annyi év, annyi kínlódás, annyi beletett munka, informálódás, elemzés, magamat megértetni próbálás és az igazság kétségbeesett kutatása után hivatalosan is megállapítást nyert mind az adhd, mind az autizmus diagnózis.
hát csak bőgök, és nem fogom fel, leginkább.
bő egy év után ma folytattuk a kivizsgálósdit.
és hát egyrészt nem erre számítottam... random beszéltünk odavágó dolgokról mindenfélét a teljesség igénye nélkül, majd egyszercsak vége lett, és nem derült ki, hogy most az ment-e át, amit mondani akartam, egyáltalán, mi ment át, és mennyire sikerült milyen képet kapni a dolgokról... és mondta ugyan a drnő, hogy ha úgy erzem, valami kimaradt, azt még írjam meg, de hát ezer dolog kimaradt, meg én eleve óriás stresszben voltam, azt se tudom, miket mondtam el a hosszú, random körmondataimban ... most így hogy.
másrészt viszont bíznom kell benne, hogy ő esetleg tudja is, mit csinál. (annyiszor csalódtam már, ugye, meg annyi gáz sztorit ismerek kliensoldalról is, szakmai oldalról is, hogy nehéz, de igyekszem...)
meg teamben dolgozva csak összerakják már jól.. (ahhhaaaa, vagy igen, vagy nem, ezt is tapasztaltam már, de az esélyek egész jók.)
na jó, ez amúgy hülyeség.
inkább asszem remélnem kell ezeket, ugyanakkor mivel tudom, hogy megtörténhet az ellenkezője, bíznom kell magamban - abban, hogy ha gáz lesz is felállok belőle, ebből is, és tudom majd kezelni, megfelelően.
ja, asszem ennyi.
még 3 alkalom van, abból egy anyámra vár - fasza lesz, mert már megint semmire sem emlékszik csak úgy magától, újra át kell rágnunk magunkat mindenen, kell neki idő gondolkodni, és akkor fognak beugrani egyáltalán a dolgok. (utálom ezt.)
meg még amit ott félbehagytunk a pszivel, arra várok egy befejezős időpontot, ami asszem a legfontosabb rész lesz.
érdekes, hogy tavaly ott hagytuk abba, hogy "lehet, hogy tényleg az auti is van" és sokkot kaptam,
idén meg már konkrétan az az álláspontom, hogy ha kiiktatjuk a rendszerböl az időre csinálást meg a csinálós nyomást, egyáltalán a csinálást, a kötöttségeket, akkor nem annyira látványosan jön ki az adhd, hogy elvigye a showt, hanem inkább az auti rész dominál, teret kap megmutatni magát.
haha.
hát azért csak fejlődött ez tavaly óta ezekszerint...
persze az egész nagyon megvisel, mindent behúz korábbról, félek, mint a qélet, hogy félremegy itt is valami, meg nehéz téma, alapból is sok bizonytalansággal, ...
nem bírtam már aludni se előtte, sírtam utána, kivagyok, egész nap kb használhatatlanul, mint akit agyonvertek kb, az, hogy ettem egy fél ebédet, is óriás teljesítménynek tűnt ... (ésss akkor még csomó e-mailezést letudtam, ami nekem nehéz, erre a többi ip-t szervezni meg b.akodott egy előfizetés-megújítás is, egy regisztráció is, azokat is kellett szervezni, meg a gyerekek karácsonyi ajándékait megbeszélni, meg ... ahh, nem is értem, hogy bírtam megugrani ezeket is egyáltalán.
közben a magánéletemben is történnek a dolgok, az is pont bemozgat...
és ma végre kitakaritani, mosni, hajat mosni kellett volna, hát tippeljünk, hogy bírtam-e.
(pedig olyan feszes és sok a hét, hogy mar ennyitől is csúszás van, csomó mindenre így nem is lesz idő-enerdzsi, amit pedig akarnék, s azok csak úgy elmulnak, mint lehetőségek... akciók, intéznivalók, ..., ... meg halasztodnak, amiknek pedig fontos lenne hamar intéződniük...
de hát nem telik, nem fog beleférni így...
úgy alapból se tudom, hogy fogom birni letolni ezt a hetet a kiiktathatatlan kötelezöket nézve se.)
estére már csak túlélek, köbö. és az is kemény teljesítésnek tűnik.
(ez egy nagyon-nagyon, kiemelten nagyon nehéz nap volt.)
de basszus, haladunk. fontos ez. és egyszer vége lesz.
amúgy mind3 emlegetett ismerős biciklis ismi, s az a bizonyos bolt is naná, hogy témába vág.
a harmadik, az keresgetett nekem szóbajöhető modelleket az újbringa-vásárlós projektemhez, s várt hozzájuk megnézni őket irl. csak valahogy sosem éreztem a csít.
na, de azóta kijöttek a legújabbak,
éssssss... van egy köztük, amit (egyelőre úgy tűnik, hogy) hát kábé nekem találtak ki.
(valójában kettő van, csak a jobbik, az az egyetlen olyan az egész portfóliójukban, amire ránéztem az üzletben, és zsigerből kiszaladt, hogy "úúúristen, hogy voltak képesek biciklit ilyen visszataszító színűre gyártani?!" ... s tudjuk jól, hogy én bizony vizuálisan színre és formára is úgymond szenzorosan túlérzékeny vagyok... és persze pont idén pont ezek nincsenek, csak egy színben. (a tavalyiakból volt választás.) pech.
qrvanagy.
alig több pénzért sokkal jobb felszereltség lenne...
na de hát ránézni viszont nem bírok. úgy meg hiába.
szóval marad a másik.)
semmi xtra, nem annyira jó, hogy agyameldobom (az enyémhez képest de, bármikor boldogan elfogadnám, és hát úúúristen, ha lehetne egy ilyenem... de az objektív, tárgyilagos, adatokat elemző-összevető mércémhez képest nem, amivel az ilyen új bringákat nézem...), de mindenben pont elégjó már. alapáron nem oké, de lenne rá kedvezmény - úgy, hogy azzal már viszont kábé kihagyhatatlan.
na de és nyilván ott azt se tudtam, mi van, vagy másfél hónapja nem láttam már a srácot, csitcseten is alig volt némi verbális kurkászás, zavarban is voltam a helyzetben meg idegenül is meg ugye agyam se nagyon volt,
de pont volt egy kipróbálható méretük, úgyhogy kézbe vette a dolgokat és rábeszélt, hogy mindenféle kötelezettség nélkül menjek pár kört, csak érezzem, rámfér, úgy halad előre a projekt, ha tapasztalok, ...
