gyerek-helyzet

a legutóbbi kapcsolattartási hétvégén már pénteken eljött a gyerek, (nagyjából*) ahogy kell. meg is lepődtünk, váratlan volt ez a viszonylagos nyugi.

 

és nyilván ki is derült, hogy inkább gyanús kellett volna legyen:

hát nem képes volt hazudni arról anyuka, mikor kezdődik a téliszünet?!

akkora wtf ez a nő, hogy nemigaz. 

a szünetek első fele ugyanis apáé. végig az volt a narratíva, hogy utána hétfő-kedd még suli, ìgy hazament a kapcsolattartásból a gyerek vasárnap este - feleslegesen, mert már kezdődött amúgy a szünet. másnap (hétfő) este aztán, mikor kibukott a dolog, a nő elkezdett úgy csinálni, mintha ő mindigis rendesen mondta volna a dátumokat, és ebből is azt hozta ki, hogy a pasi hülye.

és hogy de a gyerekről közben kiderült, hogy nem szeret délután átjönni, szóval miért nem akarjuk elhozni előbb, kedd reggel, mi az, hogy mi nem értjük meg, hogy a gyereknek az volna jó, ha nem a jóelőre leegyeztetett kedd délutáni elhozáshoz ragaszkodnánk, mért nem vagyunk képesek a gyerek érdekét nézni, blablabla. (wtf again.)

és egyébként azt is keresztülnyomta apukán, hogy 24-én délután kettőre vigye haza, ne estére, ahogy papír szerint járna, merthogy a karácsony... (akkor karácsonyoztunk volna hármasban, de mindegy.) ((amikor emiatt összevesztem a pasival, átalkudta 3-ra, de azzal se voltunk beljebb...))

mondjuk nem csak azért nem hoztuk el kedd reggel, mert mit képzel, hogy random rángatna minket össze-vissza, hanem mert a gyerek hozott nekünk hétvégén egy hànyós-fosóst, így az igen kicentizett bevásárlásra-intézkedésre fordítható időt fekvéssel töltöttük. 

konkrétan még kedden hajráztuk be a lemaradásokat, úgy, hogy én messze nem voltam százas csütörtökig.

míg a pasi a gyerekért ment, én lóhalálában dugdostam el a megvett dolgokat.

(funfact: egy garzonban, ahol már mindenhol van minden, úgy, hogy a gyerek ne is találhassa meg...)

(funfact2: a gyerek úgy hozta a hányósfosóst, hogy előtte százszor meghallgathattuk anyukától vele együtt: már szerda óta gyomorgörcse van, amiért jönni kell! - aztán

irl rájöttünk, hogy gyomorinfluenza volt az... de hát majdnem egykutya, ugyebár...)

emellett az lett anyuka új heppje, hogy telefonál - pénteken már szinte azonnal hívta, de amúgy az elhozások másnapján este is keresi, jól belerondítva a gyerek lelkivilágába, mert persze úgy és olyanokat mond, következetesen.

node.

hiába mindezen igyekezete - az ellehetetlenített 24-e helyett, rögtönözve, megfeszített munkával, de abszolút eredményesen összehoztunk egy csodálatos hármasban szentestét 22-ére.

így mégis meglehetett a teljes élmény, és onnantól már az egész egy varázslatosan elnyújtott ünnepi hétté vált.

másnap szentestéztünk egyet az én szüleimnél, 24-én pedig volt idő élvezni az ajándékokat és csak úgy lenni kicsit.

utána hazament ott is ünnepelni két helyen, míg mi magunkhoz tértünk, 

majd még volt egy jézuskavárós 26 is anyósoméknál... 

aztán a születésnapomra megint lementünk az én családrészemhez, ahol fergetegeset játszottak az unokaöcsémmel (végre összenőttek korban annyira, hogy tudjanak érdemben együtt játszani!!!), kövnap pedig még elvoltunk kicsit, és délután ment is haza végleg.

((itt is bejátszotta volna anyuka, hogy oltást kap a gyerek, vigye haza apa emiatt már reggel, csak aztán kiderült, hogy ja, az oltást délután 5-kor kapja csak, szóval ahapersze...))

kőkemény, na.

de így is tudott meghitt lenni hálisten.

