitni... aztan eszemben volt szempontként.

na mindegy, ezt nyilván nem mondtam nekik,

csak ez ilyen belső szorongást okozott egyből. bár ezt amúgy letehetném már, most igy végiggondolva...))

aztán tessék. a hazautat se élte túl...

persze most ez nagyon-nagyon rosszul érint... legalább masfél honapja nem sikerül megnyugtatóan megoldani ezt a biciklilakat-kérdést... pedig milyen egyszerűnek tűnik..

és most azt hittem, újra, hogy végre igen, és erre ez mi.

persze biztos vagyok benne, hogy ha visszamegyek vele, kicserélik egy szó nélkül - csak épp egy másik ugyanilyenre, az meg nekem nem jó.

mert ugye tudjuk, hogy az összes többi, ami nem volt "hibás", szamomra túlságosan fényesen tükröződik, és egyszerűen a vegletekig frusztrálna. (abból volt sok, mert kb mindenki a feketét viszi, hát nem csodálom mostmár...)

de így most ha lejön a borítás, lesz egy ugyanolyan hangszínen kocogó láncom, csak dragábban?! 

ráadasul a márkajelzes nélkül, holott mindenhol azt irjak, hogy ennél a tipusnál a látható robosztusság mellett az szamit, hogy milyen markától van, mert csak a nagy márkák dolgoznak elég edzett fémmel, és ezert a markajelzés fontos tájékozódó infó a tolvajoknak is ...

de amugymeg basszus, ez egy elég gagyi zár, mert ebben az árkategóriában mind kompromisszumos azert, 

és ne mondja senki, hogy csak nekem jutott eszembe,

hogy amugy mivel egyenkulcs van az összeshez, tipuson belül, nem éri meg nekik venni egy darabot magáért a kulcsért,

aztán lehet vinni bármelyiket bárhonnan, ami olyan zárral van lezárva,

feltűnés és erőlködés nélkül...

(okk, vagy lehet, ez nem is így van, és darabonként eltér a kulcs, csak én gondolom valamiért? hm.. igazábol fogalmam sincs, de hát csak nem egyformák, az azert mekkora gáz lenne már ... remelem, hülyeseget gondoltam...)

szóval mit vergődök a márkajelzésen... lehet, még jobban is járok, hogy nincs egyböl rajta.

bár úgyis felismerhető a zárról, meg pláne az azon levő teljesen indokolatlan anyagában piros csíkról, amit ugyan bevállaltam kompromisszumnak, de azért legbelül forever zavarni fog.

(számzárasat az én memoriámmal meg mentalis kapacitásommal meg no way.)

amugy szomorú, de 2ezer ft az nekem most sok, hogy csak úgy jószívvel elengedjem, az tulajdonképp egy ebéd ára a helyen, ahol szeretek enni, vagy 2napi leves...

de az időm-energiám, hogy visszamásszak reklamálni is értékes, akkor is, ha nem pénzkereső rendszeres életidőben lesz minusz.

szóval győzködöm magam, hogy shit happens és engedjem el...

csak közben rohadtul frusztráló. tudjátok, az az érzés, amikor így kiakadtok, ha valami fontos (vagy zsinórban a hatszázadik) rosszul sül el.

és ez elvileg nem kéne nagy dolog legyen,

de most az a projekt, hogy dokumentálom, mi van bennem,

és basszus, tessék, le lesz irva, hogy de, ez nekem nagy dolog. (ha nem lenne leírva, is az lenne, ugyanekkora frusztráció, nem ezzel pörgetem bele magam...

csak lehet, megpróbalnam anyámnak kiventillálni, vagy a tesos csopiba leírni, nagyon huzva belőle persze, de hát belül borzasztoan feszít.)

és nem hiszem, hogy csak most, hogy csak azért, mert ennyi az össz, ami történik velem, meg ezekben élném meg a kontrollt, ... úgy rémlik, hogy ez akkor is ugyanígy rossz lenne, ha dolgoznék+parttime-család+háztartás...

persze kevesebb idő jutna rá, hogy processzáljam meg kezeljem,

de gondolatilag ugyanilyen mereven-fájón ott kattogna, és valoszínű egy sokkal mélyebbre menős, élesebben szenvedős, kiborulós reakciót váltana ki, mert kevésbé lenne terem-időm "megküzdeni vele". ha ez így erthető.

hogy rövidebben, de durvábban futna le.

hát igy ezek.

teljesen indokolatlanul "beragadnak" dolgok, amik objektíve nem is annyira fontosak elvileg... basszus, ez csak egy biciklilakat...

meg csak egy vizforraló...

csak egy porszívó..

csak simán mikuláscsoki / ajandék mesekönyv / random fekete nyári viszkoznadrág / egy sima pepcós filléres bögre ...

mit lehet ezen ennyit törpölni, meg miliméterpontosan összenézni a látszólag tökegyforma darabokat, keresni az eltéréseket, és esetleg végül a tizenötből egyiket se megvenni, mert mindegyikben van valami, ami miatt nem elég jó...

vagy megvenni valamit akár gondosan kiválasztva, hpgy otthon gyere rá, hogy amugy valamit nem vettél észre, benéztél, vagy azt hitted, bevállalható így, akármi, de nem is jóóó ...

és visszavinni, vagy nem, és örökké utálni.

néha meg tudni szeretni a kis hibájával, sőt, különlegesnek, pont emiatt önazonosnak érezni - de azért többnyire nem.

persze sokszor rohadt gyorsan döntök, és sikerrel - azért reflexesen megnézem, mit veszek, és rápillantok a többire is, de nagyon gyakran ez megvan pikk-pakk, és oke vagyok a valasztással.

aztán meg ugye van, hogy sokkal hosszabb lesz, meg van, hogy valahogy elakad a dolog és ilyen xtrán elhúzódó, nehézkes, frusztráló issue lesz belőle.

amugy az elméletem kb az volt, hogy sima adhds döntési paralizis, esetleg perfekcionizmussal ésvagy ugye a mashol meg nem élhető kontrollal... 

meg ugye, hogy gyerekként szegenyek is voltunk, örököltünk, meg anyámék választottak mindent, és az csap vissza, hogy akkor hordtuk, ami volt, nem volt tere választásnak, se önkifejezésnek, meg amúgyis az önazonosság kifejezése xtrém fontos, mert sose láttak, sose olyannak, amilyennek én éreztem magam, ill sose tudtam láttatni magam, nem tudtam olyan lenni, amilyen akartam, ... 

(ez túlgondolásnak tűnik, de csak végigveszem a logikusan lehetséges okokat.)

de mostmár tökre fogalmam sincs semmiröl se, leginkább.

basszus, én tényleg képes vagyok honapokig nem vízforralot venni, mert egyiknek se tetszik a formája, ill nehezen takarithatónak érzem vagy nem áll kezemre, vagy hatvanezerért nem kell... pedig kellett volna egy.

