ja és: naivság

milyen cuki voltam, hogy azt hittem, majd a státusztörvény lesz itt a gond...

muhaha.

(egy csomószor újraírtam.

bocsi.)

nem való nekem az élet (random hülyeségek felvillantása)

na, hát így ezt érzem. de most komolyan.

egyszerűen nem látom, merre tovább. itt van ez az objektíve iszonyat gáz fostenger, amit jelen munkahelyemnek hívunk... egy csomó embernek ventilláltam folyamatában, és szerintük is, meg a munkatársak szerint is objektíve iszonyat gáz és fostenger. (és nem 2-3, hanem már 20+ munkatárs véleményére alapozhatok. éljen a hospitálás intézménye, stb...)

és lehet, hogy csak azért nincs még idegösszeomlásom, mert pénteken a 4-ből csak 2 gyerek jött el, és nem adtak más feladatokat, hanem pl pótolhattam az (amúgy miattuk) eddig kimaradt program-leoktatást, meg gyárthattam magamnak vizsgálati eszközt (amit naná hogy nem adtak, de legalább lamináló gépet igen, hogy legyárthassam. most, miután rájöttek, hogy használnom kéne már a vizsgálatok során és nincsen). (amúgy honnan lenne? pláne, hogy addig azt se tudtam, hogy létezik, míg nem mondták, hogy na, a kövi gyereket azzal... még jó, hogy rossz időpontot küldtek neki, így nem jött...) (igen, a rendszer ilyen sok sebből vérzik. ez is egy mármegsemlepődünk tipusú anomália..)

ezek pl azt hiszik, hogy lehetséges min. 8 és fél órán keresztül szünet nélkül koncentrálni.

amúgy látszólag lehetséges, nagyon változó színvonalon, olyan agykihagyásokkal, hogy nem tudom leírni a gyerek teljesen hétköznapi keresztnevét az igazolásra, így el kell mennem új űrlapért, meg nem tudom követni, és így lejelölni se, mit olvas, mert egyszerűen már nem_működik_az_agyam. addigra. koradélutánra, merthogy addig összesen csak 2x elszaladhattam pisilni, de amúgy folyamatosan koncentrálnom kellett. fo_lya_ma_to_san.

úgy, hogy háromnegyed órával előbb bementem, és lecsesztek, hogy miért nem korábban, hogy készülünk így fel... 

(nem fizetitek, b.meg, azért.)

én nem akarom ezt az egész röhejes fost legitimizálni azzal, hogy szó nélkül megcsinálom a munkaidőbe nem férő feladatokat előtte-utána. (3 hete ez megy amúgy, és így is végtelen elmaradásokban vagyok.) én nem akarok másfél órával korábban kezdeni, ha úgyis kerek 8 órát szabad csak beírni, fenntarthatóvá téve, hallgatólagosan elfogadva, hogy amúgy a felkészülést-konzultálást nem kalkulálták bele a munkaidőbe.

énnekem az se tetszik, hogy ebédidőnek nem hagytak helyet. 

eleve, a nagyrészt 2 és fél órás vizsgálatokat beosztották 2 óránként. okk, az az elvárás, hogy pörgessük. de azért ne csináljunk már úgy, hogy az ésszerűség határán túl, messze a minőség rovására menve elfogadható ezt a "pörgetést" elvárni... már ott tartunk, hogy lehetőleg semmit se kérdezz a szülőtől, jó volna, ha csak azután hívnád be, hogy te már a tőle érkező infók nélkül lepörgetted az egészet, nehogy véletlenül mondhasson bármit, ami árnyalja a képet és feladatot... ne oldd fel a szorongó gyereket, majd beírod, hogy szorongott és ez befolyásolta az eredményeket. úgyse a tartalom és a minőség a lényeg, hanem hogy darabra és formailag meglegyen. (kicsit se undorító az egész, nemigaz?)

na, de hogy a nettó, percre pontosan 2 óránkénti beosztás, az nem feltételez még egy pisiszünetet se. a gyerek előanyagának átnézését pláne. kvzni, kiszellőztetni a fejed, esetleg enni? ugyanmár.

viszont lehet mondani, hogy jajj, azért nem tettünk bele ebédszünetet, mert akkor 9 órát kéne benn lenni, így meg 8 csak a kötelező... (komolyan ezt mondták.)

