ülök a szigeten, ahol mindig ülök, nézem, amit mindig nézek..
a futókat, a vizet, hajókat, túloldalt ... a túloldalt mozgásban levő embereket...
és nem mozdulok. nem mozdulok, pedig tudom, hogy kéne, akarok is, feszít is, meg amúgyis kb ki szeretnék rohanni a világból...
de nem.
csak időnként folyik a könnyem.
egyszerre van bennem, hogy minden annyira fáj... a diszkomfortok, hiányok, vágyakozások, sóvárgások, csalódottságok, kudarcok, megbántottságok, magányosság, tehetetlenség... hogy miért a nem megfelelő embereket találom meg... hogy miért nem találom a közegem, miért nem olyan senki körülöttem, mint én, vagy legalább miért nem passzol az enyémség is a képbe,... hogy miért nem tudok (megfelelően) működni, más lenni, olyan lenni, ami már eléggé elfogadható... hogy miért vagyok sokmindenben annyira túl sok és túl intenzív és túl mohó és túl gyors és túltúltúl, hogy az másoknak ne legyen felvehető, bírható mennyiség és fordulatszám és túláradás és kapcsolódhatnék, miközben másik sokmindenben meg túl lassú, túl kevés, túltúltúl a másik irányban, hogy alkalmatlannak, unalmasnak, sőt, érdektelennek, kevésnek, tehetetlennek, szintén, csak máshogy komolyan-vehetetlennek számítsak... hogy végülis miért vagyok a legtöbb dolgommal értelmezhetetlen... hogy miért nem találom a nekemjárható utakat, a megoldásaim, a vállalható konstrukciókat, a kulcsot ahhoz, hogy újra átpusholjam magam egy vállalható és fenntartható rendes felnőtt életbe... hogy miért , miért, miért ... még sok további.
és hogy miért kell mindezeknek literally minden nap fájnia... és minden alkalommal végül kvázi kezelhetetlennek lennie.
meg a mindenféle esetleges kellemetlen érzetek .. (most ezt hagyjuk inkább...) és az aktuálisan instant ronduló-torzuló vonásaim, amint nem figyelek.. a zsirosodó hajam... az önkéntelenül zavaró tempóban rázott lábam .. az idő túl gyors múlása... a tengernyi kell és kéne nyomása...
közben meg csordultig vagyok azzal is, hogy rengeteg minden, amit látok, odakintről érzékelek, és emiatt érzek, a fájdalmon kívül megélek, (de van, hogy még az is, ki érti ezt), az annyira csodálatos... az élet, a színes-szagossága, dinamizmusa, az emberek, a megélhető dolgok, a létezés ... a levegő illata, a napsütés fénye, hője, karöltve azzal az enyhe légmozgással, ami még pont jó, az árnyékok, a színek, a víz szaga, a szökőkút zenémbe szűrődő zubogása, a hála, hogy megélhettem azt a sok highhight meg lowlowt úgy általaban meg az "idáig-healingemben" meg most az eddigi fiúkkal, azt a teljes skálát annyi módon, és ki tudja, mi jön még, a mosolyok és az adódó kedvességek, hogy lefotózhattam a tócsából ivó tükröződő galambot, hogy végigfut egy sóvár reflexlibabőrözés a bőrömön és a gerincem mentén, valahányszor egy bicikli hangját hallom, és hirtelen jobban dobog a szivem, a túlparti fák zöldje és a lombok texturáltsága, a víz fodrozódása, az épületek sziluettjei, a hídfőben fennakadt komplett fa váratlansága, a futók akarni tudása, izzadása és hogy minden olyan tökéletlenül emberi vagy épp lenyűgözően tökéletes ... és a felhők, fú, nem teszem, de tudom, hogy tudnám végtelen ideig nézni csak a felhőket... a sárba lassan beleszáradó kavicsok, a könnyű nadrágból kilógó bokám barnasága, a kopott piszkosfehér cipőm mégistökéletessége, a zabtejes kvm utóíze, a tér tágassága, a város sokx amúgy túl idegesítő morajlása... az, hogy van időm csak lenni, itt, néha ki tudva szakadni a sürgetettségből és tényleg csak úgy lenni,
és még ezer minden,
egyszóval a minden is... egyszerre.
és tènyleg, tényleg teljesen egyszerre, paralell tud futni a kettő szélsőség, belekavarva mindenféle plusz árnyalatot, közbünső dolgot is,
sokx, ahogy most is, (szinte, vagy épp) teljesen elárasztó módon,
szóval nem csak eszelős tempóban pörög az agyam, nonstop, de ugyanilyen sodrón érzek is, mindent.
fele se tudatosul egyebként, mert hát hogy'...
aztán kezdjek vele, amit akarok-tudok, a kis adhds pont ebben is erős hendikeppemmel.
és így nekem ezek a mindennapjaim*.
hát oké.
(*: meg végülis nem csak most, hanem kb mindig, mikor nem viszi el valami durva aktualitás a showt, akkor itt ez az intenzív mátrix, ami folyamatos hullámzásban tartva dobigálja a mindenféle megélési-hangulati kimeneteket, totally éles váltásokban akár, ahogy épp, akár percről percre, súlyozódik ez az egyszerre-sokminden.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése