bővebben

eleve a haláleset, a temetés. megvisel önmagában is, de ráadásul megbolygat mindenféle olyat, amihez most nagyon nem óhajtottam volna nyúlni. mondjuk úgy, nincs kapacitás most még ezekkel is megküzdeni..

aztán apám. hát nyilván most, egyből a temetés utáni napon kellett kibuknia, hogy perszehogy qrvanagy gáz van, csak titkolták anyámmal, amíg csak tudták.

(mert ugye nem szedi a gyógyszert, ami múltkor visszahozta a valóságba. és ez mindkettejük szerint jobb volt így - aha. szóval láttuk jönni, pontosan tudtuk, hogy várható, csak nem tudtunk tenni semmit, és most túl hirtelen és kontrasztosan történnek a dolgok.)

apám olyan remek állapotban van, hogy bár anyám küldené már mégis orvoshoz, nem partner (surprise), 

másrészt kiderült, hogy magánban már nem is vállalják így, ellenben javasolják a kórházat.

még előtte a háta mögött megfut a család egy kört az eddigi orvosánál, hogy ne kelljen.

de apám mostmár állitólag minden este balhézik, és előfordulhat, hogy konkrétan embereket követ, hogy megtudja, hol laknak.

aztán az is van, hogy brutális a magány és az elveszettség, amit szinte konstans érzek, amikor épp nem kapcsolódom másokhoz. (és sokszor akkor is, ha igen.)

a héten ráadásul pont nem sikerült elégséges irl szociális életet összehozni,

és mellesleg a férfienergiákból meg pláne xtrém hiány van, pont ezekben a kifejezetten durván sóvár és szükséget szenvedős napokban, mikor a középidőm is köszöni szépen, de magára rántana egy bármilyen hozzámnyúlni hajlandó* szóbajöhető idegent is akár, csak érezzen végre valamit,

de persze senki és semmi a láthatáron, még egy valid összemosolygás se adatott kb,

és a chatek is pont behaltak, amik egy kis flörtöt, szórakozást, szívdobogást adhatnának.

vagy hát a srác, az megfájdította a szivem-önérzetem újra éppen, és abszolút magamat hibáztatom, hogy ennyire ebbe a nemtisztelős nonchalant izébe fordult a dolog... és ez a mardosó önvád se jó.

a társasos sráccal meg tisztázódott, hogy nem fog ölelgetni, mert ő nem olyan, aki szívesen bújik csak úgy, szóval abból élek, amikor játék közben egymás kezébe adunk valamit és összeér (ott tartanak a hiányaim, hogy ezt is detektálom, igen) - de a héten ő se volt,

meg abból, amikor a volt munkatárs barim megölel, de annak meg nem tetszik a felhangja, meg amúgy is hétfői sztori a legfrissebb, hol van az már ... 

és iszonyú kétségbeesettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam, aki már nem bír türelmesen ülni a diszkomfortjával... (vagyis inkább szenvedésével, mert a diszkomfort túl finom szó...)

((*ilyen "értékesnek" látom jelenleg magam, a testem, a hozzámférést, igen. megint.

és van ez az "aranyszabály", hogy csak azt fogják értékelni, amiért dolgozniuk kell, csak az marad érdekes, amit nem kaphatnak csak úgy meg, de dolgoztatni meg csak azért lehet őket, amire van érdeklődésük - szóval ha nincs senkinek, teljesen mindegy, mit csinálsz, abból nem lesz még bőrkontakt se. 

tudom, ne legyek kiéhezett - de hogyan ne. nem is aktuális, nem is kéne ennyire számítson, de mégis, látjátok, na, és dolgozom én rajta, meg tudok az eszemmel sokmindent, de most nem állunk jól.

és ugye, nezzük praktikusan, épp nem tudok vonzó lenni, cup of sunshine, magabiztos, ... kb nincs mit felkínálnom most. nyüszítő hiányaim viszont vannak... így ez csak egy lefele tartó, önmegerősìtő spirál. semmire se tartom én se magam, de hát nem találok hozzá kapaszkodót... 