(aka az a pozíciójuk, hogy "simán letolható 2 óránál kevesebb alatt per gyerek, megbeszéléssel-papírmunkával, és ti eddig is csak lógattátok a micsodátokat" - illetve az is benne van ebben, hogy "ha nem sikerül ennetek, az csakis azért van, mert nem pörgettétek eléggé, ti nem voltatok elég ügyesek", ergó felelősség-áttolás ránk.

a homeoffice-szal is kitörölhetjük, mert az arra fordítható fizetett idő se nőtt, csak a megcsinálandó feladatszám. már az első éles hetem alatt kb behozhatatlan lemaradásba kerültem, hát nem remek? 

még úgy is, hogy ugye véletlen kettővel kevesebb esetem van, mint papíron lennie kéne mostanra.

(ja, mert a kezdők lassabb tempóját, illetve a tanulásra szükséges időt sem kalkulálták bele, nyilván.)

hogy ha betanulnék valami csoda folytán, begyorsulok, és majd jó lesz?

szerintem nem lesz, ha a 25%-os feladatnövelés előtt se volt jó, csak elviselhető... a rutinosak csak bevállalják, mert kell a sulihoz, önéletrajzba a kövi munkához,... vagy csak úgy itt felejtették magukat a lassan melegített békásfazékban, akkorról, amikor még 2 fő volt egy gyerekre és 5 óra. (nem is volt az olyan régen, képzeljétek.)

meg amúgy hogy tanuljak bele, ha egyelőre úgy van, hogy a főnököm átnézi a papírokat, a kezembe adja, amit csináljak, aztán meg az orra alá dugom a papírokat és megmondja, mit írjak a véleménybe? de azt már nem mondja el, hogy melyiket miért, mert nincs rá idő. semmikor se. és ő nem látja a gyereket, se hogy mit csinálok és hogyan, így nyilván sose lesz valódi a visszacsatolás se.

és máris volt egy gyerek, akit full cserbenhagytunk, csak mert a főnit épp rossz pillanatában kapta el a dolog. (ez egy utólag rájövős, pluszban kiakadós történet bennem.)

meg a családok kérdeznek, és nem tudom megválaszolni... és nincs mikor utána járni, mert már darálni is kell a következőt... 

meg várják a segítséget, útmutatást, tájékoztatást, én meg csak pislogok, mert 1) pont most tiltották meg, hogy a minimumok minimumán kívül bármit is csináljunk, mondjunk, egyáltalán kérdezni engedjünk 2) ugye nem tudom 3) a kifejtős papírban is csak az én nemtudásom nyomán lesznek panelbullshitek, amiknek nagyjából lesz csak köze a gyerekhez, mert egy listából igyekszem leválogatni a frázisokat az adott tipusú esethez, mert ennél több nem tud megvalósulni szakmai támogatás és idő híján.

hát basszikuli. és adjam én ehhez a nevem, mert hát 'a szakmai előmenetel belépőszintje ilyen', meg a 'csak egy kicsit legalább bírni kell',

meg a 'ha már úgyis 8órázunk, legalább szakmai legyen'...

((eleve az, hogy heti 5 napot dolgozni - tudjátok, ismertek - a wtf kategória. ki találta ezt ki, és a többiek miért nem csapták agyon?? és akkor mikor csinálod a fizetetlen munkát (aka kötelességek)? és pláne mikor éled az életed?! irracionális.))

ja, és persze olyasmikért csesznek le, amiket nem mondtak, nem tudhattam, nem is én rontottam el, ... és megalázó, inkompetensséget sulykoló helyzetekbe hoznak napi szinten. a közvetlen főnim egész héten ki volt akadva, hogy ezt se tudom, azt se tudom, hogyhogy nem tudom?! (mégis honnan tudnám, úgy amúgy. azt mondogatták végig, hogy majd őtőle tudom megkérdezni ezeket.) (ja, és egyik nap ezt mondja a dolgokra, másik nap azt. csak hogy egyszerű legyen.) a betanításnak csúfolt valami meg papíron van max. (van egy mentor, 2x benn maradt velem este 7-ig, hogy fel ne mondjak már a kezdés előtt kb, meg volt eddig mellé 2x másfél órányi oktatás, aminek volt valami értelme, de sajnos az egyik egy program használatáról szólt, szóval nem kimondottan szakmai...)