*: anyuka azt hazudja, hogy a suliból csak háromnegyed 5 körül engedik ki leghamarabb, és nem hozható el előbb, hiába van a végzésben 4 óra. (azt viszont tartatja, hogy a végzés szerint csak otthonról hozható el a gyerek, mert hát bocsánat, hogy ő is látni akarja a gyerekét - ahogy szokta mondani...) még a családsegítő is mondta a pasinak, hogy kamu a nemhozhatóel, mégis 5-kor adja csak oda. ami sose 5, mert még akkor kezdenek öltözni, miután a pasi hívja (de 5-ig nem veszi fel, hiába megyünk oda 4-re), aztán kitudja mi van, fél6-nál hamarabb nincs indulás akkor se, ha pöccre jön a gyerek, mint még ősz elején... (közben a gyereknek (a gyerek szerint) azt mondja, hogy azért kell előbb(!!) eljönnie a suliból, mert apa most szeretné elvinni... szóval ki se derült, ez is hogyan van igazából...)

random helyzetjelentés update-je

 na, azóta kaptam 5 darab munka-e-mailt, amit azért látok, mert beállíttattam a magánmobilomra is. (eseti magánhülyeség, de máshogy nem lehetett kivitelezni az elmúlt hónapokat.)

nyilván egyből felqrták az agyam - most, 3 hét után értesítettek róla, hogy az első megnyitás után 30 nap van megcsinálni valami többnapos tanulós dolgot, amihez a felkészülésre az év végi hajrában tudottan nem volt idő, mert utána lejár. ez az érintettek harmadára vonatkozik. a maradék kétharmadnak lesz év elején pár napja, ha addig nem csinál majd más feladatot. 

ez szerintem annyira felháborító, hogy szavakat se találok.

(igen, az illetékes inkompetenciája volt az egyik emlegetett csalódás és küzdelem.)

szóval most vagy megcsinálom a szabim alatt, vagy durva szankciók várhatóak.

kapják be.

random helyzetjelentés

szóval a munkahelyem: 

egymagam voltam erre a munkakörbe az egész intézményben, de azóta jelentősen bővült a feladatkör. tavasszal felvettek mellém valakit. betanult, jó volt, szerettem - erre elszipkázták más részlegre. felvettek egy újat szeptemberben - nem tanult be, hiába küszködtünk, kellemetlenül alkalmatlan volt - szerencsére őt is elszipkázták, így a továbbiakban nem az én problémám. felvettek megint egy újat - aki bevallottan csak 3 hónapot tud maradni, szóval mire rendesen betanul, elmegy.

ez azt jelenteti, hogy nagyjából augusztus eleje óta egyedül viszek egy kétemberes munkaterületet, miközben a betanítást is csináltam szinte végig, és mellé bejöttek extra feladatok, meg még bónuszként képzésre is járattak. folyamatos elhavazottságban, csúszásban, megfeszített tempóban, túlórázva, csak mert megkínáltak egy előrelépési lehetőséggel. amiről kiderült, hogy csak hintába tettek.  és a betanításokat is mindig kezdhettem elölről, hiába vártam nagyon, hogy végre megint normális, élhető munkamegosztás legyen.

közben volt egy fizuemelés, amiből engem a megalázóan kis emelést tekintve tulképp kihagytak. mennem kellett harcolni, házalni, érvelni, míg végül felhúztak mások szintjére, bár késve. 

ehhez meg kellett hallgatnom, hogy mennyire nincs igazam, hogy rosszul számoltam, hogy mennyire nem ér többet a munkám, hogy mennyire mit képzelek magamról... stb. végig kellett élnem, hogy leszólnak, hülyének néznek, hazudoznak, burkoltan fenyegetnek, nyomást gyakorolnak. 

amely élményekre azután rakódtak még hasonló dolgok bizonyos ügyeket érintően, mert kaptam újféle feladatokat, belelátva olyan szintek működésébe, ahova korábban soha, és hát marha nagy csalódások  értek - amit én nagyon, nagyon nehezen viselek, nyilván.

most épp ott tartok, hogy év elején remélhetőleg végre tényleg kiderül, mi lesz a munkaterületemmel - de lehet, hogy nem lesz érdemes tovább maradni. és ettől szomorú vagyok. meg félek. meg stb.

a jó hír, hogy én, a félős sarokba húzódó jelentéktelen nyuszi komoly nagyemberekkel is vitába szálltam, és kiálltam magamért (és még csak nem is sírtam, csak előtte meg utána, haha) - amikre nem gondoltam, hogy képes vagyok. állati király. 