és persze egyre jobban szerelmesedek bele azóta.
már hogy a bringába.
vicces, mert azért sejtette ő, hogy ez lesz... hogy sanszosan valamelyik beakad majd...
(validan mérte fel az igényeket-változókat, úgy ajánlott. no meg hát ismeri a dolog természetét nagyonis...)
(ja, van még másik szóbajöhető modell ezen a kettőn túl is, az még szebb is amúgy, csak egyrészt kicsit más méretezés, másrészt abból nem volt próbálható darab...)
de persze biztosra nálam sose tudni, vízforralót is inkább hosszú hetekig nem vettem, csak mert egyik se volt eléggé "olyan".
ez meg, nos, nem tudom... van egy színbeli eltérés, ami nagyon igénytelen rajta, meg olyan színű részlet, amilyenre azt gondoltam, nem kéne, meg ugye a kevésbé megérős modell, ami tudat az én "kimaxolós" agyamat default zavarja, mégis valahogy kicsit olyan érzés, hogy "valahogy úgy csúnya, hogy már szép", meg hogy ezzel a hibával én mégis mind együtt tudnék élni, valahogy ezekkel együtt is szerethető számomra érzésre...
(a rondánál is próbáltam elérni ezt a hatást, de az simán csak viszolyogtató nekem, akárhonnan nézem... ez nem akaratlagosan kiváltható, úgy tűnik.)
na.
nyilván még megy a törpölés, olvasok róla, forgatom magamban, kikérek egy csomó véleményt, ülepítem, visszamegyek újra megnézni...
(már ma mentem volna, de még mindig használhatatlan vagyok. pihenem a tegnapelőtti dolgokat is, pláne, hogy ott késő estig még csomó boltba is kellett mennem meg dolgokat intézni, határidősen, abban a totál kifacsart állapotban... meg érzem a frontot is meg még csak ma jött meg... ráadásul van egy pasi, akivel nem jól alakultak az alakulgató dolgok és ettől szomorú vagyok, ill hát még épp kicsit szomorítjuk egymást így az elengedésben... tehát finoman szólva se vagyok topon.
de hátha holnap.)
szóval ki kell még forrja magát...
de hogy lehet, hogy ezzel váratlanul meg is találtam a leendő új bringám... és hát ez annnnnyira izgiiiiiii!
#vajonmilesz
#ezlesz-e
#lesz-e
úgy esett, hogy aznap aztán nem 2, hanem 3 (amúgy kedves) ismerősömmel "kellett" zsinórban beszélgetnem hosszabban.
tényleg ilyen szószerint váltásban következett mindenki: felkeltem, összekészültem, az első már a kapuban várt. reggeliztünk egyet a mekiben, sétáltunk, dumáltunk - megmutattam a halakat, ő meg élménybeszámolt fontos történésekről. (ki kellett beszélnie magából dolgokat...)
majd mikor kiderült, mikor és hol találkozom a másodikkal, kiderült az is, hogy az első majdnem ott lakik, szóval felajánlotta, hogy elvisz kocsival.
kiszálltam, már ott várt pár méterre a második ismi.
a harmadik meg úgy történt,
hogy a második említette, hogy a velemkvzásra jövet járt egy boltban - éssss pont abban, ahova én a harmadikhoz már hónapok óta "megyek".
mindig új helyeken kvzunk, ez a közös heppünk, éssss fogalmam se volt, hogy pont arrafele van ez a bolt, ami helyet most kinézett nekünk. s pláne nem tudtam, hogy mikor kiderül, hogy érdekel, nem csak megmutatja majd a kvzás után, pontosan hol van, de fel is dobja, hogy nézzünk be, mert annyira még pont ráér...
azt meg pláne nem gondoltam, hogy pár másodpercen belül már ott is áll mellettünk ez a harmadikismerős-srác (nincs benn mindig, s ha bennvan, se pont feltétlen azon a részen),
s onnantól kábé már "át is vesz", mert a másodiknak mennie kell vissza a melóba.
szóval hogy tényleg ... reggeltől késő délutánig "adtak egymásnak"... a harmadik még random meg is etetett, ha már így lemaradtam miatta az ebédelésről... (szeretek kaját kapni férfiaktól, az van, szóval awww.)
hát... egyfelől persze imádtam, hisz kedvelem őket, és jó egymás társaságában, meg hát micsoda fordulatok meg véletlenek meg együttállások, meg külön jólesik minden figyelmesség-kedvesség is,
másfelől viszont kőkemény volt. alapból is az lett volna, de így, szűk 3 óra alvás után... kb fizikai fájdalmaim voltak, meg hát az életemért küzdöttem, hogy eléggé jelen tudjak lenni.
(már a másodikat is majdnem lemondtam, csak mivel hetek óta nem találkoztunk, inkább nem akartam tovább tolni ... jólesett dumálni újra irl, most volt itt valahogy az ideje, úgy éreztem.
meg amúgy a harmadikkal se kellett maradnom, csak ha már így alakult, akartam. jópofa véletlenek-együttállása volt.
az első volt talán olyan, amit nem tudtam volna könnyű szívvel lemondani, mert ott érzelmi szükség volt, az akkor és ott kellett annak az ismerősnek, de amúgy vele is szívesen találkozom, csak rosszul jött ki így pont.)
szóval egyrészt dejó, másrészt huhh - de letoltam, #büszkeésboldog.
beütött a mensi előtti nemalvás, már túlvagyok azon, hogy "de holnap pont kelnem is kell, meg 2 emberrel is találkozni, beszelgetni tudni zsinorban egymás után, neeeee", meg azon is hogy "épp csak mostanra normalizálodtak a dolgok és pihentem ki az előző felborult időszakot, hova fér majd ez megint bele??",
(((már most azért kb azon stresszelek, hogy jöv7 végéig mennyi dolgom lenne, amihez agy meg idő kéne, és ez igy elviszi majd, picsábamár - a szerk., mert hát 40 körül egy 2-3 ora alvásos ejjelből rendesen regenerálódni, még ha nem is esik szét miatta napokra mindenmas is, hogy már majd azokból is fel kelljen jönni, ... nade hát szét szokott, khm ...)))
szóval a totally agyfaszkapás után inkább elújságolom nektek, most csak a mindenféle részletek nélkül, de legyen legalább elújságolva, mert hát ezeket vágytam, ezekért küzdöttem-küszködtem, és ezek tűntek annyiszor annyira keservesen elérhetetlennek, ... miszerint
#örüljetek velem 2 óriási mérföldkőnek:
_kész lett az albi. (úgyértem nem statikusan "kész", de az otthonrendezés projekt elérte célját, a már eléggé kész szintet, helye lett a dolgoknak, és a dolgok a helyükön is vannak... és én végre otthon benne.)
