mi lett a vége

hát megmondom mi lett: pálinka. 

nem mentem sehova, hanem összekapartam magam, főztem (és megint nem sikerült, ebben a lakásban még kb semmi sem eddig), majd beállított cukilakótárscsaj egy random haverjával, és pálinkáztunk, sztorizgattunk, mulatóst (is) hallgattunk meg nevettünk, rengeteget.

jó, az alkohol pont nem hiányzott, a sokáig fennmaradás sem, de a többi eléggé betalált.

(most kb minden idén kihagyott feles-meghívást pótoltam. egek.)

hullámok

oké, lehet, hogy mégis éhen fogok halni.

nem tudom, honnan ez a nevetséges elanyátlanodás, de hogy arra se vegyem rá magam, hogy valami kaját szerezzek/csináljak... mehh.

és annyira mehetnékem is van... persze nem mehetek, mert vagy exnél kötnék ki, vagy szereznék magamnak egy újabb önbizalom romboló magányos estét a zavarodott kisugárzásommal és ezért exnél kötnék ki/tök részegen zokognék hazafele az éjszakain hajnalban, elcseszve a másnapot.

érdekes, múltkor is le voltam fagyva teljesen (szó szerint: ültem egy pultnál magamban és csak kattogtam és kattogtam, bámulva a semmibe. sziget voltam. lakatlan.)  - mígnem ex értesített róla, hogy mégse ér rá. onnantól varázsütésre működni kezdtem, újra kommunikációképes voltam és viszonylag jófej. (ez is nevetséges.)

(meg hogy a barinő természetesen nem ér rám, megint, mivel természetesen a nempasijával van, megint, amiért tök mérges vagyok, aminek semmi értelme amúgy, meg nem is jogos, én is tudom.)

valaki küldhetne most kaját...



(lábjegyzet: a nutellás csokis keksz nem válik be, hiába finom.)

((azt találtam ki, hogy a stresszelésre csokis kekszet eszem nutellával. vagy bejön, vagy ... igazából mindegy. nutella. csokis keksz. aww.))

(update: csikis keksz? komolyan? - már javítottam, de na.)

emberek

és azóta voltam itthon sokat-sokat úgy, hogy pont elég volt és jó, meg voltam emberek között úgy, hogy nem részegedtem le, és képes voltam kommunikálni, és nem akartam senkitől semmit, még az estétől se, mert már amúgy is jól voltam,

és ezek nagyon klassz élmények.

múlt hét

különben szerdán este tetőzött a nagy magányosság.

olyan állapotba kerültem már előző naptól, ahol senkivel sem voltam képes kommunikálni, akkor sem, ha csupa ismerős vett körül, akikkel lehetett volna. falat húztam, és bár sejtettem, hogy én csinálom, se feloldani nem tudtam, se kezelni, teljesen kitöltött a "mindenki utál" érzés.

este még külön szerencsétlenség-sorozat is ért (kicsit már ér röhögni):

-mikor feljöttem a metróból a belvárosban, kiderült, hogy lófüttyöt öltöztem én hideghez. eső-szél, vállalhatatlan időjárás - ti is utáltátok?

- nem volt ülőhely.

- mikor mégis lett, körbeültek mindenféle idegen emberpárok, és egyedül gubbaszthattam a sarokban, elbarikádozva. (se cigi, se semmi.)

- nem volt wifi. (vagy valami, ami értelmet adott volna az egyedül ücsörgésnek.)

- mikor lett egy normális helyem(, és egész bemelegítettem, és eszembe jutott, hogy kivételesen van pestiestem), végre kiléptem rágyújtani - és közben egy arrogáns pöcsfej elfoglalta. mint az oviban. az, hogy a cuccaim mind ott voltak, és hogy ráutaló magatartással próbálkoztam, nem zavarta. sem a szóbeli kérés, hogy engedjen már vissza. semmi.

még tüntetőleg babrált is az újságommal és a cigisdobozommal (!!!, később a hóna alatt nyúlkálva tudtam csak kimenteni a holmim), én meg csak álltam, néztem, és nem értettem, mi a franc történik. (direkt csinálta. de most tényleg, miért?!)