nemtudom, nemtudom, 3 hét telt el, és már néztem az álláshirdetéseket. de semmi, amiről azt érezném, bírnám. fáradt vagyok, végtelenül fáradt. megkövetem a pszichológusomat, aki féltett ettől a melótól... jobban igaza volt, mint legvadabb rémálmaimban gondoltam. újabb földbeb.szós csalódás, még nagyobb reménytelenség, tényleg, hogy lehetne valaha egy normális, élhető, nyugis kb félállásom, amiből megélek?! (sehogy, ugye.) ((többet amúgy se bírok hosszú távon szerintem, valahogy úgy vagyok összerakva, 2-3 nap után már csak küszködök, hogy túléljek, ha nincs legalább egy nap magamban szabadon szüttyögős pihenőnapom rá. rövidtávon megy ez, de elégek benne, és heló lesz hamar.))

esélyem nincs, hogy ne csak túléljek, minden este sírva ésvagy felqrt aggyal, tehetetlen dühvel ventillálva.

nem akarok holnap is bemenni.

nem akarok menni mostmár inkább sehova se.

(nem azt mondom, hogy öngyilkosság-ügyileg, csak egyszerűen ez az egész élet dolog, ez nem nekem lett kitalálva. nem bírom, nem tudom, hogy kell bírni. max ilyen kampányszerűen.

egyszerűen nem az én tempóm, amit fel kéne venni, és nem csak most mondom ezt, fél év itthon luxikázós szabadon pihenés után. nekem annyi és olyan tempóban valamiért nem megy. túl sok inger, túl gyorsan, túl kevés regenerálódás...)

kicsit hosszabb röviden

még csak 2 hete dolgozom itt, 

de mostanra már megéltünk egy 25%-os munkaterhelés és feladatmennyiség emelést,

és egy 50%-os kávéár-emelést.

(utóbbit megoldja, hogy az előbbi mellett már csak hazainduláskor férne bele a kvzás*, úgyhogy az csak funfact.)

#csupaörömazélet

*azt hiszitek viccelek, de amúgy nem. ma például enni is csak itthon jutott időm munka után - ill hát ott is maradhattam volna enni, vagy útközben megállva, de hazahozott az undor és a zombiüzemmód.  és ez még egy régi terheléses nap volt, amibe még terveztek az ebédnek helyet, fckyeah. (és nem ez volt az első alkalom, hogy kimaradt az ebédem. de ma volt az első, hogy nem néztem, hanem csináltam a feladatot. de másokat, akik pedig rutinosak, is láttam nemenni, max futtában csipegetni, többeket, többször ... 

az volt a benyomásom másfél hét alatt, hogy itt mindenki megfeszítve rohangál, hogy kimozogja valahogy a napot, és milyen abnormális és irreális a tempó és elvárás.

na, ez még azelőtt volt, hogy kiderült a 25% csak úgy, a következő heti beosztásból. mert ugye akinek van szeme, lássa, surprise!)

az új munkahelyről röviden

 hányok.

részmegfejtés

amúgy jobban megy akkor, ha rendszeres és szoros a kapcsolat, és amikor stabilabb, biztonságosabb keretei vannak az életemnek. hát ugye felnőttként azért olyan rendszerességet az ember már csak a saját szűk családjával tud fenntartani, úgyhogy ebben a felében nem annyira bízhatok - a másik meg ...

nos, például a státusztörvény.

az a fránya.

amire nem és nem és nem óhajtottam gondolni, de nyilván eljutottam oda, hogy frekoutolok tőle.. még alá se írtam ott, máris a hosszú felmondási időm tényébe kapaszkodom leginkább.

mert naná, hogy pont rám is fog vonatkozni.

miért is ne rontsák el már azelőtt, hogy elkezdődött volna, ugye.

szóval: komoly, komoly biztonságérzet-vesztés ez is. megint.

örültem-lazítottam felhőtlenül (már amennyire helyzetem engedte) vagy 2 hétig, aztán nesze neked.

