kijárási engedélyekbe'

szegény kozmetikusokra  meg senki se gondol...


(u.i.: apám végül nem beteg.)

frász

felhívom apámat, és csak ìgy mellesleg megemlíti, hogy "képzeld, beteg vagyok".

taknyos lett meg köhög, meg este úgy érezték, hogy lázas, csak a làzmérő 108 meg 110 fokokat mért, de szerintük az volt.

most nem érzi magát annak.

de nyugi, csak tegnap lesöpörte a pincébe vezető lépcsőt, és a maszk se szűrte ki azt a nagy port, tuti csak ilyen szilikózist kapott.

ma estére úgyis kiderül, mondták.

#nemvagyoknyugodt

dzsíz, ne már

írtam, hogy távol került most ez az egész, nem is aggódtam-féltem. megengedtem magamnak, hogy kicsit ezt éljem, kicsit ne menjek fel az indexre, kicsit hagyjak mindent.

aztán mégiscsak belekattintottam estére:

a felhatalmazási törvény korlàtlanságába.

wait, what?! ez ugye nem tud keresztülmenni ìgy?? ugye?

oké, a sulis csajcsopinkban egyből azt mondták, hogy de.

én meg sìrtam.

úgy igazán se a mama, se a vírushelyzet, se semmi miatt nem sírtam most, csak random villámpityeregtem mindig. 

de ezen!

atyaég, hát ez most így nem történhet...

(csak azabaj, hogy ez a kitudjahanyadik nemtörténhet éppen pár hét alatt, ugye. de ne, ezt tényleg ne, pls, nemàr...)

velem az van

velem az van, hogy egyszerűen nem fogom fel, amit a világ fordult. furi, mert az eszemmel tudom, de mégse. képtelen volt még lekövetni az agyam, azt hiszem..

valahogy olyan szürreális, hogy ez tényleg megtörténik.

nemrég még mentek a dolgok a normális kerékvágásukban, és csak legyintettünk az egészre... most meg tessék.

elkezdtem írni egy posztot, mi hogy volt, de félretettem az igényemet, hogy addig ne ìrjak, mert kicsit olyan, mintha sose lenne vége... annyi minden, olyan hirtelen.

kedden mentem utoljára melóba. a pasi jár, mindkét helyre, de csütörtöktől ma hajnalig pont itthon lehetett velem.
a gyerektől teljesen eltiltották, úgyhogy tényleg semmit se kellett seholse, kicsit kezdett "nyaralás" fílingje lenni ennek a drága, kettesben tölthető időnek. (sose tudunk ennyit együtt lenni máskor.)

új hírek, éles fordulatok se jöttek, már nem bújtuk non-stop a netet... távolra is került az egész, amennyire kerülhetett persze.

(bár sógornőm spec elvesztette a munkáját, de ott is inkább a férjéért aggódtunk, akit meg pont most kínált meg az élet egy rejtélyes betegséggel... jobban van, hazaengedték a kórházból, de na.)

minden nap levegőztünk, ez egy remek környék, jó nagy távolságokat lehet tartani.
azon egy kivétellel, amikor elmentünk tekerni és rámerészkedtünk a bringaútra - mindenki más is ezt tette ugyanis, és jól arconlihegte-lehelte egymást az összes szembejövő. az para volt, azzal jól elcsesztük.

miután sikerült lemenekülni onnan, a legnagyobb biztonságban tudtunk csalinkázni a mindenféle kis utcàkban, mìg csak hűvösebb nem lett. csodálatos volt.
(évek óta nem bringáztam már...)
az volt az a legszebb nap, amikor a februárból átmenetileg május lett, amikor a csizmámat sportcipőre, a vastag kabimat sima kapucnis pulcsira cseréltem...

és úgy sikerült bicikliznünk, hogy előző nap random leautóztunk anyámékhoz a bringámért. (meg akkor már kaptunk tojást meg fagyasztott húst is.) nem voltak otthon, de persze egyeztettünk, utána ugyan elfelejtettük fertőtlenìteni a kamra- meg fagyókilincseket, de megbeszéltük velük, mihez nyúltunk, hogy majd ők.

bár apám ugyanúgy jár be Bpre dolgozni, emberek közé, távolsági busszal meg metróval, teljesen gyógyultnak még mindig nem nyilvánított daganatosként, az ezer bajával meg a 60+ával. szóval.

két hete meghalt a mama, betöltötte a 91-et, és másnap. (én pont suliban, nem láttam már.) nem mintha felfogott volna bármit is bármiből, szegény, de anyáméknak új időszámítás kezdődött már emiatt is, ők most egybevonják a kettőt.