és akkor megjelennek a huszonéves szexi csajok, akiket még én is megnézek, de nagyon, és onnantól veszett fejsze nyele a  tűzoltás is.

pedig nekem most lenne rá szükségem, értelemszerűen, mert amikor jobban vagyok, jobban is bírom ezt is azért...))

emellett xtra sok pénzt kidobtam az ablakon ételre-italra, hogy jobb legyen, de most az se hat, 

sőt, az orgazmusok se (legutóbb már konkrétan teljesen eltűnt megint minden érzés belőle), 

véletlenül legyantáztattam magam ott is, ahol nem akartam, meg szintén véletlenül aranyáron a karom, amit meg otthon én is meg tudtam volna pedig csinálni,

és még a pizza se volt finom, amit a lelkemnek vacsira vettem, ellenben qrvára fokhagymás volt teljesen indokolatlanul,

meg az idő is szarcsi-foscsi ugye,

és vizet se sikerült a héten jól inni,

szóval úgy általában se akarnak jól elsülni nagyrészt a dolgok,

és nagyon-nagyon hiányzik mostmár a pszichológus az életemből,

miközben egyre jobban triggerel, ami történt a legutóbbival (ez a ghostolás, ez azért kemény), egyre jobban csapódik le és adódik hozzá a mindenhez,

ésss szóval egyre fogyok el és süllyedek, minden igyekezetem ellenére, az van.

#mélypont - mondjuk mélypontnak, mert muszáj hinnem, hogy kimászom ebből is, na.

[lábjegyzet - normál pillanataimban tudom, hogy nem a férfimegerősítéseken múlik az értékem, kvázi létezésem, és nem tőlük kéne származtatni a biztonságérzetet se - de hogy értsük jól: most szarul vagyok, és így hiába.

olyan szarul vagyok, hogy szégyellem magam amiatt is, amit ide leírtam, minden miatt, amit érzek, és a világ összes könnyét elsírtam már kb, ezek miatt is, de semmivel sem gyűlölöm magam kevésbé mégse, aktuálisan.]

helyzetjel

ez a hét nem adja.

panaszkodásokba'

hogy nem gondoltam végig, és összepuszilgattam ott a népeket, a múltkori részvét-leutazáskor is, tegnap is, aztán ma reggel hívom anyámat, hogy hogy van (már hogy én a lelkére gondoltam), erre közli, hogy tiszta takony. meg ugyanígy unokatesóm is...

meg amúgy a kisebb gyerkőc is betegecske kishugoméknál, múlt7en a nagyobb volt ...

eddig idén egyszer se lett végül semmiből semmi, hiába lőttek körbe folyton, de félek, egyszer elfogy mostmár a szerencsém... merthogy örökös Démoklesz kardja, minden találkozás oroszrulett kb.

de annyira nem akarooom...

úton

többnyire a túlélés, önmagam és újféle megoldások felé, 

de most épp vidékre, temetni.

nőnap

a héten, egész pontosan szerdán reggel azzal keltettek, hogy meghalt a nagybátyám.

akkor leginkább csak megdöbbentem, azt hiszem. persze megrázott, de csak ugy általánosságban. meglepett, mennyire tenyleg nem álltunk közel, holott életem első 20 évének az a család stabilan és intenzíven jelenlevő része volt.

de hát aztán szakadások voltak meg ahogy új generációsok születtek, széjjelebb költöztünk, jött a természetes elsodródás...  meg hát annyira másképp gondolkodnak ők a világról,  hogy azzal nincs nagyon mit kezdeni, így nagyon egymással se. nameg amúgy se, szinte sose beszéltünk szerintem 2 szónál többet igazából érdemben, csak ők beszélgettek maguk közt a maguk felnőttköreinek dolgairól, mi meg elvoltunk a magunk gyerekebb dolgaival. ha beszéltünk is, sose vele, inkább a feleségével, gyerekeivel... nem is volt egy beszédes ember.

szóval mikor ott voltunk együtt, is leginkább csak párhuzamos valóságként, egymás mellett voltunk.

aztán főleg anyám miatt lettem ki, hisz eddig is olyan needy gyerek volt felénk, apám se szedi még mindig a gyógyszert, hogy esetleg kapaszkodója legyen (mondjuk amugy se hiszem, hogy tudna lenni, de na), most leginkább ugye csak probléma neki is, ... és erre meghal az egyetlen testvére, ráadásul napra pontosan 5 évvel az anyukájuk halála után ... ez nagyon belenyúl megint a csaladdinamikába... szoval hogy így nemár.