(aztán találtam, megvettem, kiderült, hogy rövid a zsinór, felb.tam magam, betettem a sarokba és nem foglalkoztam a továbbiakban a kérdéssel, mert akkoris ez az egyetlen oké darab, amit kapni,

szóval majd ha lesz mentális kapacitás, kitalálom, hova tegyem, addig meg élek tovább vásárolt kvn, amugyis még arra van szükségem... még jó, ha nem is logikus elkvzni az aligpénzem.)

és akkor így legyen hatékonyan gördülékeny az élet.

de van olyan barátnőm, aki ebben hasonlóan fura tud lenni, mint én, és elmondása szerint ő is képes ugyanabból a fazonból és színböl egy órán keresztül összehasonlitó próbálgatni azt az 5 dbot, ami van az adott boltban a méretében, hogy meglegyen A megfelelő nadrág...

de amúgy azért wtf... ki erti ezt, komolyan...

[ugyanitt: a végére felsejlett, hogy ez a zokni-tema lehet, hogy egyszer ugyanígy vótmá. basszus, szerintem ez nem csak deja vue, hanem hogy tényleg. ((a vasarlasi paralizises, összehasonlitós topic meg tutira, az sokx.)) egy aranyhal vagyok, bocs. a legviccesebb az lenne, ha nem is ezt irtam volna róla, de ziher, hogy most nem állok neki keresgetni...]

de most így what (zavaros bizonytalan eszmefuttatás)

jó, hát autista tuti nem vagyok, adhds meg hát kb atombiztosan... de hogy nézem a vidiket, ilyen high functioning verziós experience-ekről, meg meltdown-megfogalmazásokról (ami természetesen lehet kamu, mer' ugye az interneten is mindenki azt mond, amit akar, ...),

és így eszembe jut, hogy hát amúgy hányszor, de hányszor kellett tartanom magam, míg végre olyan helyre nem tudtam menni, ahol nem látnak (mosdóba vagy saját irodába vagy haza vagy kb bárhova kimenekülve, "elbújva", akár ki cigizni egy felreeső helyre), hogy végre az arcomra engedjem a megfelelő arckifejezést, és azt a kb zokogás-előtti szakaszos, lassú, mégis hiperventillálós, zihálós, erőltetett, bezuhanós, nemtommilyen légzést, ami igazából jött volna, 

mikor iszonyúan szorított a mellkasom, alig kaptam levegőt, és úgy éreztem (nem elérve a multkor fejtegetett mindentúlsok xtrém összeomlós intenzitást), hogy annyira rossz, hogy szavak nincsenek rá, és ezt nem lehet kibírni, hiába muszáj,

és feszültem be teljesen,

és egy ilyen zokogós/ prezokogós /félig zokogós (mikor épp milyen) "próbáljuk meg összeszedni magunkat, ez most nem fér bele" meg "minden rendben lesz, elmúlik, nincs semmi baj" meg "végig tudod csinálni" meg "ki fogod bírni" típusú állapotban próbáltam újra lélegezni,  

járkáltam kicsit fel-alá / rázogattam a kezem /kuporodtam le a fal/ajtó mellé, annak vetett háttal / akár hintáztattam magam / tettem a kezeim a fejem tetejére vagy szorítottam kétoldalt a halántékomra a csuklóm / martam bele erővel az ellentétes karjaimba / markoltam a hajamba / kapaszkodtam-támaszkodtam a mosdókagylóba/ra vagy ilyesmi, szoritottam a számra a kezem, meg sikítottam hangtalanul vagy halkan, kvázi suttogva, ..., ...,

esete válogatja, ugye, biztos volt még "változat", mittomén, nehezen felidézhetőek ezek konkrétan nekem, 

de hogy szóval hogy hányszor, de hányszor, igazából megszámlálhatatlanul sokszor voltam így 'rosszul', és kellett alkalom meg  idő, hogy összeszedjem magam.

és mindig próbáltam ezerrel.

és mondjuk többnyire sikerült valahogy, és mások nem látták... de hogy ez azért kivülről, messziről rápillantva kicsit most "wait, what"...

és ezek nem csak azok az esetek, mikor valaki annyira nagyon megbántott és irtóra dühös voltam vagy ki voltam akadva jogosan vagy krokodilkönnyeket hullattam megállíthatatlanul, indokoltan vagy igazán baj volt... sőt.

hanem amikor csak úgy eszkalálodtak a dolgok, nem sikerültek, rossz napom volt, sokxos diszkomfort volt, valami túl sok, vagy túl nagy hiány, valahol voltam, valami szituban, elveszettnek éreztem magam egy társaságban vagy helyszínen, lekapcsolódva vagy csapdában vagy bezárva, vagy azt, hogy én annyira próbálom, de nem megy (ugyanúgy viselkedni, mint mások, tudni, hogy mit kell csinálni a helyzetben, feltalálni magam, odafigyelni, hallani, érteni, részt venni, kipróbálni, maradni, folytatni, végigbírni, nem azt érezni, amit, ellazulni, nem frusztrálodni azoktól a dolgoktól, amik pedig épp frusztrálnak, ... mikor mi, adott társas, kötött helyzetben pl), és nem tudtam megoldani, ésvagy szabadulni ... akármi.

szóval hogy így ez az életnek annyira természetes velejárója, hogy így ... nemtom, ez csak így ... van, amikor épp van,

de mivel amúgyis mindig abban vagyok, ami aktuálisan van bennem-körülöttem, felszínen, terítéken, amit behúznak az asszociációk, eleve nehéz csak úgy megmondani, hogy ezek így mikor és hányszor szoktak lenni, csak hogy persze, szoktak...

meg tényleg, amikor vannak is ... hát, tudjátok, csak úgy vannak. nincs "hirértékük", mert amolyan tudott dolog számomra, hogy én valahogy alkalmatlan vagyok az életre meg a társas helyzetekre, nem meggyőződésből, hanem a tapasztalatok alapján, meg [eddigi diagnózisok, mindig csak ezt így rámondtam], és [szenvedés attól, hogy nemmegy semmise meg ilyen vagyok]. 

én mindigis azt éreztem, hogy más vagyok, mint mások, hogy nem tudok olyan lenni, és nem tudok úgy működni, és nekem nem megy az, ami másoknak igen, az istennek se, és nehéz egy csomó minden mások szerint indokolatlanul, és nem értek egy rakás szitut, hogy most akkor mit hogy kéne ... és mindenféle helyzetben valahogy kivárom, ki mit hogy csinál és reaktív vagyok, amikor tudok, de sokszor még úgy se megy, és többnyire óriási gátoltság van bennem... 