_használtam a tűzhelyet. (héjában sült alufóliás krumplit is csináltam, meg már tükörtojást is. persze a kitudjahanyadik doboz tojásból. meg hát a krumpli se az első hazahozott adagból volt... de egyszercsak meg lett ugorva. vegyük észre, hogy a szokásos stratégia mentén sikerült: próbálkoztam, pedig ránézesre nem volt ertelme, aztán egyszercsak meg lett. éssss az egyik új tepsim és serpenyőm is felavattam. csupa fontos dolog tehát.)
további örömködős dolgok még pölö, hogy mostanra rendesen beszedtem már egy havi adag multivitamint, mint a kisangyal,
az asztalomnál eszem, nem az ágyon,
a napokban itthon reggeliztem, a hűtőmből (meg hát reggeliztem),
nagyon szeretem az őszi dekoromat,
újabban néha csitcsetelünk a gyerekkel (úgy döntöttem, nem gáz néha megírni/mutatni neki ezt-azt, miután ő maga anno már küldött 1-1 reelt... #cukikám.),
lett időpontom a kivizsgálás folytatására (amitöl amúgy freakoutolok is, de juhú),
beteg voltam- vagyok is még valamennyire, már egy hete, és most esik le, hogy tök okénak élem már meg ezt az egyedül betegeskedés dolgot (és végre ehettem hozzá szeretem-krumplit),
...
nemtom, sokminden.
rosszak is vannak, de csomó ilyen emlitésre méltó jó is.
na de, szóval:
a 2 mérföldkő meg még kb felfoghatatlan.
hát aztamindenit.
tegnap olyan történt, hogy hát azta:
látni lehetett a halakat a Dunában!
(a hídról is!
márhogy a Margitról biztosan.)
az ai szerint az a ritka együttállás van, hogy ilyenkor ősszel van, hogy letisztul a víz és kristálytisztává válik, és ugye történelmi mélyponton a szintje is - így tudott ez megtörténni (mikor odasütött a nap).
szerintem menjetek ti is ki, nézzétek meg - hát mikor van olyan, hogy lenéz az ember a hídról, és látja a halakat a vízben?!
Budapest közepén, a Dunában??
doing their business, csak úgy?
(a hídról is, és a szigetről, a partról is lehetett látni. többfélét. nagyokat, de ilyen minimum félméteres nagyokat is. sokat.
volt, amelyik ki is ugrált a vízből, az megint külön klassz...)
nekem elképesztő élmény volt.
és akkor vannak olyanok, hogy egy csávó, aki anno úgy jött oda hozzád (bocsánat: tekert melléd), hogy fú, olyan mosolyod van, hogy ha heteró lennék, biztos meg akarnék veled ismerkedni, de hát nem vagyok, ...
na, ő egyszercsak rádír, hogy vettem neked olyan bicós computert a lidliben, amiről múltkor beszéltük, hogy volt, de lemaradtál, hogy tudd nézni, hogy mennyivel mész ...
meg hogy mikor megismerkedsz a királydinnyével, éssss totally szerencsétlen módon úgy kell hazajönnöd, hogy a külsőd is heló, és elpanaszolod a nőspasinak, hogy ez volt az esti mókád, akkor rögtön felajánlja, hogy segít, ma ugyan nem ér rá, nade: holnap? s tényleg jön, éssss vicces módon még az ebédet is ő hozza, nem csak magának, de neked is, pedig eredetileg te gondoltad megetetni nyilván hálából ...
meg hogy mikor a szülőkkel vagy, akik apád orvosi vizsgálatán voltak, és aztán veled lógnak késő délutánig, és te utána egyből fogod magad, miután feltetted őket a buszpályaudvarra tartó metróra, és jobbhíján elmész sörözni a mostani kvázi kedvenc helyedre, mert ijesztő és fáj, és a hülye idő miatt nincs is lehetőség kibringázni magadból, s a lelkitámogatást is elhasználtad mind már múlt7en (mert el tudtad, mert: volt! volt, aki vészhelyzetikvzzon veled, meg megöleljen, mikor mindenszr, még ha nem is mertél érdemben panaszkodni nekik, akkorisna),
s végül mikor kibúslakodtad-pityeregted magad egymagadban, odaülsz a fiúkhoz, és elcsevegnek veled, mert bár nem ismernek, de ismernek, és persze gyerecsak, és akkor ez így annyira pont jó...
s még előtte, a pityergés közben pont ìrogatnak a csetes fiúk, és valahogy ez is jól jön ki,
az egyikük még írja is, hogy édesem, meg szegénykém, meg ... csupailyet, s akkor ez így váratlan, mert pont belöle nem néztél ki empátiát, és hát .. minimum érdekes, de ó, jólesően ó,
s aztán hazafele meg utánad kiabál egy ismerős, mert megörül neked és ez is milyen jó,
és szóval végülis amikor nagyon bánatos vagy nagyon egyedül, igazából akkorse, mert igazából vannak ott random akik, ha úgy kéne.
és hogy #nemjódeezaz.
vagy #ilyesmik. értsük jól.