(meg tudom, hogy együtt kéne érezni, meg érzelmi támogatni, ami instant nemakarom  - őneki én semmi ilyesmit nem akarok adni, holott olyan ember vagyok, aki ilyenkor magától ertetődően érzi és adja is... nehéz ellentmondás.)

meg gondolkodtam, mennyire fogynak a felettem levő rokonok - hogy már szinte csak a nagynénem van a szüleimnek ennyire közeli...

aztán tegnap leutaztam részvétet nyilvánitani, és az már nagyon mélyre ment.

na és ma ülök a zsúfolt kvzóban, és egyszercsak eszembe jut, hogy a Bátyja (mert mi igy hivtuk) nőnapkor mindig akkurátusan vett virágot mindannyiunknak, és a fiával elautóztak 2 faluval odébbról elhozni, és ugyan már ez így, ebben a formában hosszú évek óta nem érint engem, de hogy már nem is fog, mert már soha többet nem vesz virágot és viszi át anyámékhoz... pedig biztos csinálta volna idén is.

és akkor annyira rámjött a zokogás, hogy szinte rohannom kellett a mosdóba, és így azt se tudtam, hogy hagyjam abba, abba tudom-e hagyni valaha is. how pathetic.

random hétköznapi furaságokba'

amikor végre megveszed a jó kábelt is a gyorstöltőhöz, erre össze van fogatva azzal a csak elvágható műanyaggal (nem jut eszembe a neve, az a vékony izé, amit ha egyszer meghúzol, nem lehet már kijjebb lazítani),

és te nem találod az ollódat, 

(mert nem találsz semmit, mert még dobozokban,)

de nem akarsz venni, mert amúgy van,

ezért 2 napig így használod, míg végre jön egy társasozás (a város másik felén), és ott a házigazda orra alá dughatod, hogy hadd vághasd már el az ő ollójával, pls..

haha.

(amúgy már komolyan gondolkoztam, hogy ha más alkalom nem adodik, átbattyogok a szemközti virágoshoz megkérni, hogy segítsen, szóval volt itt megoldásfókusz szükség esetére, kéremszépen.)

hétvége indokolatlanul hosszan elcsacsogva

hát, az otthon szüttyögős péntekemből az lett, hogy beejtőernyőzött egy esti "játszhatunk ma is" a társasos sráctól, pedig én csak a kövi hetemet próbáltam szervezni,

majd egy 'á, inkább mégse ma, a vasárnap jobb lenne' után megnéztem a moziműsort, mert már mehetnékem volt,

és láttam, hogy pont szépen elérem azt a filmet, ami most érdekes nekem, 

és amit a sulis csajokkal gondoltunk megnézni egyikük szülinapjára, de közben kiderült, hogy nem várt meg minket, úgyhogy feel free alapon egyénileg hozandó be a lemaradás, ... és kedvezményes is volt.

majd mégis hamarabb meglett a szerelgetés, amivel szenvedett, hívott, hogy lehetne-e mégis ma... 

szóval végül egy nála lógós, új polcokra rápakolós szessön lett belőle, ahol társasozni pont nem sikerült, de kulturális kitekintést tettem a retro konzolok és játékok világába, valamint váratlanul kiderült, hogy engem kifejezetten érdekel a VR-csatornás srácok horrorjáték-streamje, hát ki látta ezt jönni... (valahogy sose volt huzalmam játszani kb semmi ilyennel, de még a telefonomon se... pedig biztos #dopamin, aztán mégse...)

nyitott vagyok, mint a ... szóval kalandozásokba'.

a rossz hír, hogy közben beteg lett, de hogy így literally belázasodott, miközben ott pizsipartiztam, hát #nemigazmár... 

ugyanitt fontos megemlítenünk, hogy úgy 2ésfél hétnyi ghosting után (merthogy nem csak a síelés előtt, de hazajőve se ért ide ez a jóember, hanem csak semmise) felbukkant vala az srác.

és hát én nem tudom, hova teszem az eszem, ha róla van szó, de hogy így hagyjukis.

persze csak a messengeremben, és mindig csak beszélünk róla, hogy jön/ jöhetne, de ténylegesen, fizikai valójaban ősz óta nem láttam, mégis (vagy tán pont ezért is) nyomogat rajtam egy csomó triggerpontot,

instant bőgős moodba dobott a szitu most is többx...

kár, hogy a pszichológusom is ghostingolt,

(csak ő még valamikor december elején, és ő rendesen, mert se a decemberi, se a febr elejei időpontkérő e-mailemre nem reagál, mióta az uccsó alkalmunkat random lemondta..

annyira rég beszéltünk, hogy ő a teljes srácos sztoriról lemaradt, konkrétan),

lenne mit megfejteni ezzel kapcsolatban!