(és azt mondtuk, hogy biztos, mert kiszámithatatlan volt anyám reakcioja, és előbb mindig le kellett olvasni, mi van, hogy tudjam, "mit szabad", meg nem mertem önállóan semmit, mert random jöhetett retorzió, meg ugyanúgy nem mertek a szüleim se és ezt a szorongást tanultam el, meg alulszocializáltak voltunk, meg szorongósak, gatlasosak  ... de hogy és ha mégse csak ez? ha én tènyleg sokx csak nem értem, hogyan erdemes / lehetseges / kéne adott helyzetben viselkedni, és azért várom mindig, hogy a többiek iranyt mutassanak / ki tudjam olvasni belőlük, hogy mi van, mit kéne, mit lehet?

meg es ha én tényleg tapasztalati úton "tudom", hogy amit kéne, az nekem ezért-azért nem fog menni, és azért szorongok / igyekszem kibújni alóla?

mert sokx van, hogy végülis meglátom, mit kéne, de ugy itélem meg, hogy én azt nem tudom / akarom, és onnantól már bajban is vagyok, mert látom, hogy pedig adott helyzetben azt "kell", de én valamiért nem fogom / nekem az nem jó...)

de szóval ez az egész is csak egy olyan dolog, ami van velem, amiért persze ugyanúgy utálom magam, amikor van, ... de hogy ... nemtom, csak úgy van, mint az összes többi sz.ság.

wcre is jár az ember, meg így "ki is borul", ezek nálam-nekem az élet alapvető velejárói.

és megint sokszor, rengetegszer, mégtöbbször van ennek az enyhébb, kevésbé eszkalálodott változata, amikor csak nagyon nehéz elviselni, ami belül lett, és vegigcsinálni, kibírni adott helyzetet, de nem "borulok ki" annyira, hogy "ki kelljen menekülni kiengedni meg kezelni".

csak nagyon nehéz, nehezen viselhető.

és mindig azt mondtuk, hogy ez ilyen érzelmi, személyiségbeli meg szociális szorongásos dolog, de és mi van ugye, ha nem is. vagy minimum nem úgy... 

most ez így lehet, hogy zavaros, vagy épp butaság meg belemagyarázás ... nemtom.

en se teljesen értem, csak igy hirtelen eszembe jutott, hogy ja, amúgy...

én eleve az olyanoktól is ki tudok akadva lenni, ha úgy kell elindulnom, hogy nem sikerült jól eltalálni az outfitem, nagyon nehezen vonatkoztatok el az olyasmiktöl valo diszkomforttól is, hogy pl több szín van rajtam, mint ami nekem komfortos, még akkor is, ha csak tudom, de nem látom, és másoknak meg tetszik / oké/ nincsenek is mások...,

ha nem megy a táska az összképhez,

vagy bármi másért nem jó,

ha már mosást igenylő hajjal kell lennem nemotthon, vagy csúnyán áll,

ha rossz hajgumit vittem /nem vittem,

ha nem jó a zokni szárhossza / arnyalata / gyűrődik-lecsuszik-akarmi... (eleve csak kevés fajta zoknit szeretek, konkrétan a legtöbb kilőve, mert semmi nem jöhet szóba, ami szoros bokában, ugyanugy, ahogy bugyiból se vághat a gumirozása, se lehet éles érzésre a varrás... de erről nem tudom, gyerekként hogy volt, lehet nem így, akkor meg nem értem amúgy ... de és a mintás zoknikkal meg azabaj, hogy belül ilyen cérnapuklik vannak, de azert neha célirányosan felveszek ilyeneket a vizuális hatás miatt kompromisszumként, meg akad, ami egész bevállalható, de azért többnyire az egyszínű, puha és sima anyagúakat preferálom ... na jo, de van 1-2, ami ugyan szoros, de annyira tetszik, hogy bizonyos speciális alkalmakkor néha azt választom, pl kisgyerekszülinap, halloween, karácsony, ... és újabban rájöttem, hogy van, ami lecsuszhat, mert jól néz ki úgy, és kényelmes is úgy, de csak bizonyos konkrét zoknik... de amugy nincs zokniissue-m, csak megtehetem mostmár, hogy válogatok, mert én veszem magamnak.. ahogy minden más ruhadarabbal is, csak most ez jött elő valami videó meg a tegnap meg a múltkori kirándulás miatt ...),

ha valamiből nem a megfelelő van nálam, ami pedig kell, vagy otthon hagytam, de nincs lehetőségem kicserélni, pótolni, és úgy kell végigcsinálnom az adott bármit (napot, progit, utazást, vendégséget, ...),

ha nem sikerült eltalálni az időjárásnak, vagy alkalomnak megfelelően a szettet... 

na, ezek mind végig képesek frusztrálni (bár szerintem változó, mikor mennyire, szoval nehéz felfejteni azert, de azt hiszem, sokkal többx sokkal jobban, mint gondoltam) minden logikus máshogygondolás meg elengedés ellenére is...

ha valami szúr, nyom, viszketős, azt hagyjuk is tényleg... de az nyilván mindenkit.

és ezek csak az amúgy rajtam múló dolgok...

most arról, hogy kimerülök a (leginkább a többes, tehát nem 1-1es) szociális interakcióktól, akkor is, ha nem is szólalok meg, csak körülöttem beszélnek és én meg ülök (de hogy ha nem a társaságom, csak idegenek egy kvzoban, az nem gáz, csak ha velük vagyok),

meg arról, hogy mennyire a végletekig frusztrál, ha nincs lehetőségem kilépni a helyzetekből szükség esetén, amikor azt erzem, hogy nem akarok ott lenni /tovább nem akarok ott lenni (pl munkahely, születési családdal levés, suli, de barmi mas, ahol nincs elérhető instant menekülőút),

és hogy egyszercsak elfáradok, ha sokminden volt, a dolgok közepén, és kb lekapcsolok belül (ha nem tudok/akarok adrenalintelített túlerőltetesre kapcsolni), és onnantól aztán van baj rendesen, ha még ugyanugy jelen kéne lenni...

na ezekröl inkább ne is beszéljünk.

minden mindig túl sok egy idő után, és nem csak most meg azért mert elszoktam tőle, hanem ez így van időtlen idők óta, 

akkor is, ha közben paradox módon igénylem a pörgést meg a nyüzsit egy csomószor...

mert hát az, amikor igénylem, meg az, amikor lehet, kell, marmint kéne, muszáj, na és az ahogyan is olyan, hogy viszonylag ritkán esik egybe.

mondjuk ugy:

viszonylag kicsi / kevés az én szükségleteimnek, jólműködési feltételeimnek, 

meg az élet követelményeinek, ritmusának a közös metszete, na.

és ez az én egyik legmélyebb, legstabilabb tapasztalásom, mióta csak az eszem tudom, az van.

külön posztot érdemlő randomság

a pillanat, amikor álltam az erdőben, gombóccal a torkomban, de közben végtelen hálát érezve,

hogy én annyira féltem, hogy elveszitem a kirándulósdit az előző életemmel együtt, pedig milyen fontos volt,

és erre most ott voltam mégis két csajszival a mohás kövek közt, a fák alatt, pont olyan terepen, amit úgy imádok,

konkrétan ugyanazon a helyen, ahol anno exszel is jártunk és úgy tetszett,

és valahogy át bírtam vergődni a tériszonyom miatt necces részeken is nélküle

(de hogy biztos vagyok benne, hogy segítettek volna még azzal is a csajok is, hogy megfogják a kezem a kritikus pár métereken, ha máshogy esetleg nem megy, ami mekkora medzsik, amúgy),

és hát ez mekkora ajándék már az élettől...

na és mennyire fontos, reparatív èlmény.

utána kivételesen elmentünk egy étterembe a céltelepülésen,  (mindig tervezi a csajszi, akivel túrázgatunk, de sose jött még össze) - éspedig pontosan abba, ahova akkor ex vitt. 

szóval ez így pláne.