(mondom, hogy minden sűrítve történt.)

azon kis hús- meg tojáskiegészítésen kívül elég ügyin bevásároltam, nem sokat, de széleskörűen. (büszke vagyok nagyon a listàmra...)
hús is lett volna, ha időben lefagyasztom azt a két kilót, és nem romlik meg (pedig jó kellett volna még legyen bőven, hagyjuk is). ennyi hiba belefér, főleg, hogy szerencsésen ki is mentettek a bajból...

amúgy picuri fagyó mellett (zöldség)konzerveket kellettem venni (hopp, egy borsodi szóhasználat, szia cukilakótárs),
ott várják sorsukat a sarokban, mert kamránk az nincs.
(meg elég konyhaszekrényünk se, pont most csináltattuk volna meg, kitalálva, lemérve, már majdnem megrendeltük a lapszabászatban - hát jó, hogy nem. majd egyszer.)
liszt még jutott, csak alullőttem a 3 kilóval,
de egyelőre tartogatjuk,
bár kenyérrecepteket mentettem, és porélesztő is van, megminden. (kovászon is gondolkodunk amúgy, csak ahhoz xtrán rendszert kell vinni, nem biztos, hogy nekünk való, még hugomék is bukták anno, pedig ő otthon van a gyerekkel...)

még eljárunk a pékségbe, fagyasztunk is mindig egy kilót, forgórendszerben. (annyinak még pont terveztem helyet.)

és főzünk. minden nap. fél éve semmitse, most meg egyfolytában. fura.

ma a pasi szolgálatban, én meg tervezek takarítani, mosni, és összeírni pontosan, mit lehet főzni a készleteinkből,
és egy listát, hogy amikor legközelebb boltba kell mennünk, hatékonyak lehessünk, és egyszerre letudjunk mindent.

(a reggeli-vacsora a nehéz, sokkal többet fogyasztunk itthon maradva ill itthonról csomagolva, mint gondoltuk,
de legalább ki lehet szűrni azt a sok útközben, futtában vásarolt szemetet, amin máskor élünk...

már a zöldségkrémek felé nézgelődök, matekozok ezerrel... (szerintem a pasi megdöbbenne, milyen "kamra-mátrix" van folyton a fejemben...)

érdekes ez, gondolom hirtelen mindenkinek eltolódott az érdeklődése a receptek, alapanyagok, fagyaszthatóság témái felé...
pazarlás nélkül, a lehető legpraktikusabban, de változatosan, finoman, ..., ...

fura, fura időket élünk.

ja, van még ezer gondolatom mindenféle témában, de így is végtelenposzt lett...

kíváncsi vagyok, fogok-e megint újra félni, de igyekszem kihasználni ezt az enyhült hangulatom most. fel kell valahogy dolgozni ezt a sokmindent... talán megint haladok most vele egy kicsit... bár szerintem az, hogy minden szürreális, az marad.

pipa

szóval az első vizsgaidőszakom kipipálva!
nagy küzdéssel, nehéz (szerintem inkább kínkeserves!!) indítással végül két négyes, többi ötös.
nem volt cél jó jegyeket hozni, az csak melléktermék.
a legutolsó napján toltam még egy lebetegedve, padlótfogva utazást, és írtam egy szép, megérdemelt jeles írásbelit, és olyan boldog-büszkén vergődtem haza, hogy kigondoltavolna.

csudajó érzés volt.

mondjuk akkor kellett volna megírnom, mert azóta vissza kellett térni a hétköznapokba, kb pihenés nélkül, és hát kivagyokmintasz.r.

minden nap masszívan utálom az életem.
a pasi meg engem, mert szerinte lehúzom őt, és mérgező a nyivákolásom.

továbbra sem tudom még, hogy fogom megjavítani magam, mindenesetre ettől csak sokkal rosszabb lett.

remélem, igaza lesz a háziorvosomnak, és ha majd kipihenem magam, javulnak a dolgaim.
(mért nem maradtam otthon a héten, ugye.)

#csakszólok

globálisan

meg most megint épp inkább rossz, mint jó, hatalmas hullámokat vetek, az arcomba tolódtak olyan dolgok, amikre máskor gondolni se nagyon szoktam, a munka se olyan jó, bizonyos szempontokból jobb a korábbinál, de csomó minden miatt meg nem tetszik, egyre nehezebb reggel bevánszorogni, a pasival az életünk is tele van nekem nemígyszeretném-ekkel, a gyerekes téma is hirtelen brutál súllyá változott...
egészen mást vártam magamtól, valami olyasmit, hogy tudok ezekkel boldog lenni, aztán lehet, hogy mégse tudok.
kevés, túl kevés, más dolgokból meg túl sok.

mindenesetre még kap egy esélyt a magyarázat, hogy az elmúlt hónapok megterhelő változásai ráztak szanaszét. nem fogok most kapkodni a zavarosban.

nem feltétlenül látszik amúgy irl, csak valami nagy-nagy fáradtság (szinte konstans fáradt vagyok), kedves vagyok ugyanúgy, szoktam nevetni is rendesen, működni látszom,
mégis, jól esik most kimondani, amit amúgy nem lehet.
hogy nem vagyok jól.
és hogy még nem tudom, hogy leszek.