#kapdbeéletke, #deazértköszi. #hátó.
amiről az előző posztban beszélek,
az mondjuk olyan, hogy azért volt lakbérfizetős-lámpavisszatevős tulajbácsizás pénzhezjutós bonyodalmakkal, meg külön fel is hívtam, hogy mi volt a lakógyűlésen, meg voltak mikor-hogy kell elzárni a gázt a hol fennforgások is, mert kitettek egy papírt meg feltúrták az utcát,
meg más lakókkal és környékbeliekkel random kommunikálás az eszkalálódó elközbiztonságtalanságosodásról (nincs ilyen szó, tudom, s ha lenne se így írnánk, de igy esett jól, bocs, értsétek el),
aztán a mindenféle csitcsetek meg telefonálós szociálisélet-èlés, az azért zajlott,
meg egy 3asban társasozás is,
meg új emberekkel megismerkedés, többx is,
meg régiekkel találkozás is volt,
és a szüleimet vendégüllátás s egész nap szórakoztatás,
meg bringázások, ha nem is elég sok,
és újra sétálás is, végre,
meg ugye a brutál időváltozások, amiket fizikailag nagyon megéreztem,
meg pms majd mensike,
meg még processzáltam egy előző heti nagyonrossz történést, amit önmagában nehéz volt-lesz feldolgozzak, mert hát jogosan érzem nagyonrossznak, mert rémes,
meg az ezekből fakadó nagyonnemalvások, amik azért xedik napra széjjelviszik az embert,
meg nagyon rossz híreket kaptam többx is, amik csak áttételesen érintenek, de mélyen empatizálok azon szeretteimmel, akiket nemcsak,
meg éjszakába nyúló élménymeghallgatása 2 embernek is, amikor tudtam, hogy aludnom kéne rég, de nem bírtam magamat előbbretenni és határthúzni, miközben éreztem a másik fél érzelmi szükséghelyzetét,
meg hát ugye fiúk s a fiúkkal mindenféle bonyodalmak, köztük sajnos elég meghatározóak is, amik mélyre nyúltak s amikkel nagyon is foglalkozni kellett (s még most is),
s a legrossz napomon emberektől érzelmi támogatás kérése-kapása, vészhelyzeti kvzás meg ölelés meg ilyesmik formájában,
és persze önmagam testi-lelki életbentartása, ami hát egy idő után azért magában bőven elég feladat lett...
szóval belegondolva az a kb egy hétnyi "egyre semmibb semmi", amit itt annyira objektíve semminek címkéztem, az ... az leginkább túl sok volt.
csak másból.
nem a to do listemből, hanem minden másból, ami beejtőernyőzött közben életke címén.
hát ó.
az olyan házas férfi, aki velem csetel több órán át otthonról rendszeresen, az ugyan mégis mi a jóakármicsodát nemcsinál a családtagjaival amúgy?
tanulságként elteszem, hogy ha lesz még valaha valakim, és jelenlét helyett túl sokáig nyomogatja a telefonját, jusson eszembe majd ez. basszus.
(egyszer rá is kérdeztem a kedves felesègre, mert tényleg annyira nem értem én ezt.
"-itt ül mellettem most is.
-hátizé... üdvözlöm?"
...pofámleszakad.)
ja, a másik tanulság meg, hogy amúgy a csetelés, mint realtime-ban beszélgetés, igazából qrvasok idő.
asszem, én amúgy egy egészen vicces lány vagyok.
csak az a kár, hogy a férfiaknál ez inkább hátrány, mint előny... ők jobban preferálják, ha a humorérzékem az ő humoruk értékelésében teljesedik ki, ahelyett, hogy én magam legyek olyan, ami a némileg sajátos humoromból adódik: beszédes, harsány, kicsit (néha nagyon) illetlen és edgy.
aztán volt most ez a csávó, aki értékelni látszott mégis eme tulajdonságomat... még azt is kiemelte ugye, hogy és nem csak mennyit nevetünk (mert hát úristen, mennyit nevettünk), de hogy egyből értettük egymás humorát - ami ritka, ritka, ritka.
tavaly óta siratom azt az élményt, hogy valakivel úgy éreztem, én csak simán lehetek én, teljesen, hisz olyan még sosenem volt... (a ghostolós csávóval, kéremszépen. rettenet, hogy pont vele.)
idén augusztustól majd már azt is fogom siratni, hogy valakivel igazán viccesnek élhettem meg magam?
lesz-e még ilyenhez szerencsém újra vajon az életben?
tegnap megszakértettük a témát egy barimmal, és most kicsit hajlok arra, hogy lehet, az is benne van, hogy nekem egyszerűen máshol vannak a sztenderdjeim.
mert nálam a normális alapállapot, amit itt a lakás kapcsán is törekszem elérni végre, hogy csak hetente egyszer fel kell porszívozni - port törölni, meg hetente-párhetente kidomesztoszozni a fürdőt, meg néha felmosni, de amúgy elvileg a dolgokat csak szinten kell tartani,
pl ha valami lepotyog, felvesszük-összesöpörgetjük, ha kifolyik, feltöröljük, ha dzsuvás lesz, letakarítjuk-elöblítjük, ha szemét, kidobjuk, ha megromlik, kivisszük a kinti kukába, stbstb, ... tudjátok...
és nem ragad és ropog a padló, se nem nincsen tele random dzsuvával-morzsával, nincs fanszőr a szappanon, testnedvek a wc-n, húgyfoltok a padlón, nem ráragadt-száradt ételmaradék-darabos a konyhai szivacs (mert amint az lesz, lecserélem), és nem rohad bűzölögve random helyeken lassan beazonosíthatatlan élelmiszer-maradvány a konyhapulton-asztalon, ...
ésss tudom, nagyon jól tudom, hogy kisgyerekek vannak, meg leterheltség,
és tudni vélem, hogy ha nem lennének, valszeg/talán ez se így lenne, ...
es ez sanszosan szituatív élet-velejáró...*
(bár anyáméknál ki tudja, ... mondjuk ott meg a romló látás, öregedés, apámbetegsége, előtte meg az ágyhozkötött demens mama ápolása volt a fő issue, ...
bár lehet, hogy attól még ugyanúgy máshol van az igényszint is ... meg mások a szokások ugye...)
vajon ahol demensnagyi/gyerek van, ott tényleg normálissá válik, hogy állandósul a kaka- és romló ételdarabka-szag, ahol állatok, ott teljesen megszokott a mindenes ételmaradékos gyűjtőlábos a rendes étel mellett, és csak én vagyok az élet által elkenyeztetett városi finnyás?
de és emlékszem, hugomékon ex is mindig ki volt akadva, hogy fujj, nem csak én, ... (de persze neki se volt veleélő kisgyereke sose...)
es vajon benne van, hogy a saját koszával amugyis mindenki elnézőbb, mert hát otthon van? s az a fő gond, hogy én inkább tekintem vendégnek magam elsősorban, másik háztartásba tartozóként, akinek ez nem az otthona, mint odatartozó családtagnak, hiába mondják, hogy érezd magad otthon?