és itt volt sokat a gyerek most. apás hétvége pótlás is, meg tavaszi szünet is, és olyan, de olyan nehéz tud lenni annyi minden benne...

a pszichológusomtól meg elköszöntem. történtek dolgok, összegyűltek annyira, hogy átlépjék az ingerküszöbömet... nem mondom, hogy rossz szakember, mert arra jutottam, hogy nem az, csak nekem ennyi pénzért nem elég jó. meg nem passzoltunk egy csomó fontos dologban. 

csalódott voltam, hogy most se sikerült olyat találni, akivel végigmehetek egy hosszabb úton... de tényleg nem volt jó így, írtam akkor róla ki nem tett posztot, első dühömben is, amikor leesett, meg aztán a kiérlelt nyugodtabb döntésnél is, majd lehet, összeteszem ide.

ijesztő érzés ez is, hogy nincs meg ez a kapaszkodó.

és hát a pasi.. az elég mérgező kapcsolatunk annyi (mostmár ki sem mondott) dühöt, kétségbeesést, bánatot okoz... nem minden nap, tény. de nem lehet egy életet arra építeni ugye, hogy mikor jó passzban van, ésvagy nem kerül elő olyan téma, amiben szembejönnének a hülyeségei, akkor élhető.

meg mondom, mostmár nemigen hasítok ebben - szóval folyvást ott fáj a tudás, hogy ez mi már. és az egész olyan sokszor, mint egy végtelen fogorvosi váróban ücsörgés. (halálosan rettegek a fogorvosos dolgoktól, fyi.)

sodródom, várakozom. sok értelmes dolgot csinálok persze (mármint szerintem, nekem értelmeset, ha egyoldalú, egysíkú is.) de részben ez is pokol tornáca. 

azért már jobb, mert már végülis beindultak a dolgok. (persze, mint mondtam, a státusztörvény dolog sokat levett a kilátások megnyugtató hatásából. aka megint rohadt bizonytalan minden, nem bírom ezt a rengeteg bizonytalanságot, félek.)

amúgy T minusz egy hét. már mindjárt fejest ugrok az új tanulnivalókba.

a többit meg valahogy el kell bírnom még, azt hiszem. (a pszi is ezt mondta, sajnos, bár nem tetszett.)

hova lett a március

az idővel nekem kb mindig is gondom volt. úgy tippre (legalább részben) a traumatizált "túlélő" agyam miatt (de fura leírni, hát velem aztán igazán nem történt semmi kiemelkedő, mér' lenne nekem is olyanom...) - ami azt csinálja, amit szokott - véd. védeni próbál. (ésvagy a valami adhd-s izéke miatt is ugye, nem derült ki egyelőre, pontosan hogy, több elmélet is vetekszik, mintha egy nem lenne elég.)

és teszi ezt olyan rutinosan, hogy egyszerűen nem előhívhatóak a tegnap történtek, a múlthéten történtek, a bármikor történtek... vagyis inkább az van, hogy előhívhatók, csak nem úgy. nem akkor. nincs meg a kontinuum. külön, összekapcsolódás nélküli dobozokba pakolja a dolgokat, amikbe aztán vagy belebotlom valamikor, vagy nem.

így sokszor kb egy semmiben lebegő szűk térben létezem napról napra.

ez úgy jutott eszembe, hogy szombaton születési családomnál voltunk, féltársasággal, mert hugomék lebetegedtek, apám dolgozott - de kishugomékkal végre sikerült rendesen találkozni, és a baba is kifejezetten partner volt a nap végigtolásában.

és nagyon nagy élmény volt, hogy ez a baba (aka kisebbik unokaöcsém, aki amúgy nem az a hű de barátságos, elvan mindenkivel-mindenhol természet volt eddig), egy csomót, de tényleg elképesztően sokat nevetett vissza rám, és még akkor is csinálta, amikor a kezembe adták, pedig ugye alig találkoztunk... meg kellett zabálni, ahogy boldogság-gombóckodott ott nekünk órákon át... meg jó volt együttlenni a kishugomékkal is.

na, és aztán vasárnap, amit egyedül töltöttem itthon, egyszerűen eszembe se jutott, hogy előző nap még ez történt, és hogy ezen gondolkodjak, felidézzem, vagy legalább csak úgy bennem legyen ez a tudás erről a történésről... mintha kb sohase történt volna meg, nemhogy szinte órákkal azelőtt. pedig azért nem olyan rossz az, ha az embernek van információja arról, hogy van egy kishuga, annak egy férje, meg egy gyereke, akikkel pozitívan kapcsolódott nemrég...

kb akkor ugrott be újra, amikor délután apám hívott, és kérdezett-magyarázott a témában.

szóval ez kicsit olyan, mintha az a szövedék, ami az élet, amit a közös megélések és emberekkel összekapcsolódások adnak, homályban volna, és mindig csak a jelen pont kerülne megvilágításba, egy mittudomén, egyméteres sugarú körben, a többi pedig a naaagy üresnek tetsző feketeség.