és amúgy a kirándulópartnerem csajt se ismertem még pl fél éve, és mikor megismerkedtünk, se volt benne a pakliban, hogy pont ővele lehet majd pont ilyeneket csinálni, szóval ez is totál #kigondoltavolna meg #trusttheprocess. konkrétan még bármi is jöhet, jóból is, a legváratlanabb módokon, helyekről, tényleg semmit nem tudni előre. 

ez egy nagyon erős, meghatározó élmény volt. és kapaszkodó, hogy lehetséges olyan újéletet építeni, ami nekem való, úton vagyok, a jó úton, és apránként ugyan, de kialakul majd szépen a minden.

randomságok

amúgy végülis elkezdtem megugorgatni azt a rengeteg dolgot, amit hetek óta görgetek ... 

a nemmegy posztokban is azért mindig ott volt, hogy haladok, csak nyilván nem tetszik a tempó.

rengeteg dolog nehéz erzelmileg menetközben, amik itt meg se jelennek, de hogy azokon is valahogy túl kell vergődgetni mindig.

még mindig nem dohányzom ujra, már szinte sose jut eszembe, pedig sok és mindenféle triggerhelyzet is volt, szóval szerintem ezt sikeres projektnek tekinthetjük mostmár, örüljetek velem. (nem tudom, írtam-e.)

lett rengetegféle időpontom orvosi vizsgálatokra sok helyszínre, mindenféle fennforgasok után - ettől eleggé szorongok, mert utálom őket, de tök jó, hogy haladunk, és már megugrottam a szerzős-szervezős részeket.

szorongok azon is, hol mi jön ki, pl hogy a mellemben tényleg ciszta legyen, drukkoljatok hozzá. (mondjuk a cisztának se örülünk, csak ahhoz képest.)

drukkoljatok az egészségi állapotom további részeinek is pls, hamár, van minek ugyanis.

amúgy meg szanaszéjjel van robbantva a lakás, miután mostanra tényleg kipakoltam a dobozokból... és még a felcipelt nyári ruháknak sincsen meg az elégjó helye... 

ez a rakodás egy rémes folyamat, de a végére (egyszer majd) biztos jó lesz.

megtaláltam például a tányérokat így fél év után, felüdítő, szintén # örüljetek velem.

de valahol bemolyosodtam, és annak viszont nem találtam meg a forrását.. mehh. 

szintén mehh, hogy miután szépen kipakoltam a könyveket, elkezdett zavarni az így keletkezett "vizuális zaj", szóval ezen még gondolkodnom kell, hogyan legyen.

csomó mindenen, igazából, szóval work in progress.

éssss ami ebben a káoszban is egy fő issue: hogy továbbra is agyfaszt kapok a tulajbácsitól ... 

egyszerűen nem képes megugrani a tűzhely kérdést, már ott tartunk, hogy visszaadja a kauciót és költözzek el... felajánlottam, hogy keresek és rendelek én, intézem az egeszet és lelakom az árat vagy valami, de nem akarja kiengedni a kezéböl, viszont rendesen intézni se...

múltkor egy hetet ült az átküldött linken, hogy aztán bejelentse, hogy az nem jo, mert 40ezres szállítással nem rendel. mire is kiderült, hogy ja, ő nem azt nézte, amit küldtem, hanem a másik színt, aminek más az ára, csak mert szerinte a lakásba inkább a fehér illene.

de az a szállítás, az 40ezer, ugyhogy nem lesz tűzhely.

az ezüst, az 8ezer lett volna, éssss - nem hiszitek el - tökéletesen passzolt volna az ezüstszínű mikróhoz, amit szintén ő vett, magától választva.

wtf, jóember.

ezekután addig húzta a nézegetést, gondolkodást, megrendelést, és annyi körben akadékoskodott és kellett mindenre valamit mondanom, hosszú átfutási időkkel,

hogy elfogyott.

most úgy csinál még mindig, mintha nem ő vállalta volna beköltözési feltételként, önként, hosszú egyeztetéseket követően, lepapírozva, hogy vesz oda egy új tűzhelyet. megy a rinya, hogy de kicsi csakgázos az csak noname márkának van, hogy nem lehet fizikai boltban megnézni, hogy nem olyan színű, hogy kicsit nagyobb, mint szeretné, hogy hogy ... és hogy neki mennyit kellett foglalkoznia ezzel a kérdéssel már, de hogy ez a helyzet megoldhatatlan.

őszintén, fél éve élek tűzhely nélkül, miközben azért költöztem ide, mert vállalta, hogy (azonnal) lesz az ősrégi, pusztulat, csak tereptárgynak tekintett, rituálisan kerülgetett izé helyett egy rendes - szerintem a 40ezres szállitásosat is simán meg kéne rendelnie, ha nem talál jobb megoldást, mert ezt vállalta - de hogy amugy egy barátom, aki kevesbé van erzelmileg bevonodva és gyakorlatiasabb, 5 perc alatt guglizott másik jó ajánlatot. 

szóval épp újabb várakozásban vagyunk, mert a bácsi majd este otthon megnézi, hogy mit találtunk, majd elbirálja, majd valami lesz. 

(utálom mostmár a bácsit, konkrétan, ott tartok, hogy megrendelem én a legközelebbi találatot, ha ezt is elb.fszkodja, komolyanmár, aztán kenje a hajára a vállalását...)

kaptam viszont egy porszívót, amit egy barátomék nem használtak már, és ez egy elképesztő életminőségbeli szintlépés...

(korábban azért nem lett porszívóm, mert nem találtam a megfelelőt, aztán meg már pénz sem volt rá, hogy elégjót vehessek, aztán meg belengették ezt, csak idő volt, mire eljutott idáig...)

használtam is - én még életemben ilyen boldog porszívózástól nem voltam.

végülis még belefértem az elállásba is a biciklilakatokkal, csak hát a legnagyobb kánikulában megugrani a 2x egy óra bkvzást, hogy fizikailag is visszaadjam, nem volt mókás, de már nem lehetett máshogy időzíteni.

kitaláltam, mi kell helyette, visszamentem a közeli boltba, de addigra elfogyott ... most epp keresek másik helyen, de majdcsak letudom.

amugy meg nem tudtam biciklizni rég, mert multkor, miután rátekertem a turázásra, nagyon megfájdult a jobb combizmom, és megvártam, míg jpbban lesz, majd a kánikulától mindig nagyon fáradt voltam már késő estére, amikor komfortos lett volna menni, aztán meg megint megfájdult az egyéb megerőltetésben + újabb túrán, és mostmár nem mertem ráterhelni, most meg miezazidő.