(ők egymástól viszont nincsenek kiakadva, azt hiszem, pedig 3 külön háztartás... szóval nem ez...)
közben meg a társasos srácnál nincsen ez az issue-m. pedig ő is külön háztartás. bár igaz, ott sokkal jobban otthon érzem magam... de hát neki hasonlóak a sztenderdjei a legtöbb ilyen dologban, mint nekem, s egyedülálló is, tehát könnyen tarthatja.
de hogy szóval nem feltétlen énbennem vannak elkalibrálódva a dolgok abnormális értelemben, jobban belegondolva.
(ugyanitt úristen, hogy viselném a gyerekvállalást, ha ez tényleg a fő ok?! sehogyse?)
*: igen, én az vagyok, aki kiakadt, mikor kishugom egy vendéglátóipari egység teraszán ülve gondolta, kicsapja oda a bilit, hogy "de hát csak megpisiltetné a gyereket, abban semmi undi nincsen", mert de, nekem elvenné az étvágyam az idegengyerek-pisi is, miközben a hambimat várom-eszem, .. hát nevicceljünkmár, na. hiába a mondás, hogy "az még csak szenteltvíz", én sose tenném ezt másokkal, mert szerintem meg szimpla tahóság. pedig azóta láttam ilyet másoktól más étterem teraszán is, szóval biztos én vagyok a klasszik "először még elveid vannak, aztán viszont gyereked lesz"...
[na, ebből a határozott állásfoglálos posztból, miszerint csak más az igényszint, egy mittudomén, lehet, mégis velem van a baj poszt lett megint, addig gondolkodtam rajta. kb mindig attól félek, biztos velem van a baj, gyanusan akkor is, amikor nem is. ezen még dolgoznom kell, azt hiszem.]
hogy amikor koncentrálok valamire, valami furcsa befeszült, gyűrődő, taszító kifejezésű, kifejezetten randa fejem van,
nyilvános helyen is,
pl tegnap, amig ezeket a posztokat írtam is,
és egyáltalán nem tudok rá figyelni, így kontrollálni se,
pedig ha ellazítom az arcom és mosolygok, akkor még mindig egész helyes-kellemes látvány tudok lenni,
de ez így rámdob egy 10-est ahhoz képest is, és borzalmasan kellemetlen, hogy mások ilyennek kell lássanak.
tetszeni szeretnék, jó érzéseket kelteni, olyan valami lenni, amire kellemes nézni és amit szívesen közelítenek meg, nem csak a férfiak, hanem úgy általában bárki-mindenki,
és hát fájlalom, hogy sokx az ellentéte vagyok. nemár.
#sajnáljatok, vagy legalábbis #szomorkodjatokvelem
(a teljesség igénye nélkül.)
pölö ez így egy bebetonozódott dolog a fejemben, hogy ha mezitláb / zokniban járkálok olyan helyen, ahol mások is, akkor a saját lábammal belelépek a mások izzadt-büdi lába által a padlón hagyott "nyomba", rétegbe, amitől van rá esély, hogy megváltozik a saját lábam flórája-faunája, hiszen keveredik a másokéval, más lesz a bacitelep-összetétele, és emiatt lehet, hpgy más szaga lesz.
ne kérdezzétek, ezt én tapasztalati úton tudni vélem, és kész,
és egyszerűen csak nem akarom újra átélni,
hogy hetekig másszagú, idegenül büdi a cipőm, lábam, estöbö...
ezért volt, hogy mezítlábazós helyre, pl anyósékhoz zoknit, zoknis időre meg váltózoknit vittem, hogy ne "vigyem haza" azt a más flóra-faunát,
ill fertőtlenítgettem-fújogattam aztán otthon a cipőmet, papucsomat, szandimat.
azt vettem észre, a bőr cipőm sokkal kevésbé "romlik el", könnyebben tartja a saját szagom, ill a kiscipőkbe tett bőr talpbetétek is hozzák ezt, ill a papucsaim nagyja meg jól lemosható- befújható (pl ipanemák gumiból),
de ez olyasmi, ami borzasztóan tud frusztrálni,
ahogy az is, ha közösködni kell valakivel papucson (fujjfujjfujj),
ill az is, ha valaki bejön cipőt levéve a saját otthonomba, aki "nem oda tartozik".
azután nem győzök felmosigálni ...
(kb mintha cipőben jött volna be, mert a városi utcák ugye szintén blöe, húgyos-kakás minden is, ugye.)
nem bírom a gondolatát se, hogy valaki miatt megboruljon a saját lábam "mikroklimája" és más szagom legyen.
(és igen, én szoktam érezni a nekembüdi / nekem idegenül büdi lábszagot, ha vagyok valakinél, ott is, ahol ő épp nincs... és nem gondolom, hogy a levegőben marad ott utána, azt gondolja az agyam, hogy a padlóra van "kenődve", hiszen azon járt. és viszolyog.
ja, és q sok meló ezt a viszolygást kontrollálni és elrejteni és úgy tenni paralell, mintha nem zavarna rettenetesen, és nem érezném azt tőle, hogy el akarok innen menni...
de ez nem olyasmi, amit kimutatsz, vagy aminek engeded, hogy befolyásoljon bármitis, nyilván. mert a másokkal levés termeszetes ára, hogy ez is vele jár. csak hát szimplán szr.)
ez egy.
aztán mondjuk az, hogy hugoméknál (de kishugoméknál, szüleimnél is) kb mindig mindenhol dzsuvás a padló,
és nem vittem bentipapucsot, ami óriás hiba volt.
meg hogy nincs rendesen iható vezetékes ivóvizük, és záptojásszagú barna - sötétokkersárga vízzel kell fogat mosni, meg zöldséget, nomeg hajat, kezet, stb, meg abban fürdeni.
aztán hogy simán megtörténik, hogy felállsz a wcről, és kocsonyás barna dzsuva van a combodra ragadva a wcülőke szegélyéről, ami logikusan először a te utómenstruációs izédnek tűnhet, dehát a bugyid meg tiszta, és már nem is kéne legyen, szóval lassan leesik, hogy ez valaki más testnedve. (mert fáradtak, ők vannak otthon és otthon jobban elengedi magát az ember, sietnek, nem vettek észre, satöbbi... de) fujjmár, na.
ugyanígy az, hogy a gyerek nem használja a wckefét.