és ez a működés egy nagyon beszűkült, múlttalan, jövőtlen, esetleges kapcsolódásokkal teli élethez vezet.

bár azt vettem észre, nem mindig van így ennyire. van, hogy mintha könnyebben menne, jobban észben tartanék embereket, kapcsolatokat, akár egész hosszú időszakra is, 

de aztán mintha rendre újra visszasüllyednék ebbe a furcsa búraalattiságba, ebbe a 

"ja, hogy nekem van egy keresztanyám, akit megfogadtam, hogy elkezdek felhívogatni legalább alkalmakkor, és bele is kezdtem, és ment is kicsit, mígnem egyszer, valamikor közbejött 1-2 valami, mikor hívnom kellett volna (küldött valamit, amit meg akartam köszönni), és aztán konkrétan a létezése sem jutott eszembe megint hónapokig" jellegű ki tudja mibe.

(vagy ugyanez pepitában a szomszédasszony. konkrétan nem szoktam tudni se, hogy létezik, amíg át nem kopog megint valami segítségkéréssel, pedig mindig megfogadom, hogy legalább húsvétra beadok neki valami sütit, vagy néha ránézünk, vagy fenetudja, hogy, de valahogy megpróbálom konstans létezővé tenni. de nem, amikor néha eszembe jut valahogy spontán, akkor kb így rácsodálkozom, hogy jé, tényleg, ő van, meg ezek a dolgok vele vannak, léteznek...) (sajnos kezd szenilis lenni, elfelejt meg nem talál meg nem ért dolgokat...)

és nehéz, mert sokszor tényleg nem jut eszembe, kiket ismerek, még amikor egyedül érzem magam se. vagy az nem jut eszembe, amikor találkozunk, mit is mondott legutóbb, bármikor, akár tegnap. hányadán állunk... egyáltalán mi van.

ez amúgy a pasira nem vonatkozik, vele a traumatikus dolgok választódnak csak le (mostanában mondjuk valahogy mintha nem hasítanám már le őket, teszem hozzá, élményszinten "sajnos"), de mivel ő a jelenben is egy folyamatosan létező valaki, őrá amúgy is emlékszem, ő maga a folytatólagosság, ő és a gyerek - csak mindenki más az életem nemstabil része.

és amúgy nem tudom, min múlik ez. mert mondom, néha mintha jobban menne.

aztán megint nem.

és azért elég para érzés tud lenni, hogy így random előbukkannak infók, pl ja, tényleg a kishugom rettentően benne volt régen a társasos világban (volt is pár közös társasos issue anno), nem kéne úgy beszélni neki ezekről, mintha ezt nem tudnám (de hát ki tudja, hányszor nem jutott ez eszembe), vagy jajj, megbeszéltük azzal a csajjal, hogy feltétlen elmondom, ha összejön a munka, és nem mondtam, pedig azért alig vannak olyan emberek, akiknek azonnal elújságolnám, de ő pl az egyik... vagy hoppá, tényleg, az xy barátom amúgy ebben meg ebben az élethelyzetben van, és én meg úgy kérdezem, hogy mizu, mintha nem tudnám (mert akkor valamiért éppen nem tudom, de tényleg, mintha sose hangzott volna el, és sose tárgyaltuk volna ki akár hosszabban is, és hogy a francba nem előhívható ez, és miért kell ennyire érzéketlennek lennem, ahelyett, hogy ennyit megjegyeznék róla - de amúgy meg van jegyezve, mert egyszercsak eszembe jut a semmiből, vagy legalábbis akkor azért beugrik, amikor mondja, hogy basszus, tényleg...) szóval ezek rémesek, igazán.

ugyanez működik azzal is, hogy sokszor nem jut eszembe, miket csinálhatnék / akartam csinálni/ csináltam.

life is fun.

és nem jövök rá, hogy ez a töredezettség, ez így hogyan ne legyen.