időről jut eszembe: ugyan így elkezdett lejjebb hűlni a lakás, de egyrészt most meg ez terheli meg nagyon a szervezetemet (karöltve a mostanában törtentekkel már nagyon sok), másreszt konkrét fizikai elvonási tüneteket produkálok, hogy nem tudom a szigetre kisétálva a szabad levegőn inni a reggeli kvm.

vasárnap is külön kimentem egy második kvval két vihar közt, hogy ne bolonduljak meg... 

egyszerűen _kell_.

na és az emberi kapcsolodások...

a helyzet természetéből fakadóan nagyon kevés ez nekem. mindenki éli az életét, normálisan, gyerekkel, párral, társasággal, ezer elfoglaltsággal... mint én regebben. de én meg most ugye nem. 

mély kapcsolodási lehetőségből, ahol nem kell vigyázni a számra, meg aztán méginkább hiányom van.

még a családommal se lehet, akinek ott igazán mondani lehetne a mjndent, annak meg nincs kapacitása. 

jobbhíján sokszor félmegoldásaim vannak, a negatív, ítélkező reakciót kockáztatva.

ez majd lesz jobb, de addig is nehéz.

meg pusholom is magam, hogy legyek szociálisan kezdeményezőbb, csak sokx nincs kapacitásom.

de pl a társasos sráccal volt egy kibékülősnek szánt "csak mégegyszer hadd aludjak ott" alkalmunk,

ami nagyon nehezen jött össze, mert bár ő kezdeményezte (többedszer), mindig kiderült, hogy nem szervezte, áttette, lemondta, stb ... ugyhogy felb.ott már nagyon és kb el is engedtem, ő meg szabadkozott, hogy de kipiheni meg összekapja magát, és utána tényleg,

mireis végülis összehozódott.

eléggé felkavart és megviselt, mert ugye bő egy hónapig haragban voltunk, nem kontaktáltunk, stb ...  erre most ott rámzuhant, hogy mennyire hiányzott, meg mennyire otthonos is ugyanúgy minden, miközben meg tökre nem és tökre haragszom, amiért úgy elb.ta, bele akart szólni a dolgaimba jogosulatlanul meg veszekedett velem... az egész mindenért, amit csinált. és fogalmam sincs, hogy viselkedjek, stb. ráadásul reggel megcsinálta nekem a világ legrosszabb kvját, tökéletesen fájdalmas "lezárásnak".

nade. utána lett random még 3 átmenős, játszós, szintén ottalvós alkalmunk is, egy héten belül,

amit pedig nem láttunk jönni.

és azokon nagyon, nagyon otthonérzés meg családságérzés volt (leszámitva az egy befeszülős esti részt...), meg totális fesztelenség, anélkül, hogy bármi lett volna.

(simán járkált körülöttem pucéran, ami engem nyilván nem hat meg, mert nőként nem a látvány mozgatja bennem a vért... és hát ... láttam már, egészségére. meg döglöttünk úgy a kanapén, hogy rámpakolta a làbát, vagy én dugtam oda az enyémet, és iszonyú jókat aludtam nála (tovabbra is külön oc) , reggelente lementem kvért, ő meg bekeverte úgy, ahogy szeretem, abba a bögrébe, amit szeretek, megvolt a magunk bejáratott ritmusa mindenben meg egy mély közelség és összehangolódottság...

meg is döbbentem, hogy amugy ezek kicsit ((khm)) párkapcsolatos vibe-ok, ez ment köztünk eredetileg? nem csoda, hogy kifarolt, hátizé.)

erre a héten bejelentette, amikor kérdeztem, mikor jatszunk, hogy úgy tudnánk játszani, hogy ott a lányka is, akivel randizgat. (és randizgatott már akkor is, csak most komolyodott be, gondolom...)

hát nem látom annyira, ahogy a csaj nem vágja le a fesztelenségemből meg az önkéntelen sráchoz érésekből, hogy akármi ... de persze így nem én fogok ott aludni, és nem én kapom reggel a kvt. lehet, fesztelen se leszek. a tapizás meg biztos abbamarad...

közben én is mással randikázgattam, ugye... szavam sincs.

naszóval nem árt átswitchelni erre a távolabbi felállásra. megugrandók +1.

meg persze fenntartásokkal kezelni ezt a kapcsolodást, az előzmenyek tükrében. (long story short - ki tudja, mikor akad ki megint valamin...)

a biciklis, aka A srác, az tényleg kioffolt, és hát amugy veszettül hiányzik.

a fiú meg úristen... na ő ... ő rengeteg mindent bemozgatott, nem mint személy, hanem főleg, mint helyzet, ... 

ez is eléggé a healing  folyamat része, asszem. 

((jaja, tudom, külön vicces, hogy leírtam multkor, hogy nem randizom, erre vele kb  azonnal elkezdtem, de nem tudtuk, hogy ez lesz, na.. ))

de és annyi izgalmas jóság is volt vele ... kézenfogva naplementenézős sétálgatás a folyóparton, ücsörgés az odaszűrődő zenei aláfestésben, nevetgélős dumcsi meg végtelen hosszú (és kifejezetten változatos) smárolások, meg kamaszos sóhajtozások meg diszkrét tipi-tapi a sötétben... fú, nagyon, nagyon jól szeretgetett. igazán meglepően jól. és azt hozta, amire igazán szükségem volt-van-lenne. (bár arra vágytam, hogy mindenhogyan legyek megszeretgetve, nyilván, de ez is már így töltött ezerrel...

és miután leírtam, hogy valszeg el fog tűnni, végülis csak szóbakerültek a dolgok, és akkor már marhára nem úgy tűnt, hogy el akarna..)

szóval nagyon nehéz elfogadni, hogy ez így over.

szóval most így hirtelen megint kifogytunk a ferfienergiákból. 

csak olyan maradt, aki a múltkoriban is, mikor véletlenül a szigeten sétáltunk egy balzsamos későnyárestén, a csillagok alatt, szintén megérezte a hangulatot - csak míg ő velem kapcsolatban, én épp azon bánkódtam, hogy mért ő van itt, miért nem a fiú, ez egy mennyire tökéletes randi lenne ... (és lett is legközelebb, a fiú által feldobva.)

és amikor megkérdezte, hogy megölelhet-e, mondtam, hogy nem, erre megölelt. én meg aszittem, zsigerből belököm a tóba, hogy ne, ne, ne érjen hozzám, leginkább semmikor se, soha többet..

pedig tudta, hogy máshol vannak érdekeltsegeim, és mi csak együtt lógunk haverilag, mert az jó, mert épp nagyon ráérünk és van igényünk ilyenekre, de hát mit számít, mit mondtam, ezekszerint...

ezekkel csinján kell bánni, mert szükségem van emberekre és szabadidős társas progikra, de közben ezek meg lehoznak az életről.

bonuszként most a gyerekekkel is sokszor nehéz volt, nem feltöltős, múltkor pl vigyáztam itt nálam a városban középső unokaöcsémre kicsit, és vért izzadtam, hogy megmaradjon velem abban a végtelennek tűnő másfél-két órában... komolyan elfogytam a végére teljesen, szinte semmi tartalékom.

ugy általában: nagyjából a semmiből "épitkezem", érzésre. vicces így az élet. azért megragadok minden lehetőséget, meg csinálom én a "belső munkát", csak hát @*szom.