éshogy a fürdőkádban mindig ott van mások szőre, fanszőre, sőt, odaszáradt-ottfelejtett vére (mivel lassan megy le a viz, és bennemarad leülepedve), hajszálai ...
mint szüleimnél a szappanon.
nem akarok fanszőrt szedegetni.
nem akarok senkiéhez hozzáérni, akit nem én választok-kívánok.
az enyimet se akarom másoknak otthagyni, értelemszerűen.
(eleve nem szívesen osztozom másokkal a wc-n se, akik nincsenek "körön belül", lásd sajátháztartásom-beliek.
az intimrészekhez közeli csupasz bőr érintkezik a mások által otthagyott ... nos, ... mindennel... azt utána nem szívesen viszem "haza".
szóval otthon egyből mosakszom/ fertőtlenítek.
de ugyanigy ha a csupasz combommal leülök tömegközlekedesi eszközökön is ...
meg azzal a ruhával aztán nem ülök le otthon.
mert nem "kenem rá" a kitudjamit a saját ágytakarómra ill székemre, amire majd bugyiban is leülök, meg pucéran, meg ráhasalok, stb, szal érintkezik náshogy is a testemmel...
ugyanúgy, ahogy kezet mosok hazaérve. alap. és a kinti koszos kezemmel összefogdozott használati tárgyaimat, pl telefon, stb, is rendszeresen fertőtlenitem, letörlöm.
hát látjátok, milyen "elemek" fogdozzák a kapaszkodókat, a kapukilincset, ..., ..??
múltkor is végignéztem, hogy egy félmeztelen, vérzőfekélyes hátú, mindenféle bőrbetegséges, büdös, magánál se teljesen levő bácsi tántorog ki a házból...
meg az egyéb kukázók.
meg ... hagyjukis.
mindennapos eset ilyenekbe futni nálam mostmár a környéken...
naná, hogy nem akarok hozzáérni ahhoz, amihez ők, úgy, hogy aztán azzal a kézzel tapizom a privát szferám dolgait ...
de én ruhapróbálgatás után is lefürdök. mások testének mindenféléje ivódott az anyagba, meg mosás előtti kemikáliák, meg ezren megfogdosták, meg a koszos földre volt dobva a gyárban, akár egerek szaladoztak az anyagon meg minden...
nyilván nem óhajtok aztán mindezzel a testemen az ágyamra feküdni, ... meg a saját ruhámat ha vissza is veszem, az már otthon megy a szennyesbe.
de én pl mondjuk orrfújás után a saját kezem is fertőtlenítem, ha egy boltban nézelődök és össze-vissza tapizom a dolgokat - ez ilyen covid-maradvány már, de hogy nem akarom, hogy mások az én testnedveimmel, bacijaimmal érintkezzenek kéretlenül.
aztán ott van ugye a gyerekek taknya, nyála, ételmaradeka, pisije-kakija- ... ha a "sajátjaim", szeretem őket, így tolerálom, csinálom, törlöm, ölelem, és tolerálom azt is, hogy a szüleiken meg a nagyszüleiken meg azok otthonaiban is mindenhol meg mindenen is ott van, ...
csak épp aztán hazaérve le akarom mosni magamról és a cuccaimról, és nem odakenni sehova se.
az én holmimon csak az én privát flórám-faunám legyen, na.
period.
((de nem, ezen nem szoktam külön gondolkodni amúgy, szóval nem vesz el időt, ez automatán csak az élet része, csak most a poszt kedvéért kicsit kifejtettem... a teljessèg igénye nélkül, de ilyesmi az én működésem ebben.
a huszas eveim elején még nem, akkor egy sarokba vetett kabáton is bárhol elaludtam még (részegen, haha), de aztán fokozatosan egyre "szigorodott", de köbö úgy kell elképzelni, hogy ahogy egyre többet tapasztaltam, láttam, tanultam a világról, és a saját személyi higiéniám is egyre inkább fejlődött, és ezeket az új tudásokat ahogy integráltam mindig ...
nem vagyok valami gyorsreagálású erő, az van... sose voltam.
a covid tuti rontott rajta, de szerintem ez teljesen érthető volt, és azért normalizálodott már azóta, ha be is épült némi új tudás a virusokról-bacikról, ami nyomot hagyott.
szóval folyamat változik, "fejlődik".
azóta pl a hajleszok, akik odamindeneznek mindenhova, és akikből a belvárosba költözve xtrémsokat látok, is fejlesztették ... kinn a kertvárosban ez kb nem volt gond egyáltalán, ugye.
így mostmár vannak olyan új szabályaim pölö, hogy bokor mellé a szigeten nem telepszünk piknikezni, meg nem ülünk le padra az utcámban, és a szigeten is megvan, hogy hova sose, meg ilyenek...
de szerintem ez nem túlzás egyáltalán, ha tudod, amit én.
szóval igy alakulnak ezek.
ill van az, hogy xtrém diszregulált időszakban, pl most, totally felerősödik az olyasmi, hogy pl az uszodawc kilincsét, vagy a forgalmas közkút nyomogombját fogott kezem fertőtlenítőzés előtt ha hozzáér a táskámhoz, akkor freakoutolós fujj és arra is vallásosan kenek... mert légyszinee... de ezt látom, tudom, semmixtra. mert ilyenkor minden is jobban zavar.