- mivel nem óhajtottam konfliktust kezelni, játszmába belemenni, fogtam magam, és másik helyre mentem, ahol alkoholt ittam, egyedül, majd felhívtam exet, hogy hadd menjek, és ő azt modta, hogy jó.

tök jó volt benne:

- a nosztalgikus pestiest lapozgatás

- egy csomó ideig nem ittam alkoholt (mivel ez volt a terv)

- exszel végre megbeszélhettük a tv2-ős édenhoteles dolgot, meg mindenféle olyan világpolitikai és egyéb eseményt, amit (mint kiderült) egyikünknek sincs kivel, pedig nagyon foglalkoztat és markáns véleményünk is lenne.

- de előtte még fél órát sírva ölelgettük egymást.

- kiderült újra, hogy a cicnek is nagyon hiányzom.

- maga az élmény több szempontból nagyon tanulságos volt, de mostanában mindenre ezt írom, szóval hagyjuk.

a böjtje:
- a következő este. meg éjjel. nebeszéljünkróla.

lelkiállapot

persze ezek ilyen magánnyűgök, mert globálisan hiába vagyok fosul, meg fosabbul, meg még annál is..., látom én is, meg mondják mások is, hogy alakul ez.

van ez az élet nevű izé

most éppen nem értem az embereket. hogy a frászban van bármire is idejük?

ahhoz képest, hogy még dolgozni sem járok, folyton azt érzem, nem fér bele a napba ez se meg az se... milyen rövid...

persze nyilván nem így van, inkább bennem kell valami nagy félszet keresni, a teendőimtől. állok a listám előtt és pánikolok. nekem ez nem fog menni, nem tudom menedzselni, kezelni, ütemezni, kivitelezni... 

de nem csak az, hogy felhívni a tulajt a wc-miatt, meg a bejelentkezés miatt, meg újfent cv-t küldözgetni, hanem hogy kitalálni, milyen kajákkal tartsam életben magam, elmenni a boltba, főzni, megtáplálkozni.

esküszöm, mint valami kisgyerek: azon parázok, hogy egyedül éhen fogok halni. (kacc-kacc.)

ez is biztos valami természetes reakció, de kicsit túlzásnak érzem.

lenn voltam vidéken három napot, és mindenki kedves volt és normális (vagyis közelített), és ez (is?) összekuszálta a rendszert. sírtam, mikor lefele utaztam, sírtam hazafele is. (jó, a hazahaza menés mindig minden körülmények között stressz-faktor, tudom már, ismerem már, megborít, megkavar, nem kéne téma legyen.)

de most zavar a múltkori hosszú panaszos-boncolgatós poszt-özön, és zavar, hogy ilyen kis elanyátlanodott-elveszett vagyok. 

zavar, hogy ex áthívott estére. az is zavar, hogy lemondtam.

zavar, hogy nincsenek képek a blogomon, és zavar, hogy nem mostanában fogom megdizájnolni mégse.

szerintem zavar, hogy nincs, akihez igazodni kell, aki megmondja, mikor mi legyen, vagy akivel legalább együtt kitaláljuk.

és annyira stresszelek éppen, hogy semmire sem tudok rendesen koncentrálni: még a kedvenc bloggereim színes-szagos új bejegyzésein is csak átszaladtam, hogy kábéra tudjam a lényegüket, normál olvasás helyett. (ugye tudjuk, hogy így elvész az élmény...) kavarog a fejemben a rengeteg-rengeteg teendő, amiket kell és amiket szeretnék, meg ezek vetülete, és fogalmam sincs, mikor és hogyan fogom kivitelezni őket.

(pl a "muszáj lenne elolvasni, mert jót tenne nekem" blog kinyomtatva 4500 oldal, a szerző összeszámolta, hát de most értitek.)

napokig még az sms-ekre is késve válaszoltam, hetes csúszással a fészbukos üzikre, nem tellik, nincs, nem ér rá az agyam. átszaladnak rajtam az információk, feldolgozatlanul, értelmetlenül. egyik pillanatban sem vagyok ma benne.

(pedig kitakarítottam a fürdőt-wc-t, csináltam fürdős-hajmosós nagygenerált, elhajtogattam millió ruhakupacot, mosogattam, megválaszoltam az üzeneteket, lemondtam exet, kitaláltam, mit fogok enni, tehát azért haladok, ha lassan is.)

ez most olyan nem-szeretem állapot, küszködök a megoldásért, drukkoljatok.