(tipik illik a mintába ugyanis, és hogyan kéne erre többet már nem fogékonynak lennem?! egyértelműen én megyek bele, sőt, hát, még az is lehet, hogy miattam alakult úgy, hogy nem vesz engem komolyabban, szóval mit mívelek, miért, és hogyan működjek nemígy, aka egészségesebben, stbstb...)

tudom, mondtam, hogy nem passzolunk a pszivel, de azért nem így gondoltam, hogy vége legyen... 

(pláne, hogy tulajdonképp szó nélkül magára hagyta a tudottan kb élete krízisében levő kliensét, pszichoterapeutaként - azért ez, ilyen módon, bár biztos alapos és durva oka van rá, professzionális szempontból elég kérdőjeles. remekül meg lehet benne élni-erősíteni minden retraumatizálós vonatkozást ugyanis.

kb mint a pasikról szóló viccben - hogy reméljük, meghalt és nem csak elhagyott... [nyilván nem gondolom komolyan, csak érzékeltetek. csalódott vagyok és szomorú, de remélem, azért jól van.])

szombaton viszont eljutottam végre az ikeába!

és bár még délután be akartam ülni a moziba, alálőttem a szükséges effortot, mert helyszíni maradékjegyre pályázzam, éss így 2x is elfogyott, míg vártam. mondjuk közben ettem, turmixoztam, kerengtem az ikeás tömegben össze-vissza, mire meg sikerült találni mindent, 

ésss nem felejtettem el pótolni a TO niacinamide-omat, ami az egyetlen bevált arctermékem jelenleg 

(olyan nehéz és drága a kísérletezgetés, ahh), aminek örülünk, 

szóval azért nem volt passzív időveszteség benne.. de nagyon nevettem.

amúgy benéztem a gyorstöltőfejet, amit vettem, mert nem doubletypec-s kábelem van otthon, úgyhogy azért még vissza kell mennem - de amúgy is visszamegyek, ki kéne ugyanis bontani az adventi naptárat és levásárolni belőle az utalványokat (szerszámkészletre! úgy döntöttem, jó lesz az nekem, ha már ajánlották...)

ami amúgy életem első adventi naptára is, amire olyan rég vágyódtam, hogy egyszer nekem is legyen (egy bármilyen), és végül jobb híján megajándékoztam vele magam én - csak aztán áldozatul esett a mostani fennforgásoknak, az egész ünnepi szezonnal együtt.

a társasossrác miatt még gyorsan útba ejtettem a gyógyszertárat is, mert pár dolog hiányzott - ne akkor kelljen kapálózni, ha beüt a krach. 

(hogy mennyire nem alap normálisabb árakkal dolgozó helyet találni, még ennek is külön macerázásnak kell lennie, rémes...)

este aztán megnéztem a filmet. nyálas egynekjó klisés limonádé, hiába kulturális musthave mostmár kb, de örülök, hogy beültem rá, moziélménynek jó volt...

viszont betriggerelte, hogy kiöregedtem a párkeresős korból, a csajságból, hogy az én korosztályomnak már csak plöttyedt csányisándorok vagy pocakos, igénytelen, bunkó, régről nyakon maradt tornatanárok juthatnak, nyilván már gyerekkel, 

úgyhogy ott bőgtem, mint egy hülye.

eleve szenvedek, hogy át kell kalibrálnom magamban valamit, mert mostanra kilövődött a "férfi" fogalmamból 20 évnyi évjárat, de a szemem még nem látja ... se az egóm, vagy nem is tudom, inkább realitásérzékem ...

de hát hogy lehet ezt feldolgozni?! hogy akiket én megnézek, azok már nem engem néznek meg ... ahh ... 

hogy elqrtam a lehetőségek éveit ..

((még a szembejövő standupcomedy is ezzel viccel, hogy az idősebbeket szereti felszedni, mert a nők közvetlenül a fullos megromlásuk előtt a legjobbak - aka énkorosztályom...))

ez a fő gyászom amúgy már, nem ex meg a gyerek, meg az otthonom is kevésbé már, nem, már határozottan, messze kiemelkedően és kitartóan ez. de látszik is, mert írom is mindig szerintem, visszatérően...

definitely kell egy pszi. ezt egyedül nem tudom, hogy ugrom meg.

ugyanitt:

vasárnap kisuvickoltam végre a (szinte) teljes fürdőt, meg félig a konyhabútort - és elég motivált vagyok, hogy mindjárt folytassam is,

nagyon utálom mostmár a koszt, hogy cipővel járok a hálóba is, mert mindegy, mert a költözes ota meg nem volt felmosva,

szóval kivánjatok szerencsét.

rám és a komfortérzetemre is rámférne, hogy szintlépősen normalizáljam ott a dolgokat.