és valahogy fura, de eddig mind2 pasival is az volt, akivel összeköltöztünk együttélősre, hogy valahogy nem volt átjáróház a lakás, nemigen jártak hozzánk emberek, de nem miattam, csak így alakult az életünk...
szóval pl ebből konflikt se volt még kb sose.
másbol ebben a kosz témában azért igen, ex sokmindent nem értett meg, nem tolerált jól,
de ő sima, hétköznapi dolgokat se, szóval az mindegy.
a leendő akárki meg ... azt nem tudjuk előre, de ezzel kell mennie, ha működtetni akarjuk, az a helyzet.))
egy hetet töltöttem hugoméknál, nagynéni-duty. köbö belepusztultam.
az egy szerencse, hogy hazafele valami csoda folytán kicsit kiírhattam ezt magamból kishugomnak, és meglelkitámogatott ríltájmban.
validálta is, és hozzátette, hogy de fel fogok jönni belőle, kipihenem.
igen, ki. csak ezer év lesz, gondolom...
megint arról fog szólni a hetem, hogy visszakapaszkodni fel a nullára. (ez nem félelem, ez tény.)
már a metrón bőgtem. (csak azért nem hamarabb, mert elhoztak kocsival a város széléig, és aztán onnan a buszon még bírtam tartani magam.)
az ajtót magamra csukva pedig taknya-nyálaegyben mód üvöltve zokogtam a lábtörlőn, guggolva-kuporogva.
xtrém sok volt ez, xtrém nehéz. (nekem.)
aztán rájöttem, hogy b..ameg, nekem még oda kell érnem a boltba visszavetetni online rendeléseket, amik aznap járnak le.
egyreszt hova lettek a hetek, nemértem, nemértem...
másrészt eleve hamarabb értem volna fel, aznap is, sőt, eleve előző nap terveztem... de így sajnos jöhetett, hogy lóhalálában kiválogattam, felnyaláboltam, és elrohantam velük a város másik felére kb, mert ott van tovább nyitva a pláza, és óriási bűntudattal beestem zárás előtt, mint a problémás vevő, akit aztán szidnak ezer évig, jogosan.
de meglett.
otthon még moshattam fel magam után mindent is, amerre jártam, domestoszos vízzel,
mert az a kattanásom ilyenkor sokx, ha idegen helyen aludtam - jártam, hogy koszos vagyok, és minden, amihez koszosan érek (pl a talpammal, cuccaim koszos részével) is koszos lesz, és ezt kivédendő beáldoztam most a papucsom, hogy csak azt kelljen majd elmosni,
erre most viszont azzal meg idegességemben rámentem a belső lábtörlőre, ami ugye szintén koszos (ez a dolga, hogy oda lépjek be cipővel a lábamon és ott vegyem le és aztán mindenmás tiszta maradjon ... ), szóval most a nagy kapkodásban ráléptem a papuccsal és "széthordtam", és a mezitlábazást se választhattam, hogy helyrehozzam, mert a lábam meg abszolút ne érjen sehova, míg meg nem mosom, de nem volt idő megmosni.
[ez ilyen ocd-snek tűnik, de szerintem inkább az autim szintén, egyfajta kiszámítható, kontrollálható barriert képez az "idegen", a nemakarom-dolgok és köztem, az én területem, a biztonságos kis világom köré.
(de persze én voltam a nő, akinek a covid semmit se jelentett kézfertőtlenítő-magávalhurcolás terén, mert csak használta tovább a jólbevált márkáját, ami már amúgyis mindig nála volt.)
van ez az izém, hogy én egyszerűen nem akarok mások testével érintkezni. áttételesen se feltétlen. persze bizonyos kiválasztott emberekével igen... pl a crashom, párom, gyerekem, meg esetileg barátok, unokaöcsik, kishugom, ... youknow, ... szóval nem mindigmindenki big no, meg eleg differenciált is a "szisztema", de hogy: amúgy másokéval nem óhajtok "közösködni" a flórán-faunán... hát ez van.]
szóval a totális összeomlás lehetőségét vágyva, de még mindig, fogösszeszorítva összekapartam magam, és letoltam ezeket, miközben csomószor sírtam (igen, nyilvános helyen ez mindig nagy öröm, de már alig volt kontrollálható...), tudtam enni (leginkább kötelességtudatból), és otthon felmostam, ahol kellett, hogy ne induljon be újra a dominóeffekt, mikor pedig már elutazás előtt majdnem kész voltam a lakásrendezéssel- és suvickolással... aztán lesikamikáltam magamról a "koszt", rendesen hajat is mostam meg minden,
mindeközben persze hullámokban, változó intenzitással zokogva.
majd elájultam villanyfénynél, pedig álmos spec nem is voltam, hogy reggel valami brutális kimerültségre ébredjek.
úgy is néztem ki, mint a saját öreganyám, meg úgy is éreztem magam.
érzekeltetésképp elmondanám, hogy enni nem bírtam volna, csak émelyegtem egész délelőtt, de a mekiben némi mérlegelés után egyből 2 db kávét vettem - és mind2őt magamnak.
(ez is, mint a villanyfénynél alvás, nálam xtrém.)
de muszáj voltam összekaparni magam, mert találkoztunk az exszel és a gyerekkel, aminek a gyakorlati összeszervezése kínkeserv volt és persze kb ütöttem volna exet a végére, hogy hogy lehet ekkora csillag-csillag-csillag, de megugrottuk,
az szintén nagyon megviselt persze,
de muszáj volt most lennie, tehát végig kellett csinálni,
ami elhúzódott, meg totál más lett, mint megbeszéltük, így megint zárás előtt értem oda a kövi adag lejárós visszavivendővel a boltba, szóval megint szegyellhettem is magam meg bűntudatom is van, de csak így tudtam megvalósítani, és a pénz az pénz,
szóval rettenetesen brutálrémes volt minden is kb (nyilván a gyerek meg a közös élmények rétegei nem, de paralell kb a mindenmás),
de letoltam,
és aztán este végre elmehettem bringázni, a brutkó fejfájásom ellenére,
(persze közben is volt, hogy sírtam, legjobb... nem),
aztán ma (a fejfájást és az azóta már mellé társuló 'konkrétan mindenem fáj' érzést leszámítva - wtf) egy normál ügymenetű reggelre ébredtem,
végre újra a saját életemben,
letolva a legszokásosabb basic reggeli rutint, sikeresen lenyomva egy amúgy nemkívánt mcreggelit a vitaminok és advil (és a józan ész) miatt, tisztán, ráérve, önazonos szeretem-outfitben, egy pont tökéletes kávéval, a mostkedvenc spotomra kiülve, repeaten hallgatva ugyanazt az egy most épp optimális számot órák óta,
és egyszer majd minden újra jó lesz.
most még mindig sírva-sikítva-toporzékolva rohannék ki a világból legszívesebben, de azért oldódik, tudom, hogy oldódik, ha lassan és hullámzóan is, ha sokára érezhetően is, ... de tényleg
minden újra jó lesz. (csak most jóideig megint mindenki hagyjon bèkén és semmit se kelljen.)