érjünk már oda, ahol már elfogadhatóan elégjó lesz...

ja, a működésem meg azért elemezgetjük ennyire, mert össze probálom szedni a közelgő kivizsgálasra, hogy mi van. nem csak, mert amúgy segit, hogy jobban lassam meg utána is meglegyen...

arra még komolyabban keszülni kell majd. de még nem azon izgulok.

nemtom, van még csilliárd minden, de most így hirtelen ez szaladt ki, igy is tldr.

engem utál az univerzum, halljátok

..vagy én nem tudom, lehet, nem adtam valami kéregetőnek és megátkozott,

de hogy így totally elbaszódott már megint minden is.

volt ez a fiú, akivel randikáztunk, és úgy tűnt, végre összetalálkoztam valakivel, akivel ugyanolyan konstrukcióban gondolkodunk - nem akar se túl sokat, se túl keveset, vonzódunk is, szeretget is, sőt, beszélgetni is lehet vele, okos is meg a humorát is bírom, de közben nem kell azon gondolkodni, hogy ő lesz-e a férjem, vagy gyerekkérdés, hasonlók ... szóval lehet csak úgy lenni és élvezni, ami van... és kifejezetten megkedveltem, az összes furaságával együtt.

(volt egy csomó kérdéses dolog meg szorongás, de azok simulni látszottak már, csak jobban ki kellett derüljön, mizu a másikkal, helyzettel...)

erre olyan vismajort kaptunk a nyakunkba, hogy péntek éjjel óta csak kamillázok, hogy demiééért, komolyan már, ilyen pech a világon nincsen, mennyi erre az esèly, de tényleg,

és most így heló az egész.

én meg itt maradtam a keserű csalódásommal, hogy nemigazmár, hogy nem kaphatom meg, amire pedig a világon mindennél jobban szükségem lenne addig is, amíg összerakom eléggé az életem egy komoly kapcsolathoz, mármint hogy komolyanvehető legyek egy működő élettel a randipiacon, és ne csak a csaj, aki majd' 40 évesen nem dolgozik, le van égve, szét van esve, még mindig gyászol és tele van fájdalommal, félelemmel, káosszal, nomeg kérdőjelekkel, akinek fogalma sincs, hogy kicsoda is igazából, mi lesz vele, egyáltalán merre tovább...

nekem nagyon, de nagyon kéne, hogy valaki  szeretgessen, különösen addig, míg nem javulnak eléggé fel a dolgok (amiket én fogok feljavítani, nyilván, és dolgozom is rajta, csak nem akar látszani), de az üres csakreszelés meg az alkalmi dolgok nem jók.

és akkor végre megkaptam, hogy azonnal el is veszítsem. naszóval ez így kínzás.

((ráadásul kiderült, hogy nem is önmagában az, ami történt velünk, hanem ahogy lereagáltuk, különösen az, amit én abban a helyzetben meggondolatlanul mondani találtam ... csak hogy legyen benne egy jó adag önutálat is, nehogymár egyszer ne hibáztathassam magam, fckyeah.))

mit tudunk (a teljesseg igébye nélkül)

hogy van ez a fajta "túl sok mentális energia kéne, de nincs", és van döntési paralízis, amikor fáradt vagyok, meg van, amikor nem fogja fel az agyam a dolgokat, valahogy kifagy a rendszer, vagy legalábbis nem tudja átgondolni, sőt, van, hogy nem, vagy csak késleltetve processzálja a hallottakat, vagy a zavaró egyebektől nem hallja, vagy átugorja, amikor elolvasni kéne, vagy eskü olvassa a szemem, de az agyam mégse, van a túl sok vizuális zaj, hang, interferencia, akármi, ... van a minden sok és hagyjatok / nem tudok jelen lenni, csak a testem, vagy az is el akar onnan menni, és van ez a brutális sikitani tudnék fület befogva tipusú rosszullétes cucc...

meg van a 'túlkevés' az inger (a megfelelőekből), egyfajta brutál hiányállapot, amikor menni kell, szerezni, és szinte fizikai fájdalmat okoz, de tényleg, rosszullétet, az is, és semmi se működik, míg az nincs rendezve...

van egy nagyon szűk optimális mix-intervalluma annak, amikor jól vagyok ingerelve, se alul, se túl, nagyjából semmiböl, és amely tartományban igazán működöm.

meg a körülmények megfelelő együttállása.

aztán van az ugymond erőltetés, abban a formában, hogy adrenalin, nagyon magas szintű folyamatos (emelt) "készenlét", túlpörgetett, túlélezett, túl magas fordulatszámon pörgő rendszer, hogy meg tudjak ugrani a hétköznapi felnőttéletes tempóban dolgokat, pl munkában, hétköznapokban... ami igazából óriási megterhelés, 

és lemerít, és ki kell pihenni.

és van a hiperfókusz, amikor flow van, beszippantódás, amiből meg kijönni nem lehet ugymond, amikor túlhatékonykodik, túlműködik a rendszer random dolgokban, aztán fizikailag vakarózhatok ugymond utána, hogy nem ettem-ittam-pisiltem-pislogtam az elmúlt 7 órában, mert megszűnt létezni a minden más, wtf, ...

meg van, amikor csak kavarog, gomolyog, és semmirese tudok rázoomolni a fejemben se, és ez tud eszkalálódni odáig, hogy majdnemsírva/ sírva járkálok fel-alá, hogy mindjárt megbolondulok tőle... 

meg a nem vagyok képes csinálni, ami annyira értelmetlen, ott van az orrom előtt, de nem bírom rávenni magam, de addig mást se tudok, mert azt kéne, és mééért nem.

aztán van, amikor ki kell vonulni, mert túlsok, úgy pl, hogy valamibe bele, pl rejtvénybe, zenébe, telefonba..., ha fizikailag nem lehet. és van, hogy kell valami erős inger, ami becsatornázza az agyam, behúz, kizárja a kavargó katyvaszt, mikor belül van a túlsok.

meg az is, hogy a lehető legkevesebb dolog legyen pluszban, ami mentális kapacitást von el, kér - legyenek ugyanazok a termékek, ételek, keretek, helyek... ne legyen "zaj", ne kelljen "figyelni"...  

és a lehető legkevesebb "kell" egyszerre, mert csak kevésre jut, meg összességében se legyen sok, viszont leginkább tömbösítve,  hogy aztán a lehető legtöbb recovery idő (aka csak úgy levés) jusson.

tehát az eloszlás se mindegy.

aztán meg az is, hogy tényleg ne legyen túlszabályozott, legyen benne jó nagy rugalmasság és mozgástér (mert full kiszámithatatlan, de legalábbis befolyásolhatatlan, mikor működöm, mikor nem, egyetlen dolog biztos: hogy sohasem hozok egyenletes teljesítményt, semmitse..)

az itt és most, fésztufész is, meg a mozgás, a változatosság is kell bele, ha például munka, szociális életes részek meg nyüzsgés is, már hogy én nyüzsöghessek, meg kellenek olyan egyszerű rutinrészek is, amik kikapcsolják a fejem... na meg tér a bambulásra.

