nőnap

a héten, egész pontosan szerdán reggel azzal keltettek, hogy meghalt a nagybátyám.

akkor leginkább csak megdöbbentem, azt hiszem. persze megrázott, de csak ugy általánosságban. meglepett, mennyire tenyleg nem álltunk közel, holott életem első 20 évének az a család stabilan és intenzíven jelenlevő része volt.

de hát aztán szakadások voltak meg ahogy új generációsok születtek, széjjelebb költöztünk, jött a természetes elsodródás...  meg hát annyira másképp gondolkodnak ők a világról,  hogy azzal nincs nagyon mit kezdeni, így nagyon egymással se. nameg amúgy se, szinte sose beszéltünk szerintem 2 szónál többet igazából érdemben, csak ők beszélgettek maguk közt a maguk felnőttköreinek dolgairól, mi meg elvoltunk a magunk gyerekebb dolgaival. ha beszéltünk is, sose vele, inkább a feleségével, gyerekeivel... nem is volt egy beszédes ember.

szóval mikor ott voltunk együtt, is leginkább csak párhuzamos valóságként, egymás mellett voltunk.

aztán főleg anyám miatt lettem ki, hisz eddig is olyan needy gyerek volt felénk, apám se szedi még mindig a gyógyszert, hogy esetleg kapaszkodója legyen (mondjuk amugy se hiszem, hogy tudna lenni, de na), most leginkább ugye csak probléma neki is, ... és erre meghal az egyetlen testvére, ráadásul napra pontosan 5 évvel az anyukájuk halála után ... ez nagyon belenyúl megint a csaladdinamikába... szoval hogy így nemár.

(meg tudom, hogy együtt kéne érezni, meg érzelmi támogatni, ami instant nemakarom  - őneki én semmi ilyesmit nem akarok adni, holott olyan ember vagyok, aki ilyenkor magától ertetődően érzi és adja is... nehéz ellentmondás.)

meg gondolkodtam, mennyire fogynak a felettem levő rokonok - hogy már szinte csak a nagynénem van a szüleimnek ennyire közeli...

aztán tegnap leutaztam részvétet nyilvánitani, és az már nagyon mélyre ment.

na és ma ülök a zsúfolt kvzóban, és egyszercsak eszembe jut, hogy a Bátyja (mert mi igy hivtuk) nőnapkor mindig akkurátusan vett virágot mindannyiunknak, és a fiával elautóztak 2 faluval odébbról elhozni, és ugyan már ez így, ebben a formában hosszú évek óta nem érint engem, de hogy már nem is fog, mert már soha többet nem vesz virágot és viszi át anyámékhoz... pedig biztos csinálta volna idén is.

és akkor annyira rámjött a zokogás, hogy szinte rohannom kellett a mosdóba, és így azt se tudtam, hogy hagyjam abba, abba tudom-e hagyni valaha is. how pathetic.