tanultam, tapasztaltam továbbá sokat. meg szembesültem vele, hogy feladatilag is meg tudok oldani olyasmiket, amikben, azt hittem, nem lennék kompetens. (sőt. másokhoz képest pláne sőt.)

kaptam rengeteg pozitív visszajelzést, sőt, szeretetet is.

az emelt fizumat pont nem, mert természetesen rosszul számfejtették le, de majd kapom azt is, és az már egészen hasonlít egy elfogadható összegre, függetlenül attól, hogy persze még így is alacsony.

emellett van rá még némi esély, hogy jól alakuljanak a dolgok szervezetileg és hogy olyan ember lesz a főnököm, akivel lehet érdemi közös munkát végezni és kiáll értem, ha igazam van. (meg hogy nem volt értelmetlen az a rengeteg elvégzett plusz feladat. bár arra kevesebb.)

valamint ez a legújabb új kolléganőm, aki lassan pont menne el, lehet, hogy mégis tud maradni, sőt, akarna is, ami szupercsodálatos volna, mivel ő megint okos, ügyes, lelkiismeretes, gyorsan is tanul, ráadásul szeretek vele közös irodában lenni.

és megfogadtam, hogy jövőre aztán már tényleg nem csinálom ezt magammal és nem vagyok hajlandó megszakadni, és valahogy kezelem azt is, hogy mostanra kb kiégtem, 

és megpróbálom élvezni a szabadságomat (ami azért van ennyi, mert korábban nem tudtam kivenni, mivelhogy magam voltam a napi határidős feladatokra, míg a múltkor le nem betegedtem, haha), 

és pláne nem dolgozom álmomban.

aztán persze meglátjuk, egyelőre szét vagyok esve, és keresem a fonalat, hogy úristen, mindjárt karácsony, úristen, ajándékok, úristen, a magánéletem is mekkora sz.r már,

innen szép átszellemülni és nem rohanva rohanni, hesteg akkorisjólesz.

pokol

mikor hétfő reggel megkérdezik, milyen volt a hétvégéd, és csak annyit tudsz kibökbi, hogy ha van pokol, az itt a földön van...

önkívületi állapotig hergelődött, földöntúli hangokon sikítozó, szörnyű dolgokat kiabáló, topogó-kapálózó-vergődő gyerek - zsinórban 4. alkalom, harmadszor elhozhatatlanul,

mert végül "de megígéred, hogy holnap reggel tényleg átmész, igaz?",

persze pótlás ezekre a péntekekre no way, mert hogy "úgyis csak alszotok, ugyanmár".

most már a sógornőm ment tanúnak, nem én.

ő már a helyszínen is zokogott, nem csak utána.

most már három órás műsor volt. (a műsor nem a gyerekre értve, hanem amit anyuka erre "reagálva" együttműködés címén levág - meg mostmár a mama.) (a mama az teljesen értelmezhetetlen, konkrétan.)

most volt rendőr is, csakhogy papírt nem adott, mert hát anyuka levitte a földszintig, de javasolta, hogy apuka így hagyja ott, ne "rabolja el", hát nézze már meg szegény gyereket...

mert ugye anyuka szerint nincs mit tenni, ha a gyerek nem akar menni, és ő nem fogja akarata ellenére kivinni, és úgyse menne vele, és ez az egyetlen helyzet van az életben, amit a gyerek nem akar, sose semmikor se volt még ilyen, ő meg sose kényszerítené akarata ellenére semmire... hát nézze meg mindenki, ez mennyire rossz a gyereknek...

de azért ha véletlen annyira lenyugszik épp a gyerek, hogy akár indulásra is bírhatná, gyorsan mond valami olyat, hogy már hátráljon is újra... (félelmetes. nem hiszem el, ha nem látom-hallom irl. nem segít neki megnyugodni, ó, dehogy, csak "ál-", csak "alibidolgokat" mond és tesz, tökéletesen kiadagolva, gondosan ellensúlyozva, hogy úgy tűnjön, mintha, de tényleges hatása ne lehessen...)

első alkalommal le kellett fognom a gyerekülésben, hogy el tudjunk indulni, mert nem volt gyerekzár, és gyakorlatilag egy filmbeli ördögűző jelenet zajlott, anyuka meg nem óhajtotta becsukni az ajtót, mondván a gyerek fogja őt, nincs mit tenni... azóta ez a fő fegyverük - holott így, indulás után öt percen belül(!) már kinn volt a gyerek a nagy érzelmi viharból, már lehetett vele beszélni, már elmúlt a fájdalom. előtte egy órát hergelődött, és anyuka képes volt elnézni, sőt pörgetni bele, miközben nekünk a szivünk szakadt érte tehetetlenségünkben.