(már hogy "jó lesz" - amennyire tud, csak annyira, ugyebár... muhaha.)
hogy mostmár az érdeklődők jelentős részéről előbb-utóbb kiderül, hogy nős.
hát miben vannak ezek a férfiak, komolyan már... eddig is ez ment, csak én éltem egy kő alatt?
ismerkedj a szabadidős tevékenységeid mentén, they said. jó lesz, they said.
nagyon jó lett tényleg.
vajon a feleségek tudják, mit csinálnak a férjek mintegy mellesleg, amikor elmennek edzeni? (vagy akár ha csak dolgozni...) hogy szívbaj nélkül ismerkednek? és hogy ezt normálisnak tartják?
no és a tény, hogy egy év alatt mekkorát öregedtem, se tesz túl boldoggá.. már nem a 28-32 éves korosztálynak tetszem, mint tavaly, hanem a 38-48-asnak... aminek persze örülni kéne, mert racionálisan ez a ríl, ebben tud csak potenciál lenni ... de hát egyrészt félelmetes ilyen drasztikusan ennyire másképp kinézni, és hogy ennyire kontrollálhatatlanul változik a testem és körülöttem a dolgok, másrészt lásd fenn.
#mehh.
hogy ott eheti meg a fene az összeset.
(bocsánat.)
((igen, tudom, hogy csak azt az egyet kell majd valahogy kivárni-megtalálni, és nem mind gáz, de az univerzum azért rendesen próbára teszi az idegrendszeremet addig is.))
((mondjuk épp a fürdőt suvickoltam, mikor beütött a legújabb mijapicsa, aközben nem is jött olyan rosszul végülis. de na.))
hogy az egyik ffienergia hatását érdemben csak egy másikkal tudom kiütni.
#arcom, na.
(és nem, még mindig nem beszélünk semmiféle szexizésről. de a szeretethiányom az egekben, és semmi nem oldja meg, úgy tűnik. én értem, hogy szeretni és tudni kell az egyedüléletet, szeretem is nagyon, és szerintem egyébként elég jól tudom is mostanra, de közben ez paralell iszonyat kínzó, és úgy tűnik, elmulasztani, kisebbìteni nem is, csak eltűrni lehet. ami hát sokat levesz az elérhető életminőségből, azabaj.
bár tudnék ffimód szexelni, annyi mindenen segítene. #szokásossóhaj.)
egyrészt vannak olyan videósok is, akik abszolút én... ami szintén ilyen: girl ... girl .. girl..
(remélem, azért van, aki szintén hallja ezt a fejében, különben nincs sok értelme ...)
masrészt sokx sikerült már beleszaladni olyan tartalomba, hogy az első gondolatom az volt, heló, sorstárs, veled igazából ordít, hogy ugyanez van, csak még nem tudod,
ésss kifejezetten azért nyitottam meg a kommenteket, hogy lássam, másoknak is feltűnt-e,
és mindig döbbenettel vegyes elégedettséggel pislogok, hogy igen, fel ám...
"valahogy egy idő után felismerjük a mieinket", vagy hogy is summázta valaki...
mondjuk most deja vu-m lett, hogy ezt a posztot írtam már meg, lehet, többx is,
de kicsit nehéz úgy, hogy fejben napi 600 posztnyi gondolatfolyamom van, random engem valahogy érintő témákról, és akkor lehet, még keveset mondtam ugye, aztán fene tudja, mi került ki onnan bármilyen formában is már ezek közül, ráadásul úgy, hogy mindenféle szövevényes asszociációs hálózat mentén cirkulálnak. nomeg érzésre olyan a memóriám, mint egy aranyhalé, ugyebár. vótmá'? hát kb sose derül ki...
csak most ez járt a fejemben.
amúgy, hogy az audhd-s csopikban mások által megosztott dolgok tényleg mennyire egybevágnak az én "életemmel", működeseimmel, problémáimmal, tapasztalásaimmal.
óriási a kontraszt az bizonyos itt megjelent értetlen komment és ezek közt.
...ez csak onnan jutott eszembe, hogy ma is megint valaki tűpontosan leírt valahol egy olyan dolgot, amit én magam is írhattam volna, és itt (meg az irl környezetemben) totál nem menne át valszeg,
bárhogy magyaráznám, esetleg megint megkapnám, hogy ez nem autizmus (de ennek ellenére esetleg ugyanúgy antipszichotikumot javasolnának rá, mint az auti szorongásoldás-hangulatjavítás vagy mi csodafegyverét, ami totally következetlen, mert akkor most ez autizmus vagy sem, döntsükmárel, mindenesetre feleslegesen, bár valószínűleg szándékoltan szedjélgyógyszertmertagybajodvan-os bántás...),
míg ott kb egyből érkezett rá 20 "nálamis" reakció.
még mindig olyan nehéz elhinni, hogy vannak emberek, akikkel ennyire megegyeznek a megéléseink, nehézségeink, ellentmondásos tapasztalásaink, és van "közeg",
ahol nem kellene megpróbálni "lefordítani", miközben minimum teljesen ufónak néznek, de leginkább csak megkérdőjelezik és leszólnak, és onnantól idiótának kezdenek gondolni,
mert ott azonnal értenék, mit akarok mondani, sőt, maguk is ugyanúgy vannak vele.
az más kérdés, hogy én magam nem szoktam mesélni-posztolni, kapcsolatokat teremteni, max kommentelni saját példákat, de ha én is tenném, ugyanez lenne.
még mindig magic, hogy nem vagyok egyedülálló (torzult) hópihe mégse.