és nem az van, hogy mert nincsenek nagy dolgok és nem vagyok igazán lekötve, mert a nagy dolgok és a kis dolgok éppúgy hozzák ugyanezeket a struggle-öket, sőt  olyankor aztán csak mégrosszabb, amikor "nincs idő" ennyit szenvedni a csip-csup hétköznapi dolgokon, mert vagy elsikkadnak, vagy ugyanígy szenvedek, csak más dolgokkal karöltve azok rovására. (korábban is voltak ezek, csak nem látszottak ennyire, asszem, mert közben "jobban zajlott az élet".)

ilyesmik így hirtelen.

struggles - eszkalálódás (végtelen poszt, random rinyával)

végül ez a "minden túl sok" érzés egészen új szintre emelkedett némi megnyugvás után.

gyors összekészültem (nulla hajmosás), elrohantam oda, amit ígértem (zárás előtt 5 perccel estem be), otthon még megettem a maradék ebédem, egyeztettem a bácsival, mikor jön, mert végre hívott (meg ugye mit szólt az e-mailemhez), bedobáltam ottalvós cuccot és go... vettem rágót meg dörmimacit, megérkeztem, minden okk volt.

végül egy nagy, bonyi játékot tanított meg nekem, nem a megbeszéltet, mert holnap ahhoz ülünk le hárman, és hogy ne az legyen a tanulóköröm. 

(pont úgy jött ki, hogy a harmadik fél a teljes összeveszős-nembeszélős időszakunkról lemaradt, az utolsó alkalom másnapján borult minden és most lesz csak új, mert hát sokgyerekesek nyara, stb...)

ez egy nagyon okos lépés volt, mert iszonyat sokmindent kell egyszerre megjegyezni majd észbentartani, és minden lépésnél leválogatni fejben, 

amit az én agyam nem lájkol az elején,

én meg azt nem, hogy egyáltalán nem látom át még, fogalmam sincs, mik a lehetőségek, egyáltalán mikből lehet választani, mi mit jelent, csinál, hova vezethet egyáltalán, hogy függ össze, nemhogy még mit éri meg... szóval hogy 'assetudom, micsináljak', még annyira se, hogy valamit csináljak, de az agyam nagyon akarná tudni, csinálni meg muszáj...

instant AP.

nagyon jól magyarázta amúgy, kifejezetten jól, csak sok volt. (és hosszú.)

el is szoktam ezektől mostanra,

meg nem vette le teljesen a dumálós youtube vidit a háttérben, (amit utál, hogy szoktam kérni, de hát nekem interferál..)

meg közben bekúsztak már a más dolgok is, hogy ezt is elfelejtettem intézni, azt is, ...

nem tettem be a pénzt, mert elfelejtettem, miért lett volna fontos, így nem lesz bérletrevaló hazafele, lecsúszok valami másik tök fontos határidőt, ha nem intézem, mert valszeg én azt félbehagytam legutóbb, és mehetek a bankba személyesen ügyintézni,

(és nagyon, pánikszerűen kerestem a jelszavam meg ilyenek, de már nem találtam meg éjfélig...)

meg volt korábban egy olyan, hogy játékból a fenekemre akart csapni valamivel, ami engem hirtelen úgy betriggerelt, hogy aztán teljesen megszeppentem, hogy így what, és akkor az is ott volt már a levegőben meg a fejemben-idegrendszeremben lenyomatként, mert akkor így ez ilyen random pánikreakciót váltott ki kb, hogy én ezt nem akarom, és egy nagy váratlan stressz volt,

és a végére éhes is lettem már meg mentálisan nagyon fáradt is ... 

és éreztem, ahogy áll le az agyam, a legegyszerűbb dolgokat se látja át,

 (pl hiába lettem megkérdezve róla, hogy "beleszállok a kajába x ft-tal, az elég-e?"),

csak próbálja kilogisztikázni, milyen bk-s kupont használjon fel, mit együnk, de már ez is nehéz ... és csak visszhangzott bennem, hogy kell egy kis szünet és ennem kell meg inni hozzá egy kólát, muszáj az a kóla ...

de hogy azok is határeset nehézséget jelentettek, hogy megjegyezzem, hogy miután kifizetem, még kérjek egy kis papírzacskót hozzá, meg hogy barackos legyen majd az ice tea... és látszott is rajtam tutita, mert elmondta sokszor meg elmondatta, mit hogyan, aztan meg igy is bejött velem inkabb, gondolom, üvegesedett a tekintetem meg így hallattszott is, hogy kb se kép se hang... a rendelésszámról már így is screenshot kellett (az ő appjából rendeltünk most)  .. 

és akkor okk, megugrottuk, ettünk,

de valahogy túl hamar nekiültünk utána a játéknak, mert már elmúlt éjfél, (pedig nem is egyből..)

és talált valami angol nyelvű soul albumot, amit betett a háttérbe,

és hiába kértem, hogy esetleg szöveg nélküli zenére váltsunk, vagy még pihenjünk kicsit, 

mert ez így sok,

nem tudom jobban megfogalmazni, de sok, sok, sok, túl sok, valahogy túl sok inger, túl nagy falat egyben, és hogy érzésre olyan, hogy legszívesebben a fülemre tapasztanám a kezem és sikítanék, hogy ez így iszonyatosan rossz és nem bírom elviselni...

ő kiakadt, mert nagyon szerette volna azt a zenét meg némileg idegbe' volt már, hogy bénáztunk és nem jutott elég idő játszani, és amúgyis túlérzékeny vagyok, legyek már keményebb meg alkalmazkodóbb, stb (ez így az egyik nagy egyet nem értésünk az életről és dolgairól amúgy), és nem vette le eléggé a hangot, bár levette jócskán,

és akkor én kétségbeesésemben egy ponton tényleg befogtam a fülem, ... de nem ment úgyse,

és aztán már tényleg figyelni kellett volna arra, amit ő mond, hogy megértsem, mi történik,

aminek az lett a vége, hogy mindketten kiakadtunk mégjobban.

én azon, hogy nem bírok, mért nem érti, mért nem kapok 5 percet,

és végül beviharzottam a fürdőbe,

lekuporodtam a kád szélére, befogtam ott is, méginkább a fülem, becsuktam a szemem, és tényleg 5-10 percig csak úgy ültem ott,

mélyeket-lassúakat lélegezve,

hátha.

döbbenet.