nem jó arra kondicionálni, hogy ha eléggé hosszan kiborul, utána fölmehet, miközben indulás után pár perc és huss, elfújják a sötét felhőket...

alvás nekünk ilyenkor napokig miaz, tehetetlenség, sokkos állapot, megmondani a gyereknek, hogy az anyja egy elmebajos hazug, nyilván nem lehet, bármit az egyes viselkedések nemokéságáról mondani is csak ront a dolgokon,

anya és a nagyi folyamat sulykolják, hogy ez azért van, mert rossz neki, hogy apa el akarja vinni, meg mindenféle hazug vádakkal bombáznak minket a füle hallatára, amiket megcáfolni nem lehet, mert akkor mi "már megint veszekszünk, mi mindig csak veszekszünk velük", "mi bántjuk anyát, azt mondjuk, anya hazudozik, pedig nem is", 

a gyerek szenved, mi szenvedünk, az a két nő meg büntetlenül és megállíthatatlanul forgatja ki a valóságot és bántalmazza érzelmileg.

családsegítőnél elindult valami, bíróság is megkapta végre az első jelzést,

de ez itt csak fajul, fajul, pedig már így is rég a pokol.

fú, gyerekek

iszonyat mennyiségű dolog történik most gyorsan, nagyrészt számomra kihívást jelentő helyzetek sora, összességében plánehogy kihívást jelentve... nem tudom megen' lekövetni, feldolgozni se, nemisalszom, munkával rémálmodom, assetudom, meddig vagyok talpon ebben, kb.

szóval hogy a munkahely, az nagyon meggyúrja az idegeimet és a lelkem, minden gombot nyomogat rajtam és megtippelhetetlen, hogy kerülök ki a folyamatok végén, jobban-e, maradva, vesztesen, menni kell-e, vagymivan - naponta változnak a kilátások kb..

a nemrég még újnak emlegetett kolléganőmet, jelentem, megszoktam, sőt, nagyon meg is szerettem - na, erre ő nincsen már meg. (volt szomorúság, aztán bennecsalódás is, csupa fordulat, csak nem merek sose semmi konkrétumot megírni, ugye.) mostmár épp izgulok az új új miatt.

minden képlékeny és félelmetes, és (that's me, sajni): átlag óránként pánikolok, hogy elrontottam, mellette csomószor büszkén veregetem a vállam magamban, aztán persze elszégyellem magam meg bűntudatom van, aztán nemtudom. mindezt nettó százhetvenért, emiatt meg eszemmegáll, hát minek.

de legalább sokat vagyok csinos.

ja, amúgy parázok a végzettségemmel járó felelősség miatt is, ha váltani kell majd rá, mi lesz, örökösen úgy érzem, hogy a bennemunkához nem tudok eleget.

(a végzettségemet se akarom itt megmondani, valahogy parázok a felismerhetőségen, meg nemrég aláírtam, hogy nemzetbiztonságilag átvilágíthatnak bármilyen módszerrel, juhúka.)

a magánélet meg a másik... mindkét testvérem babát várt. mindketten elveszítették. mindennek tetejébe' még össze is balhéztak egy sanszosan kommunikációs félreértés miatt, és több hónapja nem beszélnek. illetve nekem azért mondják. 

a pasival is volt a krízis nyilván. (megtudtam, hogy így nem is tudok elköltözni, pl.)

de feljebbi munkaköre is lett, ami neki is xtra sok kihívással jár, ezzel nyilván az életünkre is hatva. 

a gyerekanyja is szokásos, úgy gondolja megakadályozni pl, hogy a pasi elmenjen a gyerek first time ever iskolai napi évnyitó reggelre, hogy ordít a gyerek füle hallatára, hogy jó, menjen, de azért na, mert dehátazértnemlehetottmindenki, meg különbenseadottbeleanyagilagaziskolakezdésbe, a gyerek meg sikít már a végére, hogy hagyjátokabba. (anyuka nulla nyitottságot mutatott bármilyen egyeztetésre korábban az iskolakezdés bármilyen tekintetében, nyilván, de ütőkártyának utólagosan szuperjó.)

meg amikor a pasi megkérdezi, hogy na és mit csináltatok a hétvégén, kicsim, a gyerek odasúgja az anyjának, hogy anyamostmitmondjak, mintha titkolóznia kéne (sanszosan megint). 

hagyjukis, blöe.

ja, meg a szokásos miezazidő, hova lett a kánikula hirtelen?! (de van rá csomó szalonképes ruhám, megedzett az idei nyárkezdet.)

nyaram az persze igazán nem is volt, a nyaralás is ugye a gyerekért volt csak, senkire és semmire se idő, energia, magamra se, életre se, úgy hiányzik a régi beosztásom, a régebbi nyugim, hogy elmondhatatlan.

izgi azért, amellett, hogy megpróbál rendesen.

#rébuszok

#átmenetiidőszakok

#bocsidetényleg

ahh, igen, tudjátok, hogy imádok mindent úgy előadni, hogy drámadrámadráma - de ez most így az is. sok.

ja, azt nem tudom

hogy hogyan tovább... tényleg.

csak köszönöm a gratukat, jólesnek.

egyelőre ott tartok, hogy valahogy igyekeztem kipihenni a végét (aha, ahogy azt móricka gondolta...), közben ment a méltatlan küzdés a gyerek ügyeiben, ami miatt állandóan kivoltunk itthon is, stbstb,  aztán meg felültem az 'itt a gyerek 4-szer egy hetet' vonatra, miközben megy a 'lehet, hogy nem lesz munkám/ el kell innen jönnöm/ nemtudni'. ó, és persze vissza kellett rázódni a home office után (mérhetetlenül gyűlölöm a heti 5napos rendszert, továbbra is), megspékelve az új kolléganő megszokásával a korábbi egyedüldolgozás helyett.

és nyaralás is volt múlthéten, ahonnan a lehető legholtfáradtabban kerültem haza, nyilván, mivel gyerekkel voltunk, akivel még most is főleg én melóztam, hiába javult a pasi hozzáállása, és emellett még volt mindig másik gyerek is, szintén nem az enyém, de szintén az én figyelmemre vágyva, szintén nyilván. (és hát ha a szülőkre igaz, hogy a gyerekkel nyaralás nem pihenés, csak máshol vigyáznak rájuk*, akkor  a nemszülő, ám aktuálisan gondviselő felnőttekre hatványozottan az.)

amúgy Balcsiztunk pasihaverjaival egy nyaralóban, meg utána voltunk hugoméknál pár napot. 

a pasi hulla beteg lett, mire átautóztunk hugomékhoz, és hát sikerült nekünk is elkapnunk hétfőre, így, ha nem lett volna önmagában hülye helyzet, hogy muszáj voltam a nyaralás után egyből dolgozni menni, merthogy jajj, az átalakulás miatt ide nem szabad már szabit kivennem semmiképp, na, akkor a nyaralás után egyből dolgozni menni betegen helyzetet nem is mondom inkább, milyen. pláne, hogy a kis kolléganőm bemondta reggel, hogy sok volt a meló, és ő is náthásan dolgozott, mert nem volt, aki helyettesítse (én), és megint kijött rajta, úgyhogy felőle menjek...

azért kiderült, hogy 1) az átalakulás miatt aztán nyugodtan maradhattam volna otthon, 2) a kolléganőm náthája nem az a kategóriájú nátha volt, mint az enyém.

délután hazavergődtem, lefürödtem, és két napig se a lakást, se konkrétan az ágyat se hagytam el, és ugyan sokkal jobban vagyok, de nem mondanám, hogy annyira jól... (tegnap este már lementem a zöldségeshez, majd be is tettem a sütőbe a krumplit a vacsorához, és ma már elsétáltunk enni is, szóval haladok.) ja, és meg is jött - nem fun, de legalább egyben letudható az összes nyűglődős móka.

azt, hogy mi lesz, azért sem tudom, mert egyelőre továbbra is próbálok magamhoz térni.

(még felfogni se nagyon volt alkalmam, hogy lett ez az új, valódi szakmám, amúgy, nagyon vicces.)

* amúgy nem is annyi, hogy máshol vigyázni a gyerekekre, meg gondoskodni róluk - mert hát sokkal, sokkal kevésbé komfortos körülményekről és sokkal nehézkesebb gondoskodásról van itt szó, úgyhogy valójában mindenkinek toll a fülébe.

végül csak megtörtént

leállamvizsgáztam.

szóval megvan az MA diploma is, mostmár aztán tényleg az vagyok, ami. 

#16évvargabetűiután

#mostamúgynemtudommivan