és akkor utána, bár még mindig elég rossz volt, képes voltam kimenni.

kicsit még magyarázott, de aztán valahol egyszercsak megértette, hogy én ezt nem direkt, és hogy csak nem tudtam jól elmondani, hogy milyen meg hogy help, de qrvára azt hallgat, amit akar, és tökre nem érzelmi meg akaraterő kérdés, és olyasmi, biztos, mint neki, amikor néha pánikrohamot kap egy plázában a tömegben, de mégsem ... és akkor túllépett rajta, meg én is,

és aztán le tudtam ülni már az asztalhoz is,

és kicsi idő még kellett, de utána normalizálódott a dolog eléggé, hogy a zenét is bírjam meg a játszást is, szokásosan.

hát. úgy kicsit az van bennem, hogy én sose tudtam elképzelni, milyen lehet az az auti meltdown, amit annyian próbálnak pedig átadni vidikben a neten, ...

de hogy gondolom, valahogy ez, csak nagyban.

ez a túl sok, elviselhetetlen a minden, és sikítanom kell.

és elmenni onnan / befogni a fülem / megszüntetni a dolgokat / akármi... durva, akkor is, ha nem sikítok, mert felnőtt vagyok és kontrollálom. de naggggyon rossz.

(de nem ő volt a sok, nem az ő reakciója, az csak nem segített, hogy "megfogjam ezt". ill a vasárnapi le-fel utazós családi banzájos fáradtság meg a meleg viszont még tuti benne volt.. a szerk.)

és gondolkodom azóta is, hogy wtf. 

szokott nekem ilyenem lenni?

szerintem amúgy szokott. ritkán, de igen.

most, hogy nem dolgozom, és töredék a terhelés, már el lett felejtve,

meg kulturáltan szoktam csinálni - kimenekülni a mosdóba kamuindokkal, akármi, de hogy yepp. van, hogy túl sok. csak kicsiben, kissebben. vagy hát ennyire nem szoktam "beszorulni"...

exszel is volt olyan harc, hogy nem bírom, ha szól a tv a háttérben, csak ha konkrétan nézzük, ki is volt tőlem, meg itt is, hogy nem bírom, ha szabálytanulás vagy játék közben beszélős vidi is megy,

meg borzasztó volt a társasjátékok éjszakáján anno a háttérzaj pl ... meg ... a nagycsaladi szessönökön szokott volt lenni ilyesmi egy idő utan, emlékszem, amolyan shot downnal. ... meg ... nem emlékszem, de tudom, hogy volt még. 

és ma is pl elmentem ebédelni, gondoltam, megluxikázok ott egy kólát is és kicsit átgondolom a dolgokat nyugiban végre, erre egyszercsak halkan, valahonnan a konyha felől kiszűrődött valami xtrán szaggató, sercegő, akadozó rádióadás, csak zene, de ha nagyon halkan is, bele a helyiségben szóló zenébe, és annyira durván megindult az érzés, hogy ezt nem lehet kibirni igy együtt, hogy felhajtottam egyben a szépen beosztani kívánt maradék üccsim és pisiltem és kvázi elmenekültem...

mert interferál és túl sok és borzasztóan irritáló és ... hát nemtom, csak így ne.

meg még ma is előtte - ahogy még csak hazaértem a társasostól, és belül volt sok, nem tudom, az a rengeteg "feladat", logisztikázni való, amire kell a mentális kapacitás .. , pl hogy már akkor le akartam szállni a kajáldánál, hogy jusson ebéd, de véletlen továbbmentem, de aztán rájöttem, hogy milyen jó, hogy nem szálltam le, mert hát nincs nálam rá pénz, szóval megiscsak haza kell ugrani, de akkor most be kell-e menni a bankba, mielőtt a kártyára pénzt teszek, hogy legyen hozzáférésem a számlámhoz az elfelejtett regisztráció ellenére is, vagy előbb menjek el kpval enni, de akkor meg hogy teszem a számlára a sok aprót, és akkor most vigyem-e már magammal a többi pénzt, de és mennyit, és kell-e hagyni a főszámlán belőle és mennyit fog kérni a bácsi kpban, mert megint nem mondta, sose mondja, hiába kértem anno, de mért kéne mindig nekem eszembe jutni egyesével kérdezni, de amugy akkor se szokta elmondani, igaz, de és a bankos mindenféle azonosítóim vajon hol vannak az intézeshez, a telefonomban is meg kell legyen minden, de hogy keressek rá és hol, semmit nem dob ki semmire, ami eszembe jut, 

jajj és basszus, az elállás, talán még ma is megcsinálhatnám, szamoljuk ki, ahhoz keressük ki a dátumot, meg mire a tulaj jön, ki kellene takarítani, és már megint délután van, vajon mi fér bele, hol kezdjünk hozzá, de lehet, bejön megint cipővel /kiszakad a labzsakja / ugyis undorodni fogok mindentől, amihez ér, de most éhes vagyok, és jusson még kaja, de akkor mar naptejezni is kéne, mert ziher, hogy nem sétálok el visszafele a pótlóig, meg amugy is utálom, meg akkor már le kéne cserélni a mar este szarra stresszizzadt felsőm, de akkor már meg is mosakodni, de jusson kaja is, ó, de nem vettem már megint deót, itt meg a közelben olyat nem kapni, pedig mindjárt elfogy, mért felejtem el mindig, jajj, de a hajam hogy áll, de erre most nincs idő, de bele kell majd férjen, hátha lesz randim, de amúgy hány óra is lehet mostanra, de a pénzt itt ne hagyjam megint basszus, most ki kell tenni, de mennyit is kéne, ..

..,

..

ezek így sorban,

mint valami vegtelen loop, ami mind mentalis kapacitast akar,

és csak így rámszakadt az egész megint, 

és akkor csak zokogtam, hogy túl sok, most csak belül ugyan, de túl sok, és nem bírooooom, és fogalmam sincs, mi van, csak hogy ez túl sok így most egyben, és se eleje, se vége, se fogás rajta, és mért nem működöm, és ezek csak gondolatok, nem ingerek, hogy lehet így is túl sok és mééért érzem ezt.

őrület.

és eszembe jutott, ahogy anno mondom a psziknek, amikor kerdezik, mi segít, mi tölt, vagy ilyesmi, 

hogy a kevés terhelés, meg a terhelés utan az eleg sok 'csak úgy levés', lézengés, magamban szöszölés, amikor semmit se kell, 

és hogy ők erre, hogy jó-jó, de azt nem lehet, arra nincs idő felnőttként, olyat keressünk, ami kompatibilis az élettel, ... és hogy ... nem. tenyleg ez.

hogy túl sok lesz, lemerülök, kiakad a mérő, és akkor csak úgy lennem kell nulla korláttal.

és ma is, most is.

megcsináltam a bankos dolgot, a pénzrátevést és a kajálást, és over.

most muszáj csak úgy lennem a zenémmel a szigeten. az is olyan, hogy becsatornázza a dolgokat, 

iszonyú sok dolog lenne, de nem megy, nem látom át, szóval most csak ... várunk.

((aztán lemerült a telóm, igy zene nélkül hazamenekültem, de még azóta csak egy wc-zuhany-ágyonminiszundi kört tudok